Április 14-én tartották Juhász Tibor író, költő, szerkesztő legújabb kötete, az Amire telik kötetbemutatóját az online térben. A szerzővel Béres Zsuzsa szociológus beszélgetett, aki arra kérte Juhászt, hogy kezdésként olvasson fel néhány verset afféle szemléltetésként. A Vakvágány és a Műszak után című vers hangzott el, utóbbi a kötet záróverse.
Béres először azt kérdezte, miért kellet hat évet várni a szerző előző, Ez nem az a környék című verseskötete óta az újabb lírai művekre, illetve hogyan tudott alkalmazkodni a műfaji szabályokhoz, határokhoz, hiszen az író prózai szövegekkel is foglalkozik. Juhász elmondta, nagyon hirtelen került bene az irodalmi életbe, az első verseskötete után egy darabig nem mert továbbra is ugyanabba az irányba haladni, ezért inkább a próza felé hajlott. Azonban az elmúlt néhány év összes versét sikerült most összegyűjtenie, és örül, hogy visszatért pályakezdő műfajához.
Nem emlékszik, pontosan mikor döntötte el, hogy szövegei középpontjába a szegénységet állítsa, ám küldetésének tartja, hogy folyamatosan igyekezzen feltárni ezeket az irodalomban nem annyira felkapott témákat. Meghatározó számára a Nógrád megyei származás, sokszor merít ihletet ebből, ám az írásra nem terápiaként tekint. Úgy gondolja, ezekben a témákban tud igazán megszólalni, kudarcként borítékolná, ha valami mással kezdeni el foglalkozni. Béres a kötet ajánlására terelte a szót, amely így szól: Édesanyámnak. Juhász elmondta, hogy mindegyik könyvében megjelenik valamilyen formában az ő alakja, múltja és jövőjének lehetséges alternatívái, ezért szerette volna így kifejezni tiszteletét, azt, hogy mennyire fontos számára.
Ezután a versnyelv került szóba. Az Ez nem az a környék című kötet sűrű, telített, jelzős szerkezeteket tartalmazó nyelven íródott, míg az Amire telik sokkal letisztultabb, egyszerűbb nyelven szólal meg, ám a lecsupaszítás nem vonható párhuzamba a szegényességgel. Juhász elmondta, minden kötetére kísérletként tekint, és mindegyikkel szeretné felülmúlni a korábbiakat. Megszólalás szempontjából foglalkoztatja a kérdés, hogy ő maga a beszélő vagy a szócső szerepét tölti-e be, ám a hangadásra poétikai lehetőségre tekint.
Arról is mesélt, hogy régebben kikérte olyan emberek véleményét, akik nem annyira jártasak az irodalmi életben, vagy akikről tudja, egyébként nem olvasnak annyit. Most már sokkal magányosabb út vezet a kész szöveg megalkotásához, és inkább csak szerkesztőinek, néhány hozzá közel álló szerzőnek mutatja meg írásait a megjelenés előtt. Az Amire telik verseit először Áfra János, Szálinger Balázs, Fekete Richárd és Vigh Levente látta. Erőpróbaként tekintett arra, hogy nekik megmutassa szövegeit, hiszen tudja róluk, hogy kritikus szemmel tekintenek az irodalomra, illetve mind a négyen másként állnak hozzá. Juhász fontosnak tartja ezeket a visszajelzéseket, hiszen az olvasókat, az ő véleményüket gondolja igazán fontosnak.
A kötet felépítését tekintve háromféle megszólalási mód figyelhető meg. Az egyik a szerepbe helyezkedés, a másik a megfigyelő pozíció, a harmadik pedig a külső szemlélőként való leírás, ezek pedig nem ciklusonként, hanem ciklusokon belül váltakoznak. Juhász fontosnak tartotta, hogy míg korábbi verseskötetében egyféleképpen szólalt meg, most mindenképp több szólamot vonultasson fel, amivel az összezavarás is célja volt. A szerkesztés folyamatáról mesélt, amelyben a sorrendiség összeállítása volt a legnehezebb és legidőigényesebb munka, de ezt is élvezetesnek tartotta. Béres arra kérte a költőt, olvasson fel néhány verset úgy, hogy bemutassa ezt a három említett megszólalási módot. Először a Mária Valéria című szöveg, majd az Ajnácskő felől, végül a Kényszerméret hangzott el.
Juhász ezután a kutatási és terepmunkáról, a megfigyelési folyamatokról beszélt, amelyek megelőzték a szövegek születését. Elmondta, sokszor volt része az előkészületek során megterhelő élményekben, ám ezek ellenére nagyon fontosnak tartotta a terepen való tartózkodást, azt, hogy ott legyen a dolgok történésének sűrűjében. Az empátiát sokkal fontosabbnak tartja a tehetségnél az ilyen típusú szövegek írásakor. Az írásfolyamat része ugyan a látottak feldolgozása, de elsősorban a szavak erejében hisz, abban, hogy megváltoztathatja az emberek gondolkodását szövegei segítségével. Lehetőséget lát az alkotói munka következetességégével történő érzékenyítésben. Azt is mondta, a terepmunka során megismert emberektől egy idő után igyekszik tudatosan elszakadni, mert úgy gondolja, ez szükséges ahhoz, hogy továbbléphessen mind magánemberként, mind szerzőként.
Mesélt a szakirodalommal való kapcsolatáról, hiszen számos ilyen típusú szövegre hivatkozik a könyv végén. Elmondta, hogy ezeket főleg a prózakötete írása során olvasta, de aztán egy részüket stilizálva, megszerkesztve ehhez a művéhez is felhasználta, verseibe tördelte. A szegénységben élők felzárkózatásával kapcsolatban a hosszú távú projektekben hisz, ám nagyon kevés lehetőséget lát ezek megvalósítására. De az alkotómunka révén úgy érzi, el lehet érni a kívánt hatást, fel lehet kelteni a figyelmet a társadalmi problémákra.
Zárásként Béres megkérdezte, min dolgozik újabban a szerző, milyen munkák lesznek olvashatóak tőle a közeljövőben. Juhász idén szeretné befejezni az évek óta készülő szociografikus regényét, aminek szeretne saját műfaji meghatározást is adni, a jövőben pedig verseket, krimit és egy útirajzot tervez írni. Végül felolvasta a kötet Szükség című nyitóversét.
Azt gondolom, a tartalmas egy óra, a sok mindenre kitérő, számtalan irányba ágazó beszélgetés meghozta a kedvet az olvasáshoz. Nehéz, de annál inkább fontos témákról esett szó, mély és megható szövegek hangzottak el. Ahogy a szerző is hangsúlyozta, a szegénységgel, a társadalmi problémákkal keveset foglalkoznak az irodalomban, ezért is tartom nagyon fontosnak az ő misszióját.
Képek: DESZínház
