Az élsport a versenyzésről szól, ezért szeretjük, ezért követjük, ezért szurkolunk kedvenceinknek. Az élsportolók célja pedig az, hogy felérjenek az adott sportág csúcsára. A sport történelmében bőven akadt példa olyanokra, akik e cél érdekében bármit képesek voltak megtenni, és érvénytelen módon próbáltak előnyt kovácsolni maguknak.
Sajnos a sporttörténet botrányainak és csalásainak listája olyan hosszú, hogy teljes kimerítése lehetetlen volna. A felsorolásból olyan események maradtak ki, mint például „Isten keze” vagy a nemrégiben kirobbant orosz doppingbotrány. Azonban néhány felkavaró eset tárgyalása jól szemléltetheti, milyen csalásokhoz képesek folyamodni a sportolók.
Bunda vagy nem bunda?
A futball történelmében a bírók manipulálása, lefizetése nem ritka eset; akár egy-egy játékos, futballklub, vagy akár szervezet is volt már érintett bundabotrányokban. Van, amit bizonyos okokból gyorsan elsimítottak, például a 2002-es dél-koreai világbajnokságon a hazai csapat menetelését, van, amit pedig páratlan „megtorlással” büntettek, például a Juventust 2006 nyarán.
A 2000-es években az olasz foci egyik nagy virágkorát élte, amelynek csúcspontja a 2003-as Milan–Juventus Bajnokok Ligája-döntő volt, a koronát pedig a 2006-os vb-győzelem jelentette.
Nem sokkal a csúcsot jelentő vb-arany előtt (és közben) az olasz foci megjárta a poklot is, ugyanis 2006 májusában az éppen 28. bajnoki címét ünneplő Juventus belekeveredett a futballtörténelem legnagyobb bundabotrányába.
A Calciopoli néven elhíresült botrányt Stefano Palazzi, az olasz futballszövetségnek dolgozó ügyész robbantotta ki, kijelentve, hogy a 2004/2005-ös és a 2005/2006-os bajnoki címét a Juventus csalással, bírók manipulálásával nyerte meg. A vizsgálat pár lehallgatott telefonbeszélgetésből indult, amelynek „áldozata” Luciano Moggi volt, a Juventus sportigazgatója. A lehallgatásokra azért volt szükség, mert Moggit gyanúsították, hogy az átigazolások során illegális tevékenységet folytat. A nyomozók viszont egészen másra bukkantak. Kiderült, hogy a sportigazgató igen gyakran folytat beszélgetést az olasz bajnokság bíróküldését felügyelő bizottsággal. A vizsgálatot igen gyorsan kellett lebonyolítani, hiszen az új idény augusztusban már kezdetét vette, az UEFA pedig azt az ultimátumot adta, hogy ha júliusig nem vizsgálják ki az ügyet, akkor kizárja az olasz csapatokat a nemzetközi kupaporondról. A vizsgálat folytatásakor kiderült, hogy a Lazio, a Milan, a Reggina és a Fiorentina is érintett a botrányban, azonban a bizonyítékok csupán a Juventus ellen voltak terhelőek, és mindenki a Juventusra, azaz Moggira mutogatott.
A szövetség szabályzata szerint a bíróküldés manipulálása pénzbüntetést von maga után, nyomásgyakorlás esetén (pl. fenyegetés) már pontlevonás is adható. A kizáráshoz a legsúlyosabb bűncselekményt kell elkövetni: a bundázást. Azonban ezzel a bűnténnyel nem vádoltak senkit, és nem is bizonyították rá senkire. Igaz, Moggi többször is beszélt a bíróküldést felügyelő Bergamóval, de ugyanígy tettek 2004/2005-ben a kiesés elől menekülő Fiorentina vagy a Lazio sportvezetői is. A Milannak egyenesen embere volt, aki a bíróügyeket intézte, s aki a fenyegetésektől sem tartotta távol magát.
