A tavaly megjelent nagysikerű 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című kötetből szemezgettünk: öt olyan alkotást választottunk ki, amiket szerintünk mindenképpen érdemes legalább egyszer látnotok.
Egészen kicsi korom óta nagy rajongója vagyok a televíziónak. A Disney és a Pixar, valamint a magyar mesék klasszikusain nőttem fel. Ahogy egyre haladtam előre az évekkel, úgy tágult ki a látóterem a filmipar területére. Korán rá kellett jönnöm, hogy míg a társaim előszeretettel járnak a legújabb sikerfilmek vetítésére a moziba, addig én szívesebben maradtam otthon, kapcsoltam be a tévét és néztem az örök klasszikus Poirot-novellákat.
Idő és tér börtönében élünk. A film ablak a világra. /Roger Elbert/
Bevallom, sokáig nem mertem felvállalni az ízlésemet. Ma már persze belátom, mekkora butaság volt ez a részemről. Amikor bekerültem az egyetemre, végre teljes szívemből hódolhattam a kultfilmek iránti rajongásomnak, a Műhely Mozi pedig igen nagy segítséget jelentett nekem ebben. A legnagyobb meglepetésemre pedig még társaságom is akadt.
A filmek iránti hódolatomnak pedig nagy segítséget nyújtott a tavalyi évben kiadott – Steven Jay Schneider által átszerkesztett – könyv, az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz. A könyv 1001 filmet gyűjtött össze az elmúlt bő száz évből. Most ebből választottam ki számotokra öt adaptációt, remélve, hogy ti is kedvet kaptok a kultfilmekhez.
Római vakáció (1953)
Egy ismeretlen dinasztia hercegnője nyugat-európai körúton vesz részt, amelynek egyik állomása éppen Róma. A fiatal hercegnőt láthatóan nagyon untatják a protokoll-események, azok kötöttségei, az unalmas formalitások…
Éppen ezért úgy dönt egy alkalommal, hogy elszökik a szállásáról. A Colosseumnál azonban megismerkedik a Gregory Pack által alakított újságíróval. Kettejük egész Rómát átszövő őrült kalandja ezzel a jelenettel kezdődik. Az újságíró eleinte nem tekint a hercegnőre másképp, mint egy remek lehetőségre a karrierje előremozdításához, míg a hercegnő egyszerűen csak élvezi a kalandokat, a független szabadságát.
Azt, hogy mi lesz a vége, természetesen nem árulom el… De garantálom a film izgalmát az elejétől a végéig, egy percre se veszít a pörgős lendületéből, és még a kihagyhatatlan szerelmi szál is megjelenik benne.
Mai szemmel is szórakoztató filmnek minősül, hiába fekete-fehér film, sőt, ha színes lenne, meg se lehetne mondani, hogy 67 éve készült.
A film főszereplője, Audrey Hepburn pedig lehengerlő színészi képességéről tesz tanúbizonyosságot, hol gyermekies bája, hol pedig nemes jelleme nyűgöz le. A csodálatos színésznő ekkoriban még nem volt ismert – színésztársa, a film másik főszereplője – Gregory Peck javasolta, hogy Hepburn neve is helyet kapjon a film plakátján. Gregory ugyanis úgy vélte, hogy ezért az alakításáért Oscar-díjat fog kapni. És ezt bizony nagyon jól érezte…
Tizenkét dühös ember (1957)
Maga a film azért is nyer különös figyelmet, mert a kiindulópontot alig néhány perc erejéig láthatjuk csak; az esküdtszéket felkérik, hogy hozzák meg a döntésüket egy gyilkossági üggyel kapcsolatban. A büntetés végkimenetele egyértelműen tisztázott az esküdtek számára: halálbüntetés. Egyetlen kérdés marad már csak hátra, mégpedig az, hogy a vádlott bűnös-e vagy sem. A döntést a tizenkét tagból álló esküdtszék hozza meg egy elzárt szobában.
A film alapproblematikája itt kezd el kibontakozni, mi pedig itt csatlakozunk be a történésekbe. Nem voltunk ott a tárgyaláson, csupán annyit tudunk, hogy a fiú megölte az édesapját. Minden egyebet pedig az esküdtszék tagjaitól tudunk meg.
Míg a társaság tizenegy tagja teljesen meg van győződve a vádlott bűnösségéről, addig a 8-as számú esküdt mindezt megkérdőjelezi. A film címe is éppen ezért lesz érdekes, hisz a tizenkettő dühös emberből tulajdonképpen csak tizenegy dühös embert láthatunk a legnagyobb jóindulattal is.
Ahogy haladunk előre a történésekben, a kezdetleges felső nézetből lassan egyre nagyobb szerepet kapó szűkülő tér kap hangsúlyt a bezártság okozta feszültséggel és a nyár legnagyobb forróságával teli teremben. Egyre közelebbi képeket kapunk az esküdtekről, a film végére már szinte csak arcokat láthatunk.
A film érdekes húzása, hogy habár a társaság meghozza a döntését, sosem tudjuk meg, hogy a fiú valóban bűnös volt-e. Mi több, azt sem tudjuk meg, mi történt ezután az ítélethirdetésen, csupán annyit látunk, hogy a tagok vegyes érzelmek közepette kiballagnak a bíróság épületéből…
Álom luxuskivitelben (1961)
Mondhatjuk azt, hogy Hollynak könnyű az élete, főképp azért is, mert folyton menekül a gondok elől. Nem vágyik másra, csupán a luxusra. Hiába annyi férfi az életében, ő mindegyiknek szabad utat ad, amelyik nem tudja biztosítani számára a felső tízezrek által élt életet. Egyszer aztán minden terve felborul, amikor megismerkedik Paullal, a gondtalan agglegénnyel. Ennek a két csodálatos karakternek a találkozásáról szól ez az 1961-ben megjelent film Blake Edwarts alkotásában Truman Capote kisregényének feldolgozása alapján.
