A zene szenvedély és alázat. Nehezen megragadható érzések és gondolatok tolmácsolása kézzelfogható, de legalábbis megragadható formában – tehát képvisel mindent, amit most, a bezártság idején nélkülözhetünk. Épp emiatt összegyűjtöttünk tíz filmet, amelyek a legjobban képesek tolmácsolni a zene kétélű, mégis csodás folyamatait.
- Rocketman (Amazon Prime, 2019)
Elton John korai élete és karrierje egyike az izgalmas sex, drugs, rock and roll történeteknek, és ha kizárólag ez szolgált volna alapul a filmnek, nem lenne különlegesebb bármelyik zenei-életrajzi filmnél – a kulcs tehát a megvalósításban rejlik. A lista többi biopicjével szemben a Rocketman velejéig musical, annak minden táncos-montázsos-stb. elemével együtt, az ikonikus dalokra megkomponált jelenetekkel pedig nem lőtt mellé egyszer sem a rendező. Közel sem kiváló, de annál látványosabb és szórakoztatóbb utazás.
- The Dirt (Netflix, 2019)
Délután ötkor kelni, cigi-sör-koncert-buli-délután ötkor kelni megint. A Mötley Crüe neve lehet, hogy nem cseng annyira ismerősen, mint Eltoné, de a zenekar kulturális hatása elvitathatatlanul párba állítható az Egyesült Királyság egyszemélyes farsangjával. A The Dirt jóval kevésbé musicalesen ragadja meg a rock and roll témakörét – a heroinozás, az egy tű, egy kanál és egy kidőlt Nikki Sixx, semmint egy letargikus dal –, mégis fenn tudja tartani azt a humort, ami miatt nem egy drogellenes kampányfilm lesz a végeredmény.
- Bohemian Rhapsody (Hulu, 2018)
A zenekaros életrajzi filmek második nagy hullámának kezdőköve. Ha a Queen zenéjén túl valami miatt érdemes megnézni (újranézni?) ezt a filmet, az természetesen Rami Malek. Az utolsó megfilmesített koncertjelenetre az átalakulás már annyira erős, hogy az eredeti Freddie-t (és ha itt tartunk, az eredeti zenekart) volt „karakteridegen” nézni. Persze az alakítások zsenialitásával arányban áll a történelemhamisítás a filmben – de hát ez is része a rockszakmának. A mítosz meg a történelem nem mindig fér meg egymás mellett.
Kép forrása: IMDb
- Walk The Line (Amazon Prime, 2005)
Az alakítást macskakörmözöm az előző bekezdésből, csak cseréljük a nevet Joaquin Phoenixre. Jelen esetben az énekhangok (két nagyon egyéni tónusról, Johnny Cashről és June Carterről van szó) erőteljesebbek, mint a fizikális átalakulás – de nyilván utóbbi sem elhanyagolható. A felszín a same old drogok-szex-traumák, de a Cash-életút tartogat magában jópár egészen megrázó és még annyi szórakoztató sztorit, ami narratívájában is megadja a Walk the Line különlegességét.
- Ray (Netflix, 2004)
Sokan vitatkoztak azon, hogy a Ray miatt keletkezhetett a Walk the Line, vagy fordítva, de igazából mindegy. Mindenesetre nemcsak kvázi-tiszteletből került előrébb a listán (mégiscsak ez jelent meg korábban), hanem amiatt, mert a fentebbi két film színészi teljesítményét tökéletesen kombinálja. Jamie Foxx mint Ray Charles hangban, kinézetben, mozgásban, mindenben alig megkülönböztethető az eredeti zenésztől – mellesleg az összes eddigi közül Ray Charles fog szerintem a legnagyobb eséllyel landolni a Spotify-listákon a film után.
- Sing Street (Amazon Prime, 2016)
Kicsit érdemes elkanyarodni az életrajzi filmekről, mert már mindenki számára érthető, hogy ha módszerükben nem is, témáikban sok az átfedés. Meg amúgy is: a legjobb történeteket általában úgyis csak kitalálják (mondjuk részben a fentebbi öt film is emiatt lehetett ennyire sikeres). A Sing Street fontos lenyomata annak a szeretetnek, amivel a UK underground könnyűzenei körei a tinikor, a szerelem és a felnövés felé fordulnak. A bevezetőben említett szenvedélynek és alázatnak az egyik legfőbb képviselője a Sing Street – nemcsak a nyolcvanas évek folyamatos omázsolásával, hanem akár a család témakörének különleges feldolgozásával is.