Palazzi azonban az összes érintett klubnál a kizárást szerette volna elérni. Ekkor pedig színre lépett az olasz sajtóbirodalom koronázatlan királya, korábbi olasz miniszterelnök és Milan-tulajdonos, Silvio Berlusconi. Berlusconi azzal fenyegetőzött, hogy ha kizárják klubját az első osztályból, akkor megtagadja a Seria A televíziós közvetítési jogait. Berlusconinak nem mertek nemet mondani az olasz szövetségnél, így csupán egy harmincpontos levonást kaptak a szezon végén, amivel egyébként a milánói klub még pont elérte a BL-indulást, majd a Liverpool elleni döntőben el is hódította a legrangosabb európai trófeát. A Laziót az akkor még UEFA-kupából, a Fiorentinát pedig a BL-ből zárták ki. A magára maradt és a balhét elvivő Juventust a másodosztályba száműzték, két korábbi bajnoki címétől pedig megfosztották a torinói klubot.
Az ügynek a mai napig nincs lezárása, a Juventus kártérítést és bajnoki címeinek visszaadását követeli az igazságtalan kizárás miatt, amit egyfajta ellenük szőtt összeesküvésnek állítanak be. Moggi és a Juventus bűnösségét természetesen nem lehet tagadni, a kérdés csupán az, hogy mennyire volt aránytalan az a büntetés, amit a klub kapott, és kik dolgoztak a háttérben azon, hogy a Juventust tönkretegyék. A Juventus viszont egy év után ismét az élvonalban szerepelt, és egy ötéves Inter-dominancia után újra átvette az olasz bajnokság „vezető szerepét”.
Visszaélés a becsülettel
A paralimpia a világ legnagyobb sporteseményei közé tartozik, amelyen testileg vagy szellemileg sérült, fogyatékkal élő sportolók vehetnek részt. Ezekből a hátráltató tényezőkből természetesen következik, hogy a paralimpián versenyző sportolók a testileg vagy szellemileg ép vetélytársaikkal nem tudnák felvenni a versenyt, ezért létezik az esélyegyenlőség nevében a paralimpia, melyet először 1960-ban, Rómában rendeztek meg.
2000-ben a sydney-i paralimpiai játékokon a spanyol kosárlabdacsapat tagjainak többsége – 12 játékosból 10 – úgy vett részt az eseményen, hogy arra nem lett volna jogosult, ugyanis, mint később kiderült, nem rendelkeztek semmiféle szellemi visszamaradottsággal. A csapat játékosai ugyanis szellemi fogyatékosnak adták ki magukat annak érdekében, hogy elindulhassanak a játékokon, és nyilvánvaló fölényük következtében elhódítsák az aranyérmet hazájuk számára, amit meg is tettek. A szellemi fogyatékosoknak rendezett versenyszámon való részvételnek egyetlen kikötése van: a sportolók IQ-szintje legfeljebb a 75 pontot érheti el. Későbbi nyilatkozatokból kiderült, hogy a spanyol csapat játékosainak semmiféle teszten, helyszíni vizsgálaton nem kellett átesniük, és a verseny bírói semmiféle igazolást nem kértek tőlük. Továbbra is nagy kérdés, hogy egyáltalán hogyan vált lehetségessé a spanyol kosárlabdacsapat indulása a paralimpiai játékokon, így a mai napig nem tudni biztosan, ki állhatott a csalás hátterében. A nyomozásból és a később készült interjúkból kiderült, hogy több spanyol „paralimpikon” is hasonló módon nyert érmeket 2000-ben a paralimpián.
A szálak Fernando Martinhoz, az INAS-FID (Értelmi Fogyatékosok Nemzetközi Sportszövetsége) spanyol elnökéhez vezettek, aki elintézte a vizsgálatok nélküli versenyzés lehetőségét a spanyol kosárlabdacsapat számára. Martin azonban tagadta a vádakat, ráadásul pozícióját is megtarthatta a szervezet élén, igaz, a Spanyol Paralimpiai Bizottságból kizárták. Persze azonnal felmerül a játékosok felelőssége is az ügyben, akiket a vizsgálóbizottság döntése értelmében megfosztottak az aranyéremtől. A Nemzetközi Paralimpiai Bizottság (IPC) pedig úgy döntött, hogy 2004-ben és 2008-ban sem indulhatnak a paralimpiai játékokon szellemi fogyatékosok, s ez a döntés akkoriban óriási port kavart, hiszen olyan kollektív büntetésről volt szó, ami több ezer ártatlan sportolót tiltott el a versenyzéstől, valamint a döntést kritizálók gyakran emlegették, hogy az értelmi fogyatékosok kizárása súlyosan sérti a paralimpia szellemiségét és az esélyegyenlőséget. 2012-ben Londonban szigorított feltételek mellett térhettek vissza a szellemi fogyatékkal élő sportolók a paralimpiákra. Azonban az „üzenet”, hogy a szellemi fogyatékosság is lehet üzlet, sokáig beszennyezte a paralimpia eszméjét.
