Jankovics Marcellre, a magyar film egyik legjelentősebb alakjára emlékezünk. A világszínvonalú filmrendező életének nyolcvanadik évében, 2021 májusában hunyt el. Mozgóképes alkotásai mellett számos könyv szerzője (3+1: A négy évszak szimbolikája, Jelképtár, Csillagok között fényességes csillag etc.), grafikus, kultúrtörténész és illusztrátor. E cikkben elsősorban páratlan filmes pályafutásának személyes megítélésem szerinti csúcsait törekszem lajstromba szedni, kiemelve munkásságának hiánypótló jelentőségét.
1973 májusában mutatták be az első egész estés magyar rajzfilmet, Jankovics János vitézét, melyet a rendező is munkásságának fontos fordulópontjaként tartott számon. Petőfi születésének 150-edik évfordulójára Szabó Sipos Tamás és Szoboszlay Péter is készítettek filmtervet az elbeszélő költeményhez, melyek Jankovicséval mutatott hasonlóságuknak köszönhetően lehetővé tették a hármas együttműködést; miután azonban közös tervükkel megnyerték a kiírt pályázatot, Szabó és Szoboszlay átengedték Jankovics Marcellnek a film elkészítésének lehetőségét. A hazai közönség előtt kitörő sikert arató alkotás stílusát a Sárga tengeralattjáró c. Beatles-film ihlette: Jankovics egy a Nemzeti Filmintézetnek adott interjújában tért ki arra, hogy a Sárga tengeralattjáró miként szakított különleges látványvilága által a korabeli rajzfilmek két meghatározó ágával, a hollywoodi és a UPA-féle rajzfilmével, teret engedve egy szabadabb, absztraktabb stílus lehetőségének. A népművészeti elemekben gazdag, sajátos képi világú, igényes humorú rajzfilm méltó feldolgozása a magyar irodalom egyik legismertebb művének.
Allegorikus rövidfilmjei tetralógiát alkotnak: Mélyvíz (1970), Sisyphus (1974), Küzdők (1977) és Prometheus (1992). E három perc alatti, fekete–fehér, nyers, mégis letisztult mesterművek igazgyöngyökként ékesítik a magyar filmtörténetet. Jankovics stílusára jellemző módon a négy alkotásban az alakok sosem statikusak, hanem szabadon folynak és alakulnak át – ez különösen a Mélyvíz és a Sisyphus esetében érhető tetten, melyek közül az utóbbit 1976-ban a legjobb animációs rövidfilm kategóriában Oscar-díjra is jelölték, míg a Küzdők 1977-ben Arany Pálma-díjat nyert Cannes-ban.
Sokunkban – ha nem mindannyiunkban – kedves emléket ébreszt a Magyar népmesék-sorozat főcímdala. A harmincnégy éven át, 1977 és 2012 között futó mesesorozat legtöbb epizódját Horváth Mária és Nagy Lajos mellett Jankovics Marcell rendezte. Amint számos más alkotásának esetében is megfigyelhető, népművészeti elemek mesteri beépítésével teremtett egyedülálló stílust a mesék látványvilágának.
Elfogult véleményem szerint a valaha készült egyik legkülönlegesebb film mind közül az 1981-ben készült Fehérlófia, melynek jellegzetes, álomszerű, avantgarde stílusáról és arról, miként igyekszik feltámasztani a XXI. századra feledésbe merült mítoszvilágot, egy korábbi cikkemben is írtam. A János vitéz és a Magyar népmesék után Jankovics ismét népi forrásból merített ihletet; ez a magnum opus magában foglal számos olyan elemet, melyek leginkább foglalkoztatták Jankovicsot: a mese és mítosz, a népi kultúra és hagyomány (különös tekintettel a hunra, avarra és magyarra), a jelképek (a fa, ló vagy szarvas mint ősi szimbólumok), a transzcendens, az egyetemesség és az örök körforgás. Míg a Fehérlófia erényei megszámlálhatatlanok, korabeli hazai fogadtatása korántsem bizonyult a János vitézéhez mérhetőnek. Egyes kritikusok megvalósítását, mások „zavarosságát” kifogásolták, minthogy a forgatókönyv az eredeti mese több különböző változatából lett összeállítva, nemzetközileg mégis kezdettől fogva elismert és Jankovics legnépszerűbb filmjének számít, sőt, a Los Angeles-i animációs olimpián minden idők ötven legjelentősebb animációs filmje közé sorolták.
A magyar történelem iránti elkötelezett érdeklődésének köszönhetően az 1980-as évek végén rajzfilmsorozatot írt és rendezett Mondák a magyar történelemből címmel, melynek tizenhárom epizódjában válogatott mondákat dolgozott fel. A főként gyermekeknek szánt, de felnőttek számára is szórakoztató humorú sorozat tájékoztató jellegének tekintetében igen hasznos, annak ellenére is, hogy nem történelmi tényekből, hanem mindenekelőtt a magyar mondavilágból merít. Akárcsak a 2002-ben készült, hasonlóan a magyar történelemmel foglalkozó, annak kezdeteit összegző Ének a csodaszarvasról képi világa, a sorozaté kevésbé szabad és dinamikus vonalvezetésű, mint a János vitézé, helyette inkább a különböző rajzfilmes technikák sokszínűségével, azok folyamatos váltogatásával nyűgözi le a befogadót.
Utolsó remekművének, Az ember tragédiájának 2011-es bemutatását nem kevesebb mint 23 év munka előzte meg. A közel háromóra hosszú, monumentális mű az ekkor már hetvenéves Jankovics minden rajzfilmrendezői tapasztalatát magában foglalja, mintegy megkoronázva páratlan életművét. Madách emberiségkölteménye kétségtelenül a magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotása, kozmikus távlatú ambíciójában pedig e feldolgozás is rokon. Minden szín más-más, a bemutatott kornak és helynek megfelelő stílusban készült, a film szöveghűsége és gondos felépítése azonban biztosítja a film koherenciáját.
Végezetül minden olvasónak ajánlom a felsorolt filmek, különösen a János vitéz – Fehérlófia – Az ember tragédiája hármasának megtekintését, különösképpen most, tisztelgésül Jankovics Marcell életműve előtt. A művész majdhogynem összes alkotásának sarokköve a mítosz és a múlt konzerválásának gesztusa, azok relevanciájának méltó és lenyűgöző, lírai eszközökkel való feltámasztása.
Források:
Szemadám György: Jankovics Marcell rajzfilmrendező. Corvina, 1987, 20–29.o.
