Számtalan sztereotípia és legenda veszi körbe az egyetemista létet. Az egyetlen húzós időszak a vizsgaidőszak, nekik igazából nem is kell bejárniuk órákra, alig vannak iskolában, állandóan buliznak, élvezik az életet, és csak úgy megkapják a diplomát. Érdekes módon egy ember sem áll szkeptikusan ezekhez a felvetésekhez. Boldogan élnek ebben a tudatban, ha egy hallgató szabadidőhiányról panaszkodik nekik, csak legyintenek, elhajtják azzal az ingerült kijelentéssel, hogy: „Ne viccelj már, szabadidőből áll az életed!”
Ez valóban így lenne? Személyes tapasztalataim, amelyek habár egyelőre még nincsenek túlságosan nagy arányban, elegendőek ahhoz, hogy bemutassam, milyen korlátlan, vidám, pihenéssel teli is egy egyetemista élete.
Magyar–történelem szakos hallgató vagyok, aki azzal a nemesi engedménnyel él, hogy péntekenként nem kell bejárnia órákra – ugyanis egy sincs. Az előadások, illetve a szemináriumok eloszlanak a hét első négy napján: hétfőnként három, keddenként négy, szerdánként kettő, csütörtökönként pedig szintén három órán vagyok jelen – ebből négy a proszeminárium vagy szeminárium szóval végződnek, a többi előadás. Gyönyörű számok ezek, különösen akkor, mikor hozzáteszem, hogy egy előadás minimum (!) másfél órás, előfordul, hogy ezek szünet nélkül követik egymást, majd azzal zárom, hogy keddenként – jobb esetben – negyed nyolcra otthon is vagyok azért, hogy ehessek, fürödhessek és készülhessek másnapra. Igaz, másnapra csak két óráról van szó, semmi komoly.
Aranyos gondolat, hogy a hallgatók nem járnak be az iskolába, mert úgysem nézi senki, hogy ott van-e vagy nincs. Az egyetemen senki sem ismeri azt a szót a tanárok közül, hogy „hiányzás”, ők csak leadják az anyagot, aztán mindenkit útjukra bocsátanak. A szeminárium alkalmával katalógust, más szóval jelenléti ívet íratnak? Áh, nem számít, formalitás! Ijesztegetés gyanánt jelentik ki a legelső alkalommal, hogy három alkalomnál többször nem lehet hiányozni. Ezt ki is venné komolyan? A hallgatók biztos nem.
Fotó: lobu.hu
A szorgalmi időszak alatt nem is csinálunk semmit, néha bejárunk, eszünk, iszunk, ha megunjuk hazajövünk, aztán a vizsgaidőszakban átforgatjuk a jegyzeteket, amiket másoktól kunyerálunk el, esetleg belenézünk azokba a szakirodalmakba, amiket a tanárok ajánlottak, majd bemegyünk és levizsgázunk. Végül is nem létezik beadandó, kötelező olvasmány vagy zárthelyi dolgozat – ez is csak legenda, hogy a középiskolásokat rémisztgessék pályaválasztás előtt. Az egyetemen nem kapunk házi feladatot, nem kell másnapra készülni, hiszen ez nem is igazi tanítás.
Buli buli hátán, utazgatás, pihenés, menő kollégista élet, ahol se pihenni, se tanulni nem lehet zavartalanul, az internet korlátozottságáról nem is beszélve, mi kellhet még? Minden hallgató délután megy csak iskolába – már ha egyáltalán valamilyen véletlen folytán bemegy – nyugodtan végigaludhatja az előadást, ehet, ihat, jól érezheti magát. Hát nem fantasztikus egy egyetemista élete?
Szeretem azt tanulni, ami mindig is érdekelt, pláne, hogy még olyan elfoglaltságok is kötődnek hozzá, amik egyébként a hobbiim körébe tartoznak. Magyar szakosként elengedhetetlen összetevője az életemnek az olvasás, amit egyébként a történelem is magában hordoz: rengeteg kötelező olvasmány sorakozik a listán, amivel a vizsgaidőszakra végeznem kellene, amit egy meghatározott időpontra kellene belemélyedve átforgatnom. Hogy jut idő azokra a könyvekre, amiket iskolán kívül szeretnék közelebbről megismerni? Hát sehogy, de mit számít? Ez a szakom, úgyis csak a tárgyaimhoz szorosan kapcsolódó könyvek érdekelnek, olvasni meg így is olvasok. Hiszen ezt a szabadidőmben teszem, tehát kikapcsolódásnak is tökéletesen megfelel. Bár minek is kikapcsolódás, minden időmet relaxálással töltöm.