Támadás a ringben
A boksz tagadhatatlanul a legdurvább sportok közé tartozik, számos sérülés és tragikus baleset történt a szorítókban, de Luis Resto ügye még a boksz világában is szokatlanul brutálisnak számított: célja a szándékos testi sértés volt.
1983-ban a Puerto Rico-i Luis Resto és az addig veretlen amerikai Billy Collins Junior mérkőzése kavarta fel a sport és a boksz világát. A tízmenetes mérkőzést a sokkal esélytelenebbnek tartott Resto nyerte meg. A két sportoló a mérkőzés végén tiszteletteljesen méltatta egymást – a felemelő pillanatot csupán két dolog rontotta el. Collins szeme a tizedik menetre az ütésektől teljesen csukva volt; mint később kiderült, a szemében található írisz megrepedt, látása pedig örök életére homályos maradt. Egy ilyen sérülést átlagos bokszkesztyűvel nem lehet okozni, és a kesztyű nem is tartozott bele ebbe a kategóriába. A mérkőzés utáni gratulációk során Collins edzőjének feltűnt, hogy Resto kesztyűje vékonyabb és keményebb a szokottnál. A kesztyű megvizsgálása után kiderült, hogy jókora béléseket távolítottak el belőle, helyüket pedig összemorzsolt krétával töltötték fel, amitől az ütések végzetessé is válhattak volna. A nyomozásból kiderült, hogy a kesztyűk átalakításáért Resto edzője a felelős, maga Resto sokáig tagadta, hogy tudott volna a krétákról. A bíróságot azonban ez nem hatotta meg, 1986-ban Restót és edzőjét támadás vádjával két és fél évre elítélték, megfosztották bokszolói licenszétől, magát a bokszmeccset pedig illegálisnak nyilvánították. A mérkőzés tragédiájához tartozik, hogy egy évvel a botrányos esemény után Billy Collins ittas vezetés közben balesetet szenvedett és életét vesztette. Sokan úgy gondolták, hogy Collins tönkrement karrierje miatt fordult az ital felé, ami végül a halálát is okozta, ezért pedig Luis Resto a felelős. Resto 2007-ben elismerte, hogy tudott az illegális bokszkesztyűről, és bocsánatot kért Billy Collins özvegyétől. Resto azt is elárulta, hogy a bandázst gipszbe mártották, ami megkeményedve megnövelte az ütések erejét, ráadásul ezt a csalást nem csak a Collins elleni mérkőzésen alkalmazták. Resto elmondása szerint még doppingszereket is használt: edzője tanácsára asztmára való pirulákat tört össze és fogyasztott el vízzel felöntve, hogy növelje a tüdőkapacitását. Resto megbánását kifejezve meglátogatta Collins sírját, egy 2008-as interjúban pedig úgy nyilatkozott, hogy bántja, hogy nem tiltakozott a csalás ellen, annak ellenére sem, hogy tudta, ez nem helyes: „fiatal voltam, és úsztam az árral” – mondta Resto.
Hero to Zero
A profi kerékpárosoktól sosem állt távol a különböző doppingszerek használata. Már 1924-ből vannak adatok, amelyek arról tanúskodtak, hogy egyes bringások kokaint és szteroidokat használtak az embertelen körülmények legyőzésére. Azonban mind közül Lance Armstrong doppingbotránya épült be leginkább a köztudatba, nem véletlenül.
Armstrong neve sok sportoló fiatal számára jelentette az igazi példaképet, aki a küzdelem és a kitartás élő szobraként lebegett az emberek szeme előtt. Armstrong nem csak a hegyekkel birkózott kíméletlenül (1993-ban már Tour de France-szakaszgyőztes volt), hanem a rákkal is. 1996-ban hererákot diagnosztizáltak nála, amely áttéteket képezett az agyában és a tüdejében is, csodával határos módon azonban Armstrong teljesen felépült a betegségből. Emberi nagyságát mutatva egy évvel később, támogatva a rákos megbetegedésben szenvedőket, létrehozott egy saját rákellenes szervezetet.