Kép forrása: IMDb
- Whiplash (Amazon Prime, 2014)
Bizonyos szempontból csalás a Whiplasht ezen a listán szerepeltetni, mert technikailag egy sportfilmről beszélünk. A szenvedély és alázat (remélhetőleg még nem elhasznált) címszavai viszont szerencsémre a sportban és zenében is esszenciálisak. Igazából a sportfilmes jelleg meg is magyarázza a majdnem dobogós helyét Damien Chazelle debütjének: egy megállíthatatlan adrenalináradat a film, amely bemutatja a kiváló zenész létrejöttének egy receptjét. Jelen esetben egy őrült – de profi – edző, egy kitartó és bizonyítani vágyó játékos, rengeteg düh mindkettejükben és persze a csattanó, amiről felesleges lenne írnom, mert nem önthető szavakba. Aztán lehet dilemmázni utána, hogy ki a nyertese a történetnek.
- La La Land (Netflix, 2016)
Ha már Damien Chazelle, egy ilyen listáról lehagyhatatlan a La La Land – ez a film tényleg maga a szenvedély. Végtelenül teátrális, de pontosan emiatt kiolvasható a sorok közül az az ámulat és csodálat, amivel a rendező a zenére tekint. Senki nem fog ilyen színesnek, érzelmesnek és bájosan naivnak látni bármit – csak egy olyan ember, aki nagyon szerelmes. Chazelle szerelme a film és a zene. És mind a kettő iszonyatosan jól járt ezzel.
- Straight Outta Compton (Netflix, 2015)
Nem akartam, de alulreprezentáltam a hiphopot ezen a listán, pedig legalább annyira impulzív – sőt sokkal inkább –, mint a többi műfaj. Ebben a helyzetben pedig a rap legfőbb filmes képviselőjeként muszáj a Straight Outta Comptont megneveznem. Nem kizárólag a zenei kiválósága miatt, hanem mert mint a Whiplash, ez sem „csak” egy zenei film – legalább annyira társadalomkép is. Az N.W.A amiatt lett a zenetörténelem legnagyobb rapcsapata (popularitás és influence szempontjából biztosan), mert történetmesélők voltak. Arról írtak, amit láttak maguk körül Los Angeles közepében, Comptonban – ráadásul úgy írták meg, ahogy látták és ahogy elmesélték volna. Impulzívan, káromkodva, kegyetlenül őszintén. Beszéltek a nyomorról, a crackről, az utcai bandákról, a rendőri rasszizmusról és brutalitásról – ezeket a szövegeket festi meg a film képi világa. A Straight Outta Compton érzelmileg is egy kiadós utazás, persze. De ablak is egy olyan világra, amit nekünk Magyarországon szerencsére soha nem kellett megtapasztalnunk.
Kép forrása: IMDb
- Almost Famous (Amazon Prime, 2000)
Nem a legjobb film a listáról, de nem is emiatt érdemli meg az első helyet. Úgy érzem, hogy ez a film szól leginkább a zeneszerető embernek – tehát nem a rajongónak vagy magának a zenésznek. Egyrészt benne van az a tinédzser tekintet, amivel mindannyian felfedeztük azokat a zenekarokat, amikhez most (vagy bármikor) visszakanyarodunk, akár nosztalgiázni, akár újraértelmezni akarunk. Másrészt viszont tényleg a zeneszerető embernek szól: bemutatja a zenei és zenekari szféra minden szépségét és árnyoldalát, ezzel együtt mindent, ami miatt a rocksztár a legtöbbünknek megközelíthetetlen és idolszerű marad. Mert a legtöbb zenész (de beszélhetünk általánosságban hírességről) bekerül ebbe az idolszerepbe, és nem tud megküzdeni a saját halandóságával. Többnek gondolják, mint ami – ezt bizonyítani viszont képtelenség. És ha a kedvenc zenészed paraszt veled, amikor találkozol vele, akkor valószínűleg nem fogod olyan kedvvel hallgatni később – lerombolja a saját idolszerepét. Ezért szól ez a film a zeneszerető embernek, és nem a rajongónak: mert a zeneszerető embernek meg kell tanulnia leválasztani a zenéről az előadót, és egy önmagával küzdő művész helyett ennek az önmagával küzdésnek a terméseit kell csak igazán meghallania. Ehhez viszont nagyon szeretni kell.
A lista persze folytatódhatna, cserélődhetnének tagjai és miegyéb, de a jelenlegi helyzetre tekintettel a streamingre és a hangulatra koncentráltam. Pont emiatt lemaradtak az olyanok, mint a Frank, 8 Miles, vagy Sid Vicious vagy Ian Curtis története. Ha viszont valaki kemény drámákra vágyik, vagy már látott mindent a listáról, ezen az IMDb-listán még egyszer ennyi film van, amiből lehet válogatni. Igazán teljes ezekkel lesz a top 10.
A kiemelt képhez felhasznált fotók: Collider, BBC, Indiewire