Eleinte barátként vannak jelen egymás életében, közösen feszegetik a határokat, majd a mulatságos helyzetek közepette az érzelmek mindent felülírnak. Hollynak pedig nehéz döntést kell meghoznia: feladja a luxust – amire mindig is vágyott –, vagy az igaz szerelmet választja.
Igazi kultfilm lett, ami beleírta magát a filmtörténelembe. Betétdalát, a Moon Rivert pedig ezrek hallgatták rongyosra. A vendéglátóhelyek pedig ma is építkeznek magára a filmre, hiszen New Yorkban például már megnyitotta kapuit a filmből ismert Tiffany reggelizőhely.
Mindazoknak, akik elrettennek a régi filmektől, bátran tudom ajánlani. A mai napig megállná a helyét a mozikban. A mögöttes tartalma, a film igazi mondanivalója pedig a mai napig aktuális, mit sem halványodott az elmúlt 60 évben.
Ragyogás (1980)
Egy családi utazás teli sikollyal, félelemmel és gyilkossággal – fogalmazott a filmről véleményt Csabai Kristóf. A Ragyogás idén ünnepli 40. születésnapját, így már csak ezért is került bele a válogatásomba. Na, meg mert ez idő alatt nem volt olyan horrorfilm, ami képes lett volna Kubrick filmjét legyőzni.
A Stephen King regénye alapján készült filmben Jack Torrance és családja a Panoráma Hotelbe indul, hogy gondnoki állást vállaljon a télen kapuit bezáró épületben. Az évszázados falaknak azonban történetük van, amit nem is félnek elmesélni. A fürdőkádban egy halott nő lakik, az elegáns lakosztályban egy kivégzett férfi, a bálteremben pedig éjjelente a holt lelkek tartanak farsangi mulatságot. Jack kisfia, Danny pedig különösképpen érzékeny ezekre a történésekre, amit nemes egyszerűséggel ragyogásnak neveznek. A hotel csak jelez, jelez egy eljövendő szörnyűséget…
Jack mindez alatt megszállottan kutat a szálloda történelme után, hogy megírja azt egy könyvbe. Elméjét azonban lassan borítja el az őrület, melynek hatására az apa egy vérszomjas, gyilkos szörnyeteggé válik.
A történetet a rendező alaposan átgyúrta, hol kivett az eredeti alkotásból, hol pedig hozzátett a történethez. Az író éppen ezért be is rágott a rendezőre, és soha nem is ismerte el a könyv rendes adaptációjának.
Stanley Kubrick – a valaha élt rendezők egyik legjobbikának – alkotásai pedig sokszor a nézők gyomrát edzi meg. A Ragyogás ezen filmek közé sorolható, mondhatni az álmatlan éjszakák filmje. Habár magyar szinkront nem, feliratot viszont kapott, így is, mi magyarok büszkék lehetünk a filmre. Ugyanis a film hátborzongató zenéihez magyarok is hozzájárultak. Több ízben szólal meg Ligeti György és Bartók Béla rendhagyó műve is.
Amélie csodálatos élete (2001)
Francia művészfilm. Ha egy mondattal kellene jellemeznem, valahogy így írnám le: „Ennél fantasztikusabb, és egyszerre borzasztóan rossz művészfilmet még soha nem láttam”.
Az egész film alatt viszi a jól megszokott francia színvonalat, mind a színészek temperamentumában, mind pedig a történések sorozatában. Egyszerre csodálatos a kamerajáték és roppant szokatlan, amit talán nehezen is fogad be a néző. Egyszerre fogadjuk be a narrátort, a főszereplő kitekintését és magyarázatát, valamint magának a történetnek a folyását.
Abban az esetben, ha a néző képes ezen a gócponton túl látni, egy igazán mély és szórakoztató művészfilmet láthat. Annyira észrevehetetlenül ültetik bele a szereplők életének mélypontjait, sérelmeit és elveszettségét, hogy először nem is vesszük észre. De ott vannak, és ez a film legszebb része: megtalálni mindenkinek a jelentőségét.
Amélie édesanyja korán meghalt, édesapja pedig élete hátralévő részében egyedül üldögél a lakásában és hagyja, hogy elmenjen mellette az élet. Hiába noszogatja a lánya, hogy utazzon, ő mindig talál valami kifogást. Boldogan él egyedül a kerti törpéjével. A film groteszksége és a humora is talán ehhez tud a legjobban társulni. Amélie édesanyja olyan abszurd módon hal meg, ahogyan eddig egy filmben sem volt senki annyira elvetemült, hogy ezt leforgassa. Amélie pedig olyan zseniális módon veszi rá a film végére az édesapját az utazásra a kerti törpéjén keresztül, hogy a hasunkat fogjuk a naivitáson és a vicces szituáción.
Amélie hamar rádöbben, hogy különleges képessége van abban, hogy másokat boldoggá tegyen. A groteszk humor azonban ismét felüti a fejét. Nem elég, hogy úgy fordulnak az események folyamatosan a fejük tetejére, ahogy annak rendje módja van, de a főhős hiába segít mindenkin, a saját maga boldogságát nem tudja egyedül véghezvinni.
És akkor eljön a pillanat, amikor a többieknek kell segíteniük a mindig mosolygós, segítőkész Amélié-nek…
Kiemelt kép: port.hu