A nyeregbe való visszatérése addig példátlan sikereket hozott számára, 1999 és 2005 között hétszer győzött a bringás versenyek legnagyobb eseményén, a Tour de France-on. Tiszteletre méltó emberi nagyság és példátlan sportolói sikerek jellemezték Armstrong karrierjét ezekben az időkben, ami abban is kifejeződött, hogy életrajzi könyvei igen kelendők voltak. A győztes szériának csupán a sportágtól való visszavonulása vetett véget. 2009-ben, immár a sportág királyaként, újra visszatért, a 2009-es Tour de France-on pedig egy nagyszerű eredménynek számító harmadik helyet sikerült megkaparintania. Karrierjét ezúttal nem betegség vagy a visszavonulás szakította meg, hanem az elmúlt évtized egyik legnagyobb doppingbotránya, ami teljesen lerombolta Armstrong mítoszát.
A botrány 2011-ben robbant ki, amikor is az Egyesült Államok Doppingellenes Ügynöksége (USADA) vizsgálatot indított ellene. Armstrong és ügyvédei hiába próbálták jogi eszközökkel megakadályozni, 2012-ben a szervezet megállapította, hogy Armstrong 1996 óta rendszeresen használt olyan teljesítménynövelő szereket, amelyek tiltólistán szerepeltek. Az USADA minden Tour de France-győzelmétől és a 2000-es sydney-i olimpia bronzérmétől is megfosztotta Armstrongot, akit örökre eltiltottak a szervezet által felügyelt versenyzéstől. Armstrong nem volt kivétel: „A kétszázfős mezőnyben talán ha öten nem használtak tiltott szereket. A doppingolás napi rutinná vált. Mintha a bicikli kerekeit fújták volna fel, mintha vizet töltenénk a kulacsba” – mondta egy interjú során, de minél magasabban jár valaki, annál nagyobb a bukás. Ráadásul Armstrong nemcsak a sportolói karrierjében bukott nagyot, hanem a róla kialakult kép emberi, erkölcsi mivoltában is lerombolódott. A nyomozások és a tanúvallomások során olyan tényezők kerültek napvilágra, amelyek nem a kedves és segítőkész Armstrong-képet rajzolták ki, hanem a zsarnoki, a saját sikeréért másokat eltaposó, önző bringásét, akit eddig mintha nem is ismert volna a világ. 2013-ban így nyilatkozott erről az átalakulásról: „Zsarnok voltam, eluralkodott rajtam a győzelem vágya, és ha valaki részéről támadást észleltem, ha megvádoltak valamivel, egyből visszatámadtam, és hazugsággal vádoltam őket. Szépen lassan elveszítettem önmagamat. Hazugságból hazugságba keveredtem, egyszerűen nem tudtam már irányítani a dolgokat, és ez kihatott életem minden területére.”
A vallomások tükrében egyfajta keresztapa-figura mutatkozott meg, aki egész csapata számára irányította a doppingolást: „Armstrong nemtetszésének adott hangot, amiért nem tartottam magam egészen szigorúan ahhoz a doppingprogramhoz, amelyet dr. Ferrari adott ki számunkra. Betűről betűre követned kell az utasításokat, mondta Armstrong, és semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy ha a csapatnál akarok maradni, akkor ez az egyetlen út. Megalázó és kiszolgáltatott helyzet volt.” – nyilatkozta Armstrong volt csapattársa.
Az egész ügy „poénja” pedig az, hogy Armstrong egy olyan finoman működő „doppingmaffiát” épített ki, hogy egyetlen mintavétel sem mutatta ki, hogy doppingolt volna, nincs egyetlenegy tárgyi bizonyíték sem ellene. Ennek fő oka az, hogy Armstrong érinthetetlen volt. Sok esetben tudhatta, mikor kap ellenőrzést, és tudhatta azt is, hogy hol vizsgálják a mintavételeket. Armstrong ügye sokáig úgy állt a bringásvilág szeme előtt, hogy innentől kezdve minden más lesz a sportágban, komoly szigorítások érkeznek majd és a dopping hosszú idő után „elhagyja” azt a sportágat, amivel már-már összefonódott. Azonban egy milliós nézettségű sportág esetében senki nem meri bevállalni, hogy a mezőny felét a legnagyobb nevekkel együtt kiszórja. Armstrong esete azonban még így is a doppingbotrányok csúcsragadozójaként vonult be a sporttörténelembe, és egy igazi legenda és példakép végső bukását jelentette.
