Stephen King regényeinek sorozatos megfilmesítései már szinte kötelező jelleggel készülnek az utóbbi időben, és ennek áldozata lett most az Álom doktor című regénye is, amely 2012-ben jelent meg, és a nagysikerű Ragyogás folytatásának tekinthető.
A film a Ragyogás végén a Panoráma (régi fordításban Szépkilátás) szállodából megmenekült Danny Torrence sorsát követi, röviden áttekintve gyermekkorának főbb eseményeit, aztán mégis leginkább a felnőttkori történésekre koncentrálva. Megjegyzendő, hogy a rendező (Mike Flanagan) ügyelt arra, hogy a múltból megidézett szereplők rendkívül hasonlítsanak az 1980-as első rész színészeihez, kivéve Danny anyját (Alex Essoe), akit nem egy minden mozdulatából meggyötörtséget sugárzó, hanem egy teljesen átlagos hollywoodi színésznő játszik. Mindemellett Danny (Roger Dale Floyd) gyermekszínész által játszott karaktere és a ragyogás által barátjává lett Dick Halloran (Carl Lumbry) figurája teljesen a helyén van. Itt még a film a tipikus King-filmek hatásvadász, a hangulatot erővel és nem bravúrral megalkotó kezdését (mint pl. az Az 2-ben történt nyitás) leszámítva egészen szép reményekkel kecsegtet, és ez körülbelül a film feléig meg is marad.
A nosztalgikus hangulat megidézése után találkozunk Danny (Ewan McGregor) felnőtt énjével, aki a ragyogás általi kiválasztottsága ellenére egy nagyon is földi gonosszal küzd, az alkoholizmussal, ami apja által motiváltan kétségkívül benne van Danny karakterében. Danny minden erejével azon van, hogy elnyomja a ragyogását, ami többé-kevésbé sikerül is, de egy új szereplő feltűnésével ez hosszú idő után megváltozik. Ez az új szereplő természetesen egy gyerek, ami, tekintve, hogy egy Stephen King-regényről van szó, szinte borítékolható volt. A kislány, Abra (Kyliegh Curran) egy ugyancsak a ragyogás képességével megáldott karakter, aki kapcsolatba kerül Danny-vel, és tulajdonképpen innen indul el maga a történet, bár ekkor már közel egy óránál járunk.
Fontos megemlíteni, hogy egy másik szálon – aminek összehozását szintén borítékolni lehetett már az elején – olyan, tulajdonképpen kannibálokra emlékeztető emberek is megjelennek, akik az élet „párájából” nyerik örök fiatalságukat. Az ezen az oldalon színre lépő szereplők közül ketten vannak kiemelve: Kalapos Rose (Rebecca Ferguson) és Varjú (Zahn McClarnon). Velük tulajdonképpen semmi baj sincs, a színészek hozzák a kötelező hollywoodi gonosz zsánerét, amit mindenki elvár, és ez pontosan megfelel azoknak a rendezői „magaslatoknak”, amikbe a film ezen részére már beletörődünk. Ez a banda körülbelül a film feléig gyilkol, becserkésznek maguk közé egy újabb tagot, azonban a bandatagok semmi, de semmi olyan reflexiót nem tesznek a saját életformájukat illetően, ami egy kicsit is érdekes lehetne a néző számára. Ehelyett a rendező jobbnak találta kiemelni a kegyetlenséget és a törzsi gondolkodás alapjait bemutató párbeszédeket, jeleneteket, amit nagyon felszínesen kezel. Nem moralizálnak, ők a megtestesült gonoszok, ellentétben Danny-vel és Abra-val, akik pedig nem meglepő módon ennek az ellenpontját képviselik. Egy állandósuló szembeállítás jön tehát létre, amelyben a jók állnak szemben a gonoszokkal, és egy másodpercig sem kétséges, hogy a néző melyik oldal mellett foglal majd állást.
Ezután pedig jön a megszokott lassúságot felváltó gyorsaság, amivel rengeteg film operál: kapunk nyomozást, egy kis moralizálást, és még trükköket is, aminek következtében mindenki elkezdi félteni a jó oldalon álló szereplőket, és együtt drukkolunk Danny-nek, hogy visszanyerje ragyogásának erejét, illetve Abra-nak, hogy megtanulja kezelni képességét. Ez a része a filmnek – minden komolyabb elemzést nélkülözve – tényleg szórakoztató, de aztán jön a film zárása, ami amennyire jónak ígérkezik, annyira lesz végül menthetetlenül rossz.
Spoiler
Ezen a ponton hiányzik az embernek a legjobban Kubrick zsenialitása, például amikor látjuk, hogy egy olyan helyre sétál be a szereplőgárda, ahová Kubrick korábban megidézett egy, a filmesek és a horror rajongói körében is legendássá vált hangulatot. Ekkor fut át mindenkin a gondolat, hogy a mostani rendező hogyan fogja ezt megoldani? Megismétli Kubrick bravúrjait, vagy teljesen átértelmezi azokat? A legelkeserítőbb az egészben az, hogy egyik sem, illetve egyik sem igazán valósul meg. Valami olyan összevegyített, kommersz világot tár elénk, aminek fényében rossz nézni azokat a jeleneteket, amiknél egyébként jólesően nosztalgikus érzést kellene éreznünk: kedvünk támad újranézni az 1980-as filmet, hogy helyrebillenjünk. Nincsenek meg azok az ikonikus zenék, azok a pontosan beállított és hatást keltő jelenetek – az első rész szereplőinek más színésszel való eljátszatásáról már nem is beszélve – amik elhitetnék velünk, hogy ugyanazon a helyen vagyunk, ahol egykor.
Spoiler vége
Összefoglalva tehát: akik látták a Kubrick által rendezett első részt, biztosan csalódottan fognak kijönni a moziból, azonban ha valaki úgy nézi meg, hogy nem látta, akkor még annak a nosztalgikus érzésnek a halvány változatát se fogja megtapasztalni, amit egyébként adna a film, cserébe viszont kap egy átlagos horrorfilmet sok misztikával megfűszerezve, tehát egy tipikus Stephen King-féle ponyvát. Őszintén szólva nem tudom, hogy melyik a jobb, abban azonban biztos vagyok, hogy mindkét esetben ajánlott megnézni vagy újranézni az 1980-as filmet, amellyel ezt a mostani folytatást nem igazán lehet összevetni. Talán jobb lesz róla megfeledkezni, mintha meg sem történt volna.
Képek: The Daily World, Looper, Toofab
