A 2020/2021-es tanévtől az ELTE szombathelyi campusának életében nagyon izgalmas változás következett be: elindították a pszichológia alapszakos képzést. Ennek okán felkerestünk pár elsőéves hallgatót, hogy meséljenek a szakról és az ehhez kapcsolódó céljaikról. Másodikként Hollósi Johannát kérdeztük.
Hollósi Johanna 2016-ban kezdte meg tanulmányait tanító szakon az ELTE szombathelyi campusán. A négyéves képzés alatt elsajátította a szakmájához szükséges elméleti és gyakorlati tudást, folytatta a néptáncoktatói tevékenységét, és tudományos diákköri munkát végzett. Mindezek mellett rátalált a pszichológiára is, amit oktatói hatására sikerült annyira megszeretnie, hogy a diplomaszerzést követően felvételizett az idén első alkalommal induló szombathelyi pszichológia alapszakra.
Hogyan kerültél pszichológia szakra?
Két hete jártam az előző képzésemre, tanító szakra, amikor Holecz Anita tanárnő második órája után hazamentem, és elmondtam anyukámnak, hogy pszichológiát tanulunk, ezért megvettem azt a vastag Atkinson-pszichológiakönyvet, hogy én most az abban lévő tudással megváltom a világot, és csak meséltem és meséltem, mire anyukám azt mondta: „hát te nem tanító leszel, hanem pszichológus”. Én ekkor nagyon mérges lettem; hogyan mondhat ilyet nekem? Tanító helyett inkább pszichológus? Biztos, hogy nem! Mégis ezzel elültette a bogarat a fülemben, hiszen onnantól folyamatosan motoszkált bennem, hogy lehet, mégis kellene valamit kezdenem a pszichológiával.
Holecz tanárnő egyébként meghatározta az egész későbbi utamat; kijelenthetem, miatta kerültem pszichológia szakra. Amikor megtudtam, hogy Szombathelyen indítani fogják, nem is volt kérdés, hogy ide fogok felvételizni. Közben az is tudomásomra jutott, hogy ő is eredetileg tanító szakon végzett, és csak utána ment pszichológiára. Ez nagyon nagy motiváció volt; úgy gondoltam, ha neki sikerült így, akkor nekem is sikerülhet, és nem baj, hogy nem elsőre találtam meg a hivatásomat, ahogy az sem, hogy addigra lesz már egy diplomám – az ugyanis fel sem merült, hogy abbahagyom a tanítóképzést. Persze az is bennem volt, hogy lehet, mégsem sikerül és nagyon nehéz lesz, de végig arra gondoltam, hogy a tanárnő is végigjárta ugyanezt, és igenis egy tanító szak után is lehet helyem a pszichológián.
Az utolsó évben, amikor még itt voltam tanító szakon, már javában folyt a pszichológiaképzés létrehozása Szombathelyen. Ekkor ugyan még csak kívülállóként láttam, hogy folyton jönnek-mennek, szervezkednek, de úgy gondoltam, ha valami ennyire fontos az oktatóknak, akkor elképzelhetetlen, hogy ne egy nagyon szuper képzést hozzanak létre, és ez végül be is jött.
A pályaválasztás előtt nem is volt jele annak, hogy téged a pszichológia érdekelne igazán? Miért mentél tanítónak?
Nem, soha nem jutott eszembe korábban, hogy pszichológiára menjek.
Hatévesen elkezdtem néptáncolni, majd tizenhét éves voltam, amikor elkezdtem néptáncot tanítani a Dr. Pesovár Ernő Alapfokú Művészeti Iskolában. Mivel ötéves gimibe jártam, végzős koromra már két éve tanítottam, és nem akartam a gyerekeket otthagyni. Mindenképpen olyan szakot szerettem volna választani, amivel folytathatom a táncoktatást, és valamilyen szinten kapcsolódik a gyerekekhez. A nagymamám egyébként tanító néni volt, de sajnos nem ismerhettem őt. Volt bennem egy olyan érzés, hogy biztosan büszke lenne rám, ha én is ezt a pályát választanám. Mindenképpen jó ötletnek tűnt, hiszen jól párosítható a néptánctanítással, így jelentkeztem a szombathelyi tanító szakra. Utólag visszagondolva, jobb, hogy nem egyből kerültem a pszichológiára, mert a tanító szak rengeteget adott nekem; teljesen másképp látom most a dolgokat, mint mondjuk négy évvel ezelőtt.
Mit szeretsz legjobban a pszichológia szakban, és mit tartasz nehézségnek?
Legjobban az oktatás szellemiségét és az oktatóinkat szeretem, mert elképesztően lelkesek és lelkiismeretesek. Nagy előnynek tartom, hogy – mivel Szombathelyen csak ötvenen vagyunk – közvetlen kapcsolat tudott kialakulni köztünk; szerintem, ha máshova mentem volna, a létszámból adódóan sem lett volna erre lehetőség.
Ami a nehézséget illeti, először is a járványügyi helyzetet tartom annak; nyilván sokkal jobb lett volna a jelenléti oktatás az egész félév alatt. A másik nehézség az, hogy nagyon mélyen tanuljuk az anatómiát és az élettant a biológiai pszichológia kurzus keretében. Ez nem egyszerű, főleg úgy, hogy az előző szakom alatt négy évig én nem is tanultam biológiát.
Milyen tárgyak vannak a jelenlegi képzéseden? Van kedvenced?
Az előadásból és gyakorlatból is álló biológiai pszichológia mellett van még bevezetés a pszichológiába, kutatásmódszertan, tanulási és kommunikációs készségfejlesztés, kultúra és társadalom, tudományfilozófia és pszichológiatörténet. Vannak szabadon választható tárgyaink is, úgy mint a pszicholingvisztika, a nő és férfi lélektana a 21. században, a tehetséggondozás pedagógiai és pszichológiai kérdései, az autizmus és a kétnyelvűség – többnyelvűség.
Nekem személy szerint két kedvencem van: az egyik a bevezetés a pszichológiába, amit én már másodszorra tanulok, hiszen a tanító szakon is volt, de ennek ellenére nagyon élvezem, igazán nosztalgikus. A tanárnőnek vannak olyan kérdései és poénjai, amiket négy évvel ezelőtt is feltett, illetve mondott, de most is ugyanannyira jók, és most is ugyanannyira tudok nevetni rajtuk. A másik pedig a kutatásmódszertan, leginkább amiatt, mert jelenleg is végzek tudományos diákköri munkát, így azt, amit megtanulok elméletben, a gyakorlatban most ki is próbálhatom.
Apropó tudományos diákkör… mikor és milyen témában kezdtél el önálló kutatást végezni, és milyen eredményeket értél el vele?
Még tanító szakon voltam elsőéves, amikor Némethné dr. Tóth Orsolya tanárnő az egyik testnevelés-tantárgypedagógia óránk után félrehívott, és azt mondta, szeretné, ha nála TDK-znék. Ekkor hallottam először a tudományos diákköri mozgalomról, amelynek magamtól biztosan nem lettem volna a tagja. Megtisztelőnek éreztem a lehetőséget, hogy egy ilyen nagy tudású, szigorú, de végtelenül következetes és igazságos tanárnő lehessen a konzulensem, ezért úgy voltam vele, biztosan nem mondok rá nemet. Az ő javaslatára a néptánctanításból indultunk ki a témaválasztás során, és végül a Kodály-koncepció alkalmazását vizsgáltam a mindennapos testnevelés keretein belül. A dolgozatomat bemutattam a házi TDK-n, majd az OTDK-n is; mindkét esetben második helyezést értem el. Az OTDK fordulópontot jelentett: ott először éreztem azt, hogy én magam is nagyon élvezem az előadásomat, és ekkor már tudtam, a későbbiekben is szeretnék tudományos kutatásokat végezni.
Szintén még a tanító szakom alatt volt egy féléves diszlexia kurzusom, amin olyan beadandót kellett készítenünk, amelyben olvasászavarral küzdő tanulók számára javaslunk fejlesztőfeladatokat – az viszont nem volt meghatározva, hogy milyen tanórába legyen építve, úgyhogy én a néptáncórát választottam. A kurzusoktató, dr. Koós Ildikó tanárnő utólag azt mondta, hogy ez jó ötlet volt, lehetne ezzel kezdeni valamit. Abban maradtunk, hogy ha felvesznek Szombathelyre pszichológia szakra, elkezdem az új kutatásom ebben a témában. Mivel felvettek, bele is vágtam: jelenleg egy előkutatást végzek, a néptáncoktatás hatását vizsgálom a beszéd- és mozgásfejlődés összefüggéseire. Közben lett egy másik konzulensem is: a kutatásom pszichológiai részeit Pergelné dr. Remete Eszter vezeti. Amellett, hogy két témavezető is segíti a munkámat, az is előny, hogy van már egy tanítói diplomám; az egyik vizsgálatom például tanítóvégzettséghez kötött.