Foszlányokká vált álom
Testi fogyatékkal való visszaélés, teljesítménynövelők vagy keményített kesztyűk egyikére sem volt szüksége Dora Ratjennek ahhoz, hogy csalással érhessen el jobb eredményeket. A sporttörténelem rejteget számunkra jó pár vállalkozó szellemű urat, aki, miután saját neme versenyeiben esélytelennek bizonyult, a szebbik nemhez „átigazolva” próbált meg jeles eredményeket elérni. Dora Ratjen is ezt az utat választotta ahhoz, hogy neve, ha rövid ideig is, de sportcsillagként tündököljön.
Az 1938-as bécsi női atlétikai Európa-bajnokság egyik legemlékezetesebb eredménye egy magasugró német sportolóhoz, Dora Ratjenhez köthető, aki átugrotta az 1,67 méter magasan fekvő lécet, s ezzel új világrekordot állított be. Dora már korábban, az 1936-os berlini olimpián is bizonyította tehetségét, ahol a negyedik helyet szerezte meg a magasugrók között. Azonban rekordja és hírneve hamar foszlányokká vált, mivel kiderült, hogy Dora jogtalanul indult a nők között, ugyanis férfi. Dora Ratjen a kontinensviadalról hazafelé utazva éppen a bécsi vasútállomáson tartózkodott, ahol a mozdonyvezető a női ruha felett borostásodó férfiarcot fedezett fel. Azonnal értesítette a rendőrséget, akik egyből letartóztatták Ratjent. A rendőrségi nyomozás következtében természetesen kiderült az igazság Hermann Ratjenről, akit megfosztottak Európa-bajnoki címétől, ami végül a magyar Csák Ibolyához került. Csák így nyilatkozott Ratjenről: „Már korábban is éreztük, hogy Ratjennel valami nincs rendben, és érdekes emlékem is van vele kapcsolatban. Egy versenyen a szálláshelyünkön a fürdőben zuhanyozófülkék is voltak. Az egyik reggel többen is készülődtünk a mosdóban, amikor valaki mély hangon ránk köszönt: Guten Morgen! Azt a sikoltozást, ami Dora Ratjen miatt ott kitört!” Ratjen furcsaságai a versenytársaknak is szemet szúrtak, azonban ezeket a kérdéseket a lány szégyenlősségével könnyen megmagyarázták önmaguknak, és gondolni sem mertek az esetleges csalásra.
Hermann 1957-ben vallott a bűnéről, azt mondta, hogy a náci vezetés kényszerítette erre a döntésre, hogy dicsőséget hozzon a német nemzetnek. Amiben rejtőzhet némi igazság, hiszen a német női magasugrócsapat egyik kiválósága a zsidó származású Gretel Bergmann volt, akit a náci vezetés mindenáron hátráltatni próbált, akár úgy is, hogy egy férfit indít el ellene a kvalifikációs tornákon. Így jutott ki Ratjen a berlini olimpiára Bergmann helyett.
Ratjen korábban azt is állította, hogy szülei lánynak nevelték, lányos ruhákat hordott egész gyerekkorában, ezért kezdett el nőként versenyezni, és mikor 10-11 évesen realizálta önmagában, hogy a férfinemhez tartozik, sosem kérdezte meg szüleit, hogy miért kell lányruhában járnia.
Ratjen sportolói karrierje a lebukás pillanatában véget ért; Hermann, majd Horst Ratjen néven élt tovább, pincérként.
Nem ezért szeretjük a sportot, azonban ahogy egyre több pénz áramlott bele, úgy egyre nagyobbá is váltak a tétek, a megnőtt tétekért pedig kíméletlen csaták indultak, amelynek eszközeiként sajnos mindig is ott voltak és mindig ott is lesznek a kisebb-nagyobb csalások.
forrás: nso.hu, magyarnarancs.hu
képek forrása: sportsmirchi.com, biography.com, wikipedia.org, dailymail.co.uk, juvefc.com
