Vannak olyan nyitójelenetek, amelyek tulajdonképpen mindazt a hangulatot és stílust képesek összefoglalni, ami az egész filmre jellemző lesz: egy ősz hajú, idős férfi száll le a vonatról, bandukolva elindul, miközben szomorú aláfestő zene szól, és gondolatai az igazságszolgáltatásba vetett hit elvesztése körül járnak. Nem, nem egy Hollywoodban készült alkotásról van szó, amelyben nagy szónoklatok követik egymást a bíróságon, hanem egy ízig-vérig európai filmről, amely elégikus hangvételéből adódóan komoly témákat boncolgat.
A Két férfi a városban (1973) főhőse Gino Strabliggi (Alain Delon), aki már tíz éve ül börtönben fegyveres rablásért. Pártfogója és nevelőtisztje, a karrierje végén járó Germain Cazeneuve (Jean Gabin) éppen arról győzködi az elbocsátásáért felelős bizottságot, hogy Strabliggi alkalmas a társadalomba való visszatérésre. Végül a férfit kiengedik, azzal a feltétellel, hogy nevelőtisztje folyamatos ellenőrzés alatt tartja. Strabliggi új életet kezd, azonban múltja nem engedi számára a tisztes életet.
A Két férfi a városban első harmadában egyértelműen karakterdráma. Bemutatásra kerülnek Strabliggi és Cazeneuve mindennapjai, a rendező megmutatja, milyen bonyolult és előítéletekkel terhelt egy börtönviselt személy társadalomba való visszailleszkedése. Strabliggi egy már-már a végletekig idealizált figura, aki tényleg le szeretne számolni bűnözői múltjával. Cazeneuve ugyan egyre inkább kiábrándul az igazságszolgáltatásból, de a volt elítéltben feltétlenül bízik, és benne látja a reményt a reszocializáció sikerességére. A cselekmény tempójának változása is a két férfi közti összhang miatti apró kisiklás okán történik. Ebben a sorsfordító jelenetben Strabliggi egy pillanatra megérzi nevelőtisztje kétségét, és ezután csúszik ki véglegesen a lába alól a talaj, valamint kerül bele abba az ördögi körbe, amelyből nincs menekvés.
Végzetét egy kisváros főfelügyelője hozza el, aki nem hisz a férfi reszocializációjában. Itt hozható be két erős műfaj eleme: egyrészt a karakterdráma, amely egyszersmind a gengszterfilm karakterének a bűnözői lét elől menekülő aspektusát idézi. Másrészt a cím utalhat a western műfajra, illetve Strabliggi megérkezése a kisvárosba is egy westernfilmes toposz, azonban itt az inverzét látjuk a megszokott klisének: az idegen nem azért érkezik a városba, hogy rendet tegyen. Csak el akar vegyülni, és éppen a főfelügyelő lesz az aktív karakter, aki beindítja a cselekményt, és egyértelműen ezután válik intenzívvé és szociológiai szempontból relevánssá az alkotás. Giovanni tehát használ műfaji elemeket, azonban filmjét nem ezekre építi, és nem csinál belőle például egy gengszterfilmet. Sokkal inkább a bűn és a büntetés mögötti lélekrajz érdekli, kivonva filmjéből minden akciót. A Két férfi a városban egy olyan karakterdráma, amely körülbelül a kétharmadától új irányt vesz, és az addig már részleteiben megismert igazságszolgáltatási rendszer visszásságai ezután kerülnek előtérbe. José Giovanni rendezése tehát inkább realista, néhol didaktikusnak is mondható, viszont mindez szükségeltetik a rendező társadalmi vállalásához. Ehhez párosul Philippe Sarde bús zenéje, amely alátámasztja a melankolikus és beletörődő hangulatot.
A Két férfi a városban fő kérdései, hogy van-e esélye egy börtönviselt embernek a társadalomba visszailleszkedésre; a börtön mint javítóintézet valóban ellátja-e „javítási” funkcióját, és létezik-e második esély egy bűnözőnek. Az említett felvetések mellett az igazságszolgáltatásba vetett feltétlen hit megrendülése, a bürokratikus és az emberi érdekeket sokszor mellőző jogrendszer, a halálbüntetés mechanikus megmutatása is relevánssá válik a film során. Ha fel lehet róni valamit az alkotásnak, az az, hogy a másfél órás játékidő alatt nincs elég idő kibontani az összes aspektust. Ettől függetlenül nem érezhető beleerőltetettnek egyik téma sem, sőt, a film remekül megrendezett tárgyalási jelenetében ezek mind plasztikusan vannak ábrázolva, emellett pedig a kivégzés előkészületének naturalista és szenvtelen megmutatása az egyik legsokkolóbb kivégzési jelenet a filmtörténetben.
A Két férfi a városbant Alain Delon és Jean Gabin nagyszerű alakításai emelik kivételessé. Delon érzékeny, esendő és visszafogott egyszerre, szerepe más színész alakításában sokkal teátrálisabb is lehetne, viszont így azonosulhatóbb a figurája. Tekintetében ott munkál a vágy a megjavulásra, játéka az utolsó, szívszorító jelenetben ér a csúcsra. Az egyik utolsó szerepében Jean Gabin a megfontolt, bölcs mentor szerepében végletekig szimpatikus karakter, a tárgyaláson előadott monológja pedig az egyik csúcspont a filmben.
A Két férfi a városban egy vállaltan társadalomtudatos, néhol talán didaktikus, mégis maximálisan elsőrangú film. Tisztában van vele, mit szeretne közölni, szeretné, ha nézőjével egy életre együtt maradna az élmény. Pesszimista hangvétele pedig tökéletesen alkalmas a fentebb említett témák bemutatására. Éppen ezen motívumai miatt jutott eszembe kritikát írni róla, hiszen láthatjuk, hogy napjainkban egy hasonló film (például a Joker) milyen nagy vihart képes kavarni. