Vajon mennyire határozza meg az embert a család, amelybe beleszületik? El lehet-e szakadni attól a helytől, ahol felnőttél, amely meghatározta egész gyerekkorodat? A Vidéki ballada az amerikai álomról (Hillbilly Elegy) ezekre a kérdésekre próbál választ adni. Egy család története tárul fel előttünk, olyan embereké, akik képtelenek voltak kiszakadni a kisvárosi élet determináltságából, akik életét a lehetőségek hiánya keserítette meg. Az alkotás egy olyan témát dolgoz fel, amelyet nehéz úgy megmutatni, hogy a végeredmény ne váljon csöpögőssé, túl szentimentálissá, Ron Howardnak nagyrészt mégis sikerült úgy filmre vinni J. D. Vance és családja történetét, hogy a tragikus és alapvetően szomorú történetben felfedezhető legyen a gyermekkor szépsége és a család összetartó ereje is.
A film J. D. Vance memoárja alapján készült, amely bestseller lett az amerikaiak körében. A Vance család az Appalache-hegységben fekvő kisvárosban élte mindennapjait, egy olyan vidéken, amely Amerika legelmaradottabb részének számít, ahol az élet nem egyszerű, a lehetőségek korlátozottak, az esély a sikeres életre szinte a nullával egyenlő. J. D. Vance, a Yale végzős joghallgatója hosszú évek után tér vissza szülővárosába, hogy drogfüggő anyjának segítsen. A film az ő és családja életét meséli el, a nehézségeket, amiken keresztülmentek az évek alatt. A történet folytonosan ugrál az időben, egyszer a jelenben vagyunk, majd egy gyerekkori emlék elevenedik fel előttünk, és így tovább. Ezzel a nem lineáris történetvezetéssel úgy tárulnak fel a meghatározó gyermekkori emlékek, ahogy mi is emlékszünk a sajátunkra, kiragadva egy-egy fontos, meghatározó pillanatot, ami hatással volt ránk egész későbbi életünkben. Nagy erőssége a filmnek, hogy mindezt úgy teszi, hogy a sok rossz emlék között mégis kirajzolódjon valami jó dolog is, mégpedig a család. A család az, amibe beleszületsz, amit nem te választasz magadnak, de a család az is, amit nem veszíthetsz el soha, és akármennyi problémával szembesülsz az életedben, a szüleid, a nagyszüleid és a testvéreid azok, akikre jó esetben mindig számíthatsz, és akik rád is számíthatnak. A filmben ezt a finom gesztusok, a tekintetek, és legfőképp a tettek mutatják meg, és legkevésbé a kimondott szavak, ami szintén nagyon életszerűvé teszi a történetet.
A jó adaptáció titka, hogy minél egyszerűbben és ezáltal hitelesebben tudja megmutatni az eredeti történetet, főleg, ha az valós, megtörtént eseményeken alapul, ahogy ebben az esetben is. Ron Howardnak ez nagyrészt sikerült ebben a feldolgozásban. Sem a párbeszédek, sem a történetvezetés nem tűnik erőltetettnek. Ugyanakkor néhány jelenet nagyon élesen mutatja meg a családi problémákat, ami sok esetben már-már túlságosan is hatáskeltőnek, klisésnek hat, amire nem feltétlenül lett volna szükség. A film tanmeseszerű üzenete túlságosan leegyszerűsíti az értelmezési lehetőségeket, ezáltal nem ad sok esélyt a gondolkodásra, pedig ezen a történeten mindenképp el lehetne merengeni. A finomabb megoldások legtöbbször sokkal célravezetőbbek, mert realisztikusabb érzetet keltenek a nézőkben, és nem válna ennyire szirupossá a történet néhány jelenetben. Ezenkívül azonban nem sok negatívum mondható el a filmről.
Egy film sikeréhez nagyban hozzájárul egy jó casting. A Vidéki ballada az amerikai álomról esetében pedig egyértelműen elmondható, hogy minden kiválasztott színész remek választásnak bizonyult a szerepére. Mondani sem kell, hogy amiben Amy Adams és Glenn Close szerepel, az nagyon rossz film már nem lehet, de itt még önmagukhoz képest is kiemelkedően teljesítenek. Amy Adams a drogfüggő anya szerepében ismét megcsillogtatja tehetségét. Rendkívül mély és tiszta játékkal mutatja meg, hogy egy viszontagságos gyermekkor után mennyire nehéz leszámolni az akkor keletkezett sebekkel, és hogy ez hogyan határozza meg későbbi életünket. De talán még nála is nagyobb meglepetést okoz a szinte felismerhetetlenségig elmaszkírozott Glenn Close a nagymama szerepében. Egy gesztussal, egy nézéssel is olyan hatást képes elérni, amire rajta kívül kevesen lennének képesek, tökéletesen formálja meg a morózus idős asszonyt. Olyan alakítást nyújt a filmben, amiért komoly díjakat is bezsebelhet a későbbiekben. A két ennyire erős női karakter mellett a főszereplő J. D. Vance-t játszó Gabriel Basso és fiatalkori énjét alakító Owen Asztalos sem vall szégyent, nem túljátszva, abszolút hitelesen mutatják meg a családja és céljai közt őrlődő fiú történetét.
Az amerikai munkásosztály társadalmi válsága, a sok küzdelem, amin ezek az emberek átmentek, a nélkülözés, a szegénység mind-mind olyan problémák, amiket megéri jobban átlátni, és amelyeket ez a film szinte tökéletesen meg is mutat. A vidéki ballada az amerikai álomról fő üzenete azonban az, hogy bárhol nőttél fel, bármilyen a családod, mindig van lehetőség felkapaszkodni a mélyből, mert kellő energia- és munkabefektetéssel bárki elérheti a célját, és valóra válthatja az amerikai álmot, ami csak keveseknek sikerül. J. D. Vance történetéből jól látszik, hogy mennyire nehéz felkapaszkodni egy magasabb társadalmi osztályba, ha az nem az a közeg, amibe beleszülettél, illetve hogy mennyi lemondás, kompromisszum vár rád ezen az úton, de talán így is megéri.
A vidéki ballada az amerikai álomról nem lett tökéletes film, de ennek ellenére mindenképp érdemes megnézni, mert egy olyan történetet dolgoz fel, amivel szinte mindenki tud azonosulni, és olyan színészi alakításokat láthatunk benne, amelyeket vétek lenne kihagyni.
Képek forrása: Netflix.com, port.hu, filmtekercs.hu, mafab.hu