Eddigi kutatási eredményeidet hol volt lehetőséged bemutatni? Milyen elismerésekben volt részed ezek által?
Volt szerencsém publikálni őket, valamint a kutatásom egy továbbfejlesztett változatát bemutathattam az idei Képzés és Gyakorlat Nemzetközi Neveléstudományi Konferencián, ahol elfogadták a benyújtott dolgozatomat, így hamarosan megjelenik majd a második publikációm is.
Mindezeknek köszönhetően két tanévre szólóan is elnyertem a Nemzeti Felsőoktatási Ösztöndíjat.
Milyen élményekkel gazdagodtál az elmúlt félév során pszichológia szakos hallgatóként?
A legmeghatározóbb élményem a Kutatók Éjszakájához kapcsolódott, hiszen lehetőségem volt kipróbálni a kísérletvezetést egy demonstrációs videóanyag elkészítéséhez, amelyben a tudatelméletet vizsgáltuk. Ebbe több hallgatót is bevontak, így sok mindent megtapasztalhattunk: etikai kérelmet írtunk, beleegyező nyilatkozatokat és toborzó lapokat gyártottunk, adatokat rögzítettünk, de akadtak olyanok is, akik a konkrét eszközöket készíthették el.
Milyen tevékenységeket végzel az egyetem mellett szabadidődben?
Mivel jelenleg az ELTE Bolyai János Gyakorló Általános Iskola és Gimnáziumban, a Gothard Jenő Általános Iskolában és a Dr. Pesovár Ernő Alapfokú Művészeti Iskolában is tanítok néptáncot, ezért nincs túl sok szabadidőm, hiszen vagy tanulok, vagy tanítok.
Akkor szinte annyit tanítasz, mintha tanítóként helyezkedtél volna el…
A tanító szak utolsó évében már főállásban dolgoztam napközis tanítóként a Gothard suliban; elsőseim voltak. Mivel nem lehettem tanító néni teljes állásban és nappali tagozatos pszichológia szakos hallgató, felmondtam. Imádtam tanítani és még most is, de a pszichológia számomra nagy szerelem. Borzasztó nehéz döntést kellett meghoznom, hiszen ott ült előttem 30 pici hétéves gyerek, akiknek azt voltam kénytelen mondani, hogy „igen, jövő évtől nem leszek itt veletek, nem én fogok rátok vigyázni, és nem én foglak tanítani titeket”. Az igazgatónővel megbeszéltem, hogy ettől függetlenül a néptáncoktatást elvállalom, úgyhogy heti egyszer így is találkozok velük. Összességében véve a három suliban heti 18 órát tanítok néptáncot, azaz gyakorlatilag ott tartok, mintha tanítónő lennék. De nem baj, mert nagyon élvezem, hiányozna, hogyha egyáltalán nem taníthatnék.
A tanítói ismereteid, a néptánctanítás és a pszichológia hogyan hatnak egymásra?
Csak előnyét látom annak, hogy esetemben ez a három terület találkozott, és annak is, hogy a háromból kettőt már magaménak tudhatom, a pszichológiát pedig most sajátíthatom el. Egyébként a tanító szak alatt is végig azt éreztem, hogy a pszichológia kiemelten fontos, és elengedhetetlen, hogy a pedagógusképzés alatt erről tanuljanak a hallgatók. A néptáncoktatás pedig igazán különleges, hiszen ott olyan – szabadidejüket a néptáncra áldozó – gyerekekkel találkozunk, akik nagyon karakteresek, és akikkel nemcsak az órákon, hanem a különböző fesztiválokon, versenyeken és a táborokban is együtt vagyunk. Szerintem nagyon fontos, hogy ne csak egyfajta rálátásom legyen arra, hogyan formáljam, neveljem és tanítsam őket. Azt hiszem, a pszichológia adja meg azt a pluszt, amivel sokkal jobbá válhatok a másik két területen. Közben a tanítói tapasztalataim és tanulmányaim is hozzátesznek a pszichológiához. Összességében azt gondolom, hogy a különböző hivatások szerencsés találkozását van lehetőségem megtapasztalni.
A pszichológia mely területe érdekel téged leginkább?