Nekem sosem kell másnapra készülnöm úgy, mint egy középiskolás vagy általános iskolás diáknak. Végül is a tízoldalas beadandók nem tekinthetők készülésnek, kimásolom valahonnan, aztán be is fejeztem. Sosem írok dolgozatot, mint említettem, a zárthelyi dolgozat csak egy legenda. A tanárok a hasukra ütnek, aztán azoknál a tárgyaknál, ahol nem kell kollokvium, egyszerűen csak szimpátia alapján adnak egy jegyet.
Mit nekem a bejárás, addig alszok, amíg akarok, addig vagyok fent éjszaka, amíg akarok. Filmeket és sorozatokat nézek, biztos nem a jegyzeteimet forgatom vagy lázasan nyomkodom a gép billentyűzetét azért, hogy végre elkészüljek a dolgozatommal. Az életem olyan, mint az amerikai filmekben lévő felsőoktatás diákjaié: lézengek az épület folyosóján egy óriási vigyorral a fejemen, egyetlen egy könyvet, meg talán egy füzetet szorongatok minden egyes évemben, amit az intézményben töltök, a barátaimmal bulikba járok, ahol majd találkozom életem szerelmével. Innentől pedig arról szólnak a mindennapjaim, hogy nem tudom eldönteni, ő kell-e nekem vagy sem.
Fotó: Pixabay
„Egyetemista vagy és nincs szabadidőd? Hát az mégis hogy fordulhat elő? Egyáltalán egyetemre jársz? Nem csak annak nevezik, de valójában egy munkahely? Biztos nem úgy van, ahogy te mondod” – hallhatjuk sokszor.
Nekem is szent meggyőződésem volt évekkel ezelőtt, hogy a felsőoktatásban tanulók élete habos torta a tetején egy óriási cseresznyével.
A félreértések elkerülése végett tisztáznám, hogy szeretek egyetemre járni. Szeretem a szakot, amin idén elkezdtem a tanulmányaimat. Nekem is szent meggyőződésem volt évekkel ezelőtt, hogy a felsőoktatásban tanulók élete habos torta a tetején egy óriási cseresznyével: a felsorolt tények csupán kitalációk, az elijesztésben játszanak szerepet, azonban ez nincs így. Az egyetemistáknak is vannak kötelezettségeik éppen úgy, ahogy egy középiskolás tanulónak: beadandókat kell írni, olvasni kell, zárthelyi dolgozatokra kell készülni, és habár az előadások valóban nem kötöttek és lehet hiányozni, nem túl szerencsés kihagyni a szemináriumokat (az előadásokat sem), és megjelenni úgy egy vizsgán, hogy életében másodszorra lát a tanár. A szorgalmi időszak alatt is tanulni kell – nem csak a vizsgaidőszakban. Bulik vannak, lehet bulizni, ki kell használni minden percet azért, hogy egy kicsit elengedjük magunkat, de nem olyan tág a szabadidő fogalma, mint ahogy azt mindenki gondolja. Előfordul, nem is egyszer, hogy éjszakába nyúlóan kell a jegyzeteket lapozgatni, hogy kora reggeltől késő estig ott vagyunk az egyetemen, és nem mindenki olyan szerencsés, hogy a pénteki – vagy más napja – teljesen szabad. Egy állami ösztöndíjas hallgatónak oda kell figyelnie arra, milyen átlagot produkál, egy önköltséges diák pedig küzd azért, hogy egy jó tanévi eredmény után az állami ösztöndíjasok körét erősítse.
Ezer meg ezer a tennivaló. Ha én ezt elsőévesként így látom, milyen lehet egy felsőbb éves szemszögéből, akinek ez még sokszorozódik? Az álmokért, a célokért küzdeni kell, ennek ez az ára – és lehet szeretni. Az oktatás nagyon jó, a tanárok segítőkészek, megértőek, de a tanáraink, és elvárásaik vannak velünk szemben, amiket teljesítenünk kell. Remek kapcsolatokat lehet kiépíteni az egyetemi évek alatt: szoros barátságok kötődnek és szerelmek születnek. Lehet utazgatni: világot látni, egy országban fél évet eltölteni, tanulni, dolgozni. Tömérdek lehetőség áll mindenki előtt, de közel sem olyan egyszerű a felsőoktatás diákjainak élete, mint ahogy azt mindenki gondolja.
Ne ítéljünk elhamarkodottan. Nem minden az, aminek látszik.
