Mindketten a legmagasabb fokon űzik a mesterségüket, s ma már nem mint apa-fia vagy mester és tanítvány, hanem mint két kiváló, népszerű, nemzetközi hírű zenész állnak egymás mellett a színpadon vagy figyelik egymás gyönyörű és különleges játékát a nézőtérről. Dés László Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas magyar előadóművész, dzsesszzenész, zeneszerző, érdemes művész és a fia, Dés András ütőhangszeres zenész Váradi Júlia vendégei voltak a Babérliget könyvesboltban február 10-én.
Váradi előszőr arra kérte a beszélgetőpartnereit, hogy mutassák be egymást. Dés András már csinált ilyet a hugával, Julcsival, mert meg voltak egymásra sértődve, hogy nem tudnak eleget a másikról. Ezért összeállítottak egy kérdőívet magukról, és rájöttek, hogy sokkal többet tudnak egymásról, mint azt gondolták. Az édesapját úgy mutatta be mint zenész, zeneszerző, szaxofonos, aki jazz-zenészként kezdte a pályafutását, de kiderült, hogy a dalszerzéshez is különleges tehetsége van. Aztán ez a spektrum egyre tágult, egyre több mindenbe fogott bele, írt nagyon sikeres musicaleket, de mindeközben megmaradt improvizatív zenésznek mind a mai napig. Fiával és zenekarokban is szokott játszani. Egyébként meg három gyerek apja és négy unoka nagyapja.
Dés László a fiáról elmondta, hogy 1978. március 19-én született, ő az egyetlen fia, a legnagyobb gyermeke, most már két unokájának az apja. Tehetséges, mint a nap, mondta. Egy egészen különleges kisgyerek volt, az első évet kivéve, mert azt végigüvöltötte. Amikor nem evett, akkor ordított, mivel akkor még nagyon nyomorult körülmények közt éltek. Úgy jutottak egy szobához, hogy László bátyja, Mihály felköltözött az apjáékhoz. Mielőtt még Andris megszületett, Lászlót elvittek katonának, de az első hónap kiképzés után egy katonazenekarral felkerült Budapestre szaxofonosként. Elmondása szerint az első év után a fia egy kis angyallá vált, mérhetetlen kedvesség áradt belőle, amit nem tud, kitől örökölhetett, ahogy fogalmaz, tőle biztos nem, talán az anyjától. Az a mai napig megmaradt ebből, hogy nagyon jó kapcsolatteremtő, és jól tud mindenkivel kommunikálni. Példaként a Vígszínház Pál utcai fiúk-előadását említi, amelyben Andris volt a felelős, hogy betanítsa a színészeknek a dalokat. A darab fontos vonulata volt a zenei nyelv, a srácok mindig ütöttek valamilyen ritmust, akár a dalok közben, akár a dalok elindítására; Andris sok elemet hozzátett, kiváltképp a csatajelenethez, aminek az egésze a ritmusra épült. Továbbá, emeli ki László, remek pedagógiai érzéke van, játékosan tudta helyre tenni a zabolátlan színészeket. Sőt: Marton László nem egészen értette, hogy Dés László mit akart ebben a darabban, hiába járt fel hozzá egy évig, és hiába volt gyakorlott rendező és fantasztikus színházi szakember, végül Andrisnak volt köszönhető, hogy közös nevezőre jutottak, nagy türelemmel és vitatkozás nélkül vezette rá a lényegre a rendezőt. Dés a fiában rejlő mérhetetlen és már-már kétségbeejtő tisztességről és becsületről is beszélt. Amikor még a Pozsonyi úton laktak egyszer a feleségével, Marcsival és a barátainkkal ültek a hallban, és benézett a gyerekekhez, hogy alszanak-e már. Aztán két perc vívódás után Andris kijött, és bűnbánóan mondta, hogy ő nem is aludt, hanem titokban elemlámpával olvasott a paplan alatt.
