Az ELTE „Eötvös” Művészeti Együttesének vezetője, Kovács László Liszt Ferenc-díjas karmestere e hét keddjén különleges műsorral lepte meg a megjelenteket: egyedül, most pálca nélkül, egy zongora mellett mesélt magáról, karmester(tanonc)ként átélt, esetenként forró helyzetekről és az életében meghatározó szerepet játszó emberekről.
Kovács László karmester mesélés közben
Már a helyünk elfoglalásakor érezni, hogy ma egy időutazásban lesz részünk. Az Aula Magna hangszóróiból többek között a Carmen, a Csárdáskirálynő és a Kicsit szomorkás a hangulatom dallamai szolgálnak ráhangolódásként. A színpadon jobb oldalt egy zongora, bal oldalt pedig egy kis asztal és egy szék kapott helyet. Ez utóbbi egyáltalán nem töltötte be funkcióját, az est főszereplője beszéd közben végig állva maradt, hogy nagy ívű gesztikulációkkal illusztrálja igen gazdag mondanivalóját.
„Tudták Önök, hogy én zongorázom?” – teszi fel az első kérdést a Karmester Úr. Persze, mindannyian tudjuk, már csak azért is, mert aki a Zeneakadémia falai közt tanult, elkerülhetetlen, hogy ne érintkezzen legalább egy rövid időre ezzel a hangszerrel. Kovács László hároméves korában kezdett ismerkedni a zongora hangjaival. Elmondása alapján ez valahol a génekkel együtt jöhetett, hiszen az egész családban mindenkinek volt valami köze a zenéhez: szülei általános iskolai zenetanárok voltak, egyik nagyapja kántor volt, a másik pedig hegedült, igaz, inkább csak kedvtelésből, és akadt olyan nagybácsi is, aki a valódi foglalkozása mellett a bárzongorista szerepét is magára öltötte.
Az est vezérfonalát – vagy inkább főmotívumát – George Gershwin Kék Rapszódiája adta, amit a házigazda öt részletben játszott, ezzel tartva szünetet a mesélésben. Másfelől pedig a zenei betétek tökéletesen kötötték össze a különböző események felidézését. Nem véletlenül esett Kovács László választása erre a darabra: hogy igazolhassák a zenei tanulmányaikat, a diákoknak a zenei intézet bizottsága előtt kellett eljátszaniuk egy darabot, ő pedig 10 éves korában ezt a művet célozta meg. Azonban mikor tizenévesen szakmát kellett választani, az első helyen mégsem a zenei pálya merült fel benne: kijelentette, hogy elektromérnök lesz, így matek szakra jelentkezett. Szerencsére szülei nem gondolták véglegesnek ezt a döntést, így 14 éves korában így szóltak hozzá: „Na jó, Lacika, eddig szórakoztál az élettel, most pedig megyünk a Konziba Debrecenbe pótfelvételire.”
Ide harsonával felvételizett, majd másodikban hozzávette a zongorát, harmadikban pedig a zeneszerzést. „Nem mintha Beethovent akartam volna megszorítani a kompozícióimmal, inkább az elméleti képzésemet akartam volna gazdagabbá, komplexebbé tenni.” – mondta erről a döntéséről. Majd a harmadik év végén, egy szakfelügyeleten Újfalusi László, a Zeneakadémia professzora hallgatta meg az osztályt, aki meglepő kérdéssel hozakodott elő a harsonás fiú számára: szívesen felvenné őt növendékének, annak ellenére, hogy még nem végzett a Konzervatóriummal. És ha már így esett, a harsona szak mellé beadta a jelentkezését karmester szakra is. Fölvették mindkettőre.
Ezután megtudhattuk, milyen is volt Kórodi András, az Opera akkori első karmesterének kezei alatt vezénylést tanulni, akinek a meghívására lett Kovács László a Házban korrepetitor is. Ekkor, az első időkben, a zongorás próbákon (amikor a karmester az énekesekkel közösen átveszi a teljes darabot) működött közre a hangszernél. Előtte csak egy operát ismert, ez a szám két hét alatt tízzel növekedett. Nehezítésképpen pedig mindig csak egy nappal hamarabb kapta meg a másnap próbálandó darab címét…
Az est legváratlanabb, egyben legnagyobb derültséget okozó része az volt, amikor Kovács László kiment a színpadról és fél perc múlva egy harmonikával tért vissza, majd egy kis magyarázat után ízelítőt is adott a tudásából. Erre úgymond külső „kényszer” hatására tett szert, amikor egy németországi tartózkodása alatt megkérték, hogy adjon vele zenei aláfestést egy reggeli tornán – a tengerparton. Eme történet is alátámasztja, hogy egyetemünk zenei együtteseinek vezetője milyen sokoldalú: harsona, karvezetés, zongora és vezénylés mellé még kiváló mesélő is. Búcsúzóul pedig Brahms Bölcsődalának variációival kívánt a közönségnek „Csendes álmot, jó éjt”*.
*Réti József – Arató Pál előadásában hallható magyar szöveg
A fotókat a cikk szerzője készítette.
