Május 29-én megnyílt az ELTE BDPK Vizuális Művészeti Tanszék végzős, képalkotás alapszakos hallgatóinak online diplomakiállítása Kilépő címmel.
Idén rendhagyó módon, az online térben nyílt meg az ELTE BDPK Vizuális Művészeti Tanszék harmadéves képalkotás alapszakos hallgatóinak diplomakiállítása. Nekik a szöveges szakdolgozat mellett elkészült alkotásaikat – az úgynevezett mestermunkájukat vagy sorozatukat – ilyen formában is be kell mutatniuk. Dr. Bordács Andrea esztéta, a tanszék vezetője szerint a hazai művészeti, művészetközvetítési területen bevett gyakorlat szerint a hallgatók egy év alatt, konzultációval kísérve jutnak el egy egyéni, általuk választott téma tetszőleges technikai, mediális feldolgozásáig. Látszólag nagy a döntési szabadság, azonban az alkotások létrehozásának konkrét, praktikusan vett apropója mégis az, hogy az utolsó, még hiányzó krediteket megszerezzék. Erről most, a kialakult helyzet miatt sem mondtak le vagy váltották ki máshogy, hiszen számukra ez nemcsak egy kötelezően elvégzendő feladat, hanem bemutatkozási lehetőség is a szélesebb publikum előtt. Az elmúlt években a tanszék diplomakiállításainak a Szombathelyi Képtár egyik emeleti galériatere adott otthont, ám az 2021 nyaráig zárva tart egy nagyobb felújítás miatt – az alternatív helyszínválasztást pedig a járványügyi helyzet írta felül, így került végül idén az online térbe.
A megnyitó élő közvetítés formájában zajlott, ami során a tanszékvezető köszöntötte az érdeklődőket. Elárulta, hogy ilyenkor mindig dilemma a hallgatóknak, hogy a tanulmányaik alatt elsajátított műfajokkal, technikákkal dolgozzanak-e, folytassák-e valamelyik kurzus sikeresnek bizonyult feladatát, vagy pedig próbáljanak teljesen új utak felé nyitni. Általában mindkettő választás elő szokott fordulni – ez ezúttal sem volt másként.
A távolléti oktatásról szólva dr. Bordács Andrea elmondta, hogy a képalkotás szakos hallgatók számára „talán nehezebb, mint másoknak, ugyanis a képzésünk gyakorlati, alkotó része erőteljesen eszköz- és anyagfüggő”. Hozzáfűzte: a hirtelen jött helyzetben nem is tudtak felkészülni erre az új állapotra, így a hallgatók otthoni alkotását a körülmények jelentősen befolyásolták, és igen nagy kihívások elé állították őket.
Nem meglepő módon rengeteg kérdés merült fel a végzősőkben: hogyan lehet újratervezni hónapok óta kidolgozott alkotói koncepciót? Milyen otthoni körülmények közt, adott esetben talált anyagokból létrehozni a munkákat? Mennyire alakítja a végeredményt az a tény, hogy a mű végül virtuálisan lesz először bemutatva? Elsőbbséget élveznek azok, akik alkotásukat eredendően is digitális technikával készítették azokhoz képest, akiknek át kellett dolgozniuk azt, hogy végül a műről készült reprodukciójuk legyen látható? Ezek a kényszerű váltások, változtatások mennyire bizonyulnak kreatív terepnek, mennyiben jelentenek inspirációt az alkotóknak? Vajon mást jelent a kiállítótér fehér faláról a képernyőnkre átköltöző mű? És ha igen, hogy módosul a jelentése?
A tanszékvezető a műveket értékelve azt mondta, feltűnő, hogy idén milyen sokan foglalkoztak a saját identitásuk kérdésével, például a testi hibák, betegségek felől megközelítve a témát, ugyanakkor volt, aki a mainstreamen kívüli kultúrákkal kereste a kapcsolatot. „Sőt az is érdekes, hogy a 21. századi racionalizált, mondhatnánk Max Weber nyomán varázstalanított világ idején milyen sokan választják a titkot, a misztikumot” – fejtegette a tanszékvezető, kiemelve: az alkotások „jól szemléltetik, hogy milyen sokféle alkotói magatartás lehetséges még ezen szűk keretek között is”.
A virtuális kiállítótérbe belépve 360°-os panoráma tárul elénk: a kicsit több mint háromperces videó alatt bátran mozoghatunk az egérrel, vagy telefonon az ujjainkkal oldalirányba vagy függőlegesen, így járhatjuk be a teret, megcsodálva az alkotásokat. Ha közelebbről szeretnénk szemügyre venni őket, akkor azt az esemény Facebook-oldalán tehetjük meg, amelyhez útmutatót virtuális katalógus kínál. A kiállított művek rendkívül sokszínűek, mind témájukat, mind az alkalmazott technikákat tekintve; a továbbiakban ezek közül szemezgetünk.
A figyelmünket leginkább talán Krajnyák Helga alkotása ragadja meg, ami vegyes technikával, és Photoshop-utómunkával készült. A Magánmitológia nevet viselő sorozat képein mindenféle szokatlan alakok láthatók. „A kutyámat indián totemállatként mutatom be, a párom a viking Loki istenre jellemző mimikával ruháztam fel, a nagyanyámat pedig az indiai Siva ikonográfiai sémái szerint ábrázolom” – olvasható a katalógusban. Helga témája saját bevállalása szerint a mainstreamen kívüli kultúrák és hitvilágok egybeolvasztása az életével. A szöveges ismertetőből az is kiderül, hogy a közeli hozzátartozóit gyakran azonosítja mitológiai alakzatokkal – tulajdonképpen innen jött az ötlet, ezt fejlesztette tovább. Meghökkentő, de zseniális képsorozat lett a végeredmény.
A test ábrázolása két hallgató diplomamunkájában is megjelenik, de nem a da Vinci-féle módon, a tökéletesség bemutatására törekedve; épp ellenkezőleg: a test normáltól eltérő működését, kinézetét tárják a közönség elé. Nyerges Kincső Kinga digitális festményei az étkezési zavarokkal küzdő szubjektum testképére koncentrálnak. My Body is Fucking Art nevet viselő munkája egyben önterápia is volt számára, a komfortzónájából való kilépéssel, de általa jól ismert technika biztonságosnak ható használatával.
Elgondolkodtatóra sikeredett Reiber Nikoletta alkotása is, ami a Bőrbe rejtve nevet kapta. Témáját tekintve a vitiligo biológiai jelenséget állítja a középpontba, pontosabban annak következményét, ami pigmenthiányt okoz az adott bőrfelületen. A végzős hallgató az utóbbi években felfigyelt arra, hogy egyre több pigmenthiányos foltokkal rendelkező modellt alkalmaznak, így nem csoda, hogy a kortárs művészeti szcénában is felütötte a fejét a téma. Mindkét testábrázolással foglalkozó munka aktuális jelenségre hívja fel a figyelmet, ami az internet korában – amikor szabadon, név nélkül gyötörnek ismeretlenek valamilyen hibával, betegséggel rendelkező egyéneket – különösen nagy hangsúlyt kellene hogy kapjon.
Különleges hatást kelt a Göcseji bólogató is, amit Tanai Nikolett készített vegyes technikával. Diplomamunkájának kiindulópontjául a tájképábrázolás tradícióját választotta, de csavart rajta egy jó nagyot, és összekötötte a lakókörnyezetével. A katalógusban olvasható, hogy Nikolett egy göcseji faluban él, ami olyannyira természetközeli, hogy a hátsó telekhatárok végén már az erdő található. Annak következtében viszont, hogy Zala megyében számottevő az olajkitermelés, itt is található egy máig működőképes olajkút. „Munkám ez a természeti látképet kiegészítő ipari létesítmény inspirálta” – írja az alkotó. Meglepő, de nem az „elcsúfító” vagy más negatív jelzőt használ rá, hanem úgy véli, ez az antropogén elem „kiegészíti” a táj képét. Az olajkút mégis idegennek hat ebben a környezetben, amire csak ráerősít a fekete-fehér digitális fotókon használt piros szín. „Arra törekedtem, hogy az olaj anyagminőségének megidézésén keresztül alkossak egy fluid, szubjektívebb, valós látványtól elrugaszkodó tájképet” – nos, ez laikus szemmel nézve is sikerült.
Kiállító hallgatók: Baksa Dávid, Bánhegyi Beatrix, Berta Kiara, Enzsöl Vivien, Krajnyák Helga, Mátyás Zsófia, Nyerges Kincső Kinga, Péter Krisztina Mercédesz, Péntek Eszter, Pospischil Mercédesz, Reiber Nikoletta, Tanai Nikolett és Tóth Tifani.
Együttműködők:
Salamon Júlia, a Kiállításrendezés kurzus oktatója – rendezés, koordináció
Dr. Turcsányi-Szabó Márta, az ELTE IK egyetemi docense – programozási konzultáció
Budai Bálint öregdiák – kiállításdesign és 360°-os panoráma
Bánhegyi Beatrix végzős hallgató – grafikai anyagok, virtuális katalógus
Nyerges Kincső Kinga végzős hallgató – virtuális katalógus
Képek: Az esemény Facebook-oldala