A közös zenélésről András megvallotta, hosszú ideig tudatosan nem dolgoztak együtt, mert el akarták kerülni a rosszindulatú feltételezéseket. De kihagyott lehetőség lett volna, ha két ember, akik ennyire értik egymás nyelvét, nem kooperálna. Az apja különleges improvizációs képességéről nem tudta megmondani, hogy veleszületett tehetség vagy eltanulta, hiszen úgy nőtt fel, hogy a világ legtermészetesebb dolga az apukájának a rögtönzése. Ehhez alapvetően szükséges egy tehetség, de rengeteg fejlesztést is igényel, hogy az ember magas szintre eljusson. András szerint ahhoz, hogy az egyes hangszereken meg tudjon szólalni, ezeken történeteket tudjon elmesélni, nagyfokú szakmai felkészültség kell. Mentálisan és érzelmileg is nagyon sokat lehet ezen dolgozni, hiszen a színpadon a zenész kollégáktól és a környező világból érkező impulzusokat be kell tudni fogadni, és reagálni kell rájuk. Elengedhetetlen még egy magas fokú előítéletmentesség is, hogy az érkező gondolatokat ne utasítsa el, hanem ezeket feldolgozza, mivel ekkor lehet a kollégákkal közösen építeni valamit. De az is érdekes, teszi hozzá, hogy mi van akkor, ha ennek tudatosan ellene megy egy játékos. Például amikor egy kvartettben három zenész elindul az egyik irányba, de a negyedik úgy gondolja, hogy az adna ennek a játéknak izgalmas feszültséget, ha egy másik irányba menne. Egyik kollégája, Fenyvesi Marci, véleménye szerint ezt egészen magas fokon űzi. Amikor úgy érzi, hogy egy zenei folyam unalmas vagy didaktikus, akkor izgalmas módon elkezd provokálni, de ezt imádják benne.
A kvartett létrejöttéről Dés László elmesélte, a folyamat onnan indult, hogy elkezdtek zenés-irodalmi esteket szervezni négy íróval, Závada Pállal, Parti Nagy Lajossal, Spiró Györggyel és Esterházy Péterrel. Amióta nincs a Péter, négy részre van osztva az előadás, és az egyiket mindig fenntartják az ő szövegeinek, és ők magunk olvasnak fel belőlük. Ő egyébként is jelen van, minden szempontból, mondta Dés. A zenekarra visszaterelve a szót, kifejtette, hogy zenészként csatlakozott hozzájuk Barcza Horváth József nagybőgős, és így hárman reagáltak improvizálva a felolvasott szövegekre. Eleinte legalább irányokat megbeszéltek, de később már ez sem volt. Nulláról, hangnemet sem egyeztetve elkezdtek játszani. Teljesen spontán reakciók születtek, egy nagyon izgalmas játék részesei lettek, óhatatlanul hatottak rájuk a szövegek. Aztán egyszer egy fiatal költő, Sohonyai Attila felkérte Lászlót, hogy a Gáti Oszkár által felmondott versei köré valamilyen zenei kíséretet írjon. A stúdióban meghallgatták a felvételeket, majd rövid kis átvezető zenéket játszottak. Annyira élvezték, hogy elhatározták, egy rendes lemezt is felvesznek ebből. Két napra bementek a stúdióba, és játszottak kétszer öt órát. Ennél már csak az volt nagyobb munka, emlékezik vissza László, hogy visszahallgassák és kiválogassák a nekik tetsző darabokat. Ezzel a formációval koncerteznek is, de minden alkalom más, mivel mindig a nulláról kezdik, és teljesen improvizálva játszanak.
András jelenleg Bécsben él, és onnan jár Budapestre, erről kifejtette, hogy egyrészt nem jelent semmit, mert Zalaegerszegre eljutni Budapestről nagyobb művelet, mint Bécsbe; másrészt mégis jelent valamit, mert sok változást hozott. A feleségét meghívták egy ékszerkészítő műhelybe dolgozni, először ingázott két éven keresztül, majd adta magát, hogy kiköltözzenek, hiszen András amúgy is sokat utazik, és a szülők szerint ajándék a gyerekeknek, hog kinti iskolába járhatnak, és megtanulnak jól németül. Ha csak ezekre gondoltak, már jó érvek szóltak Bécs mellett. András szerint a város sok szempontból hasonlít Budapestre, sok szempontból viszont mintha egy másik bolygón lenne. László elmondta, hogy amikor Andrásék kiköltöztek, látott egy videót Lázár Jánostól, amelyben azt mondta, hogy Bécs egy élhetetlen város. Aztán a következő héten megjelent egy nemzetközi felmérés, amely szerint Bécs a legélhetőbb európai város három éve egyfolytában. És akkor nem tudta, hogy kinek higgyen. De nem bánja, hogy kiköltöztek, ahogy fogalmaz, öröm látni, hogy jól megvannak, Andrison is érzékeli, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb. Persze hiányzik neki, de amikor itthon van, mondja, akkor az anyjánál lakik, és olyankor Marcsi nagyon boldog.
