Tóth Barnabás neve talán már ismerős lehet számunkra. A tavalyi évben Susotázs című kisfilmje már Oscar közelbe került, az Akadémia pedig a legjobb 10 film közé sorolta. Idén újra alkotásnak állt és a bizottság ismételten az ő filmjét küldte Oscar-ra, mint a legjobb idegennyelvű film. Sokat rebesgetik, hogy ezzel az alkotásával könnyű szerrel a döntős mezőnybe kerülhet. De melyik filmről is van szó? Az Akik maradtak című alkotásról, azokról, akik itt maradtak, azokról, akik a szívükben hordozzák a fájdalmat és hiszik, hogy az idő minden sebet begyógyít.
A film F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye alapján készült és egy igencsak komoly témát feszeget. Maga a könyv a trauma utáni időszakot mutatja be; a gyász, az elvesztés utáni lelkifolyamatokat. A filmforgatókönyve pedig ezt tökéletesen meg is ragadja: a sebek gyógyulásának folyamatát, az egymásra találást, és a legfontosabbat: saját magunk megtalálását.
A két főszereplő Aladár (Hajduk Károly) és Klári (Szőke Abigél). Kettejük karaktere teljesen eltérő. Míg Klári, a kamaszlány a maga cserfességével mindent kimond, addig a férfi csendben van. Csupán egy a közös: egyedül maradtak. Kettejük ismeretségéről szól a film.
A cselekmény első részében egy barátság kibontakozása látható, a cél pedig egyértelmű: a túlélés. Túlélni, hogy ők itt maradtak. Klára a szüleit vesztette el, a húgát pedig a szeme láttára ölték meg; Aldó pedig, a holokausztot megjárt nőgyógyász a feleségét és a két fiát gyászolja.
Mivel Aldó karaktere testesíti meg a csendet, így Klára fájdalma köré tornyosul a film. Mindent Klára szemszögéből látunk, még Aldó fájdalmát is ő vetíti ki számunkra, amikor végignézi a férfi családi képeit és a felismeréstől sírva a szőnyegre borul.
A film 1948-ban játszódik és a történelem által ejtett sebeket igyekszik feldolgozni, miközben a Rákosi-korszak diktatórikus rendszerével is próbál megbirkózni. Mindez azonban csak egy közeget biztosít a történéseknek, a cselekmény fő szála az egymásra találás. Így aki a tömény történelemtől tart, elvetheti ezt a gondolatot. Nagyon is gyengéd filmről van szó, ami hol felemel, hol egészen mélyen szántja az érzelmeinket. Optimistán kezeli a helyzetet, de nem rejti véka alá, mennyire nehéz is megbirkózni a fájdalommal, a veszteséggel. Nem kapunk nagy szavakat benne, de érettséget annál inkább.
Míg a film első fele egy apa-lánya kapcsolatot mutat meg, addig a második résztől már megjelennek az érzelmek. Felüti a fejét a féltékenység és egyre több ok tárul fel, amivel a nézők erősen elgondolkodnak a kettejük közti kapcsolaton. Az együtt alvás, és az, hogy a rendező sok helyen házastársakra utalóan festi le őket, sokat elmond. De igazán csak az ÁVO-s jelenetnél bontakozik ki. Az az ölelés már nem baráti, nem apai féltés.
„A kevesebb néha több” – ezekkel a szavakkal illették a filmet a nagy kritikusok. Magam is ennek tudok igazat adni, hisz a film gyakran csupán fél szavakkal, gesztusokkal dolgozik. Minden mást a nézőnek kell kitalálnia. Egy középkorú férfi és egy kamaszlány kibontakozó kapcsolatát igazán hatásossá tudták tenni vele; pont ezekkel az elfojtott mosolyokkal, titkos pillantásokkal válik megkapóvá.
Egy idős férfi és egy fiatal lány kapcsolata igen érzékeny téma, a két színésznek viszont sikerült áthidalni ezt a feszültséget; Hajdú Károly és Szőke Abigél zseniális színjátéka kellett mindehez. Az, hogy ők képesek voltak egymás felé tisztelettel és alázattal lenni, ez hozta meg a film sikerét. Külön érdemes magára az arcjátékukra is figyelni a film alatt, sok minden elénk tárulhat így.
A lezárásról is érdemes pár szót ejteni, ahogy a két főszereplő saját magát is legyőzi és párt választ maga mellé. És ahogy a rádió közli Sztálin halálát. A fellélegzés és a félelem vegyes keverékének jelenlétét mutatja be. Három év telt el a bizonyos ÁVO-s jelenet óta, mindketten túlléptek az érzéseiken, de az egymás iránt érzett szeretet, tisztelet megmaradt. Meg ugye az emlékek. Ahogy egymás felé fordulnak, ahogy hallják a híreket, a szívük mélyén megkönnyebbülnek, de nem nyugodnak. Túl sok volt a veszteség, a fájdalom, hogy félelem nélkül tudjanak élni tovább. Mégis azon a húsvéton utat engednek a felhőtlen örömnek. Mindezt szavak nélkül, tettekkel tárják elénk. Zseniálisan.
Végszóra pedig annyit, hogy a film nagyszerűen adja át a könyv lényegét: két csodálatos ember történetét, akik a veszteségen túllépve, vagyis azt elfogadva, képesek voltak kialakítani a saját életüket.
A film előzetese ide kattintva megtekinthető.