Leginkább a fejlődés- és klinikai gyerekpszichológia érdekel, de a kognitív és a neuropszichológiának is vannak érdekes területei. Az biztos, hogy szeretnék gyerekekkel foglalkozni, viszont azért nem akarok választani egyelőre, mert egyiket sem tanultam még részletesen a pszichológiaképzésben.
Pedig a tanítás miatt azt gondolná az ember, hogy az iskolapszichológusi munkakör kézenfekvő lenne számodra…
A mesterképzés után doktori iskolába szeretnék jelentkezni, hiszen engem a kutatás-oktatás része érdekel. A kutatásaimban viszont nem az iskolapszichológiára szeretnék koncentrálni, legalábbis most még így látom.
El tudod képzelni, hogy a doktori képzés alatt vagy után visszajöjj az ELTE szombathelyi campusára, oda, ahol a pszichológia szak első évfolyamának tagja vagy?
Igen, természetesen. Nagyon jó érzés, hogy az első évfolyam lehetünk, de egyben óriási felelősség is, hiszen most hallgatói szempontból mi határozzuk meg itt ezt a szakot. Még nem gondolkoztam az ennyire távoli jövőn, de igen, nagyon jó lenne, ha vissza tudnék jönni ide.
Szerinted a pszichológusi szakmának van jövője?
Úgy gondolom, még inkább szükség van pszichológusokra, mint eddig. Nemrégiben a karunk dékánja, prof. dr. Demetrovics Zsolt tartott számunkra köszöntőt, és azon az eseményen azt mondta, hogy a pszichológia azért nagyon különleges, mert ha nem is a szakmádban helyezkedsz el, akkor is nagyon sok lehetőséged van az interdiszciplinaritásából adódóan. Aki viszont abban helyezkedik el, hát, pszichológusra mindig szükség lesz.
Bár még csak elsőéves pszichológushallgató vagy, de tapasztalsz tipikus sztereotípiákat a környezetedben?
Igen. Sokan megkérdezték tőlem, hogy én most figyelem, hogy miket mondanak és magamban elemzem őket? Sőt, ez még a pici gyerekeknél is így van, hiszen nekik is van már némi fogalmuk erről a szakmáról, és eléggé ördögtől valónak gondolják a pszichológiát.
Ha már így feljött, a pszichológusoknak valóban az a legfőbb szórakozása, hogy diagnózisokat állítanak fel idegenekre az alapján, hogy csak rájuk néznek vagy rövid ideig megfigyelik őket?
Dehogy! Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy megyünk az utcán, ránézünk valakire és azon gondolkozunk, hogy „a tanulmányaim alapján ez biztosan úgy van, hogy…”, vagy „te ezt és azt mondtad, úgyhogy te biztosan…” – nem, ez nem így van. Mi már a képzés legelején megtanultuk, hogy tudnunk kell a kompetencia-határainkat, főleg most, hiszen még csak hallgatók vagyunk, és azt tanuljuk, hogy hogyan legyünk jó pszichológusok – majd. Ez most még nem jogosít fel minket semmire, például a kutatásomat is csak a konzulenseim segítségével végezhetem. Nagyon szigorú etikai szabályozás vonatkozik arra, hogy mit lehet csinálni és mit nem.
A másik gyakori tévhit, hogy pszichológusnak lenni a világ legkönnyebb dolga, hiszen csak beszélgetni kell, és még pénzt is kap érte az ember.
Abszolút nem értek ezzel egyet. Aki így gondolja, az üljön be és végezze el a képzést, és rájön, mennyire komplex tudomány. Másfelől, óriási felelősség pszichológusnak lenni, és sokkal több annál, minthogy beszélgetsz valakivel. Sőt, aki azért akar pszichológus lenni, mert szerinte „tök jó tanácsokat tud adni”, akkor inkább ne legyen, mert nem erről szól ez a szakma.
Mit üzennél azoknak, akik még hezitálnak, hogy pszichológia szakra adják a fejüket?
Ne féljenek és mindenképpen próbálják meg, hiszen ha valamit igazán akarunk és nagyon kitartóak vagyunk, akkor sikerülni fog. Na meg persze jöjjenek Szombathelyre, mert nagyon értékes, családias és hallgatóbarát képzést valósítottak meg itt. Ha ide jönnek, akkor garantálom, hogy nemcsak az oktatók, de mi, hallgatók is segíteni fogjuk őket.
Képek: Hollósi Johanna archívuma