Váradi kérdésére, hogy dolga-e egy tehetségesen zenélő szülőnek, hogy a gyerekeit rávezesse a zenélésre, esetleg erőltesse-e azt, Dés László azt felelte, hogy egy szülőnek lehetőségeket és alternatívákat kell felmutatnia a gyermekeinek. Minél jobban öregszünk, annál több lehetőség esik ki, mondta. Minden kisgyerek potenciális zseni, csak nehéz megtalálni, hogy miben, ezért is lenne fontos az oktatás. Otthon ő vagy zenét gyakorolt, vagy írt, vagy hallgatott. Andris ezeket óhatatlanul befogadta, aztán táncolt is rá, látszott, hogy a ritmus világa vonzza. Hatéves korában rákérdezett, hogy akar-e valamilyen hangszeren játszani, és ő a dobot választotta. Be is íratta a szomszéd sarkon lévő zeneiskolába. Megvolt benne az a bizonyos szikra. Ha hiányzik a szenvedély, akkor nem is szabad erőltetni, mert azzal egy életre el lehet rontani egy gyerek életét, fejtette ki. András saját visszaemlékezése szerint hosszú ideig tudatosan ellenállt annak, hogy zenész legyen. Mindenféle dolgot kitalált magának, de semmibe nem fektetett igazán sok energiát. A szülei középiskolás korában többször leültek vele, hogy most már vegyen komolyan valamit. Sosem lázadt a szülei ellen, valószínűleg inkább félt elköteleződni valami mellett. Aztán elkezdett zenélni, és sokáig nem volt probléma, hogy Dés a vezetékneve, de amikor már végre rendbe tette magában a dolgot, és egyre nagyobb hittel játszott, rájött, hogy van egy gát, egy bizonyos körön kívül még mindig mindenki az apjához köti. Mára ez megváltozott, hiszen az ütős hangszereken játszó zenészek közül az élvonalba tartozik, például volt egy előadása a Szkénében, ahol a saját testét használta ütős hangszerként.
A közös munkájukról László úgy nyilatkozott, hogy öröm a fiával lenni és játszani. A Free Sounds nevű zenekarban, ahol együtt játszanak Lukács Mikivel és Fenyvesi Marcival kiegészülve, mindenki fiatalabb nála. Ők rengeteg kortárs jazzt hallgatnak, és a játékukkal és a hozzáállásukkal nagyon inspirálóan hatnak rá. A hetvenes években koncerteztek nálunk az ún. all-star jazz-zenekarok, akik hatalmas legendákból álltak, felsőfokon játszottak, de az ötvenes évek zenéjét, amikor a műfaj már rég máshol tartott. Tulajdonképpen egy élő múzeumot láttak, mondta. Ezért van, hogy a legtöbb zenekar nem együtt öregszik meg, hanem állandóan inkább igyekeznek újra és újra megújulni, és ha ez nem sikerül, akkor feloszlanak. Ez a veszély őket jelenleg nem fenyegeti.
András az apja munkásságáról egy darabig csak szuperlatívuszokban tudott beszélni. Egy idő után már kritikusan nézte a szüleit, ami a felnőtté válásnak egy fontos stádiuma. Kifejtette, hogy természetesen vannak olyan dolgok a papája zenéjében, amelyek sokkal közelebb állnak hozzá, és vannak, amiket bír, de nem érzi annyira a közös metszetet. Ha a gyökerekről van szó, szerinte sok magyar zenész úgy gondolja, hogy attól lesz hiteles a zenéje, hogyha a népzenéhez nyúl vissza. Ezt egy csomó esetben álságosnak érzi, mert tudja, hogy ezek az emberek sosem foglalkoztak igazán a folklórral. Lehetnek ebből jópofa lemezek, de nem ettől lesz a zenéjük igazán magyar. Amikor Palya Beával, Szalóki Ágival vagy más népdalénekesekkel dolgozott együtt, akkor ők hozták a hiteles folk hangzást, és András belevitte a saját dallamait. De ő magától nem nyúlna a magyar népdalkincshez. Sok esetben, mondja, ez inkább egy marketingfogás. Nyilván, teszi hozzá, ez Borbély Mihály vagy Dresch Mihály esetében fel sem merül, mert ők legalább annyit foglalkoztak népzenével, mint jazzel. Részéről, ha a zenei gyökereit kéne kutatnia, akkor egyértelműen a papája dallamaihoz nyúlna, mert azon nőtt fel. Nincs még egy zene, ami neki a szomszéd szobából szólt felkeléshez, lefekvéshez, mindenhez, mondta.
Az est lezárásaként Dés László szaxofonon, Dés András pedig csörgődobon improvizált.
A fotókat a cikk szerzője készítette.
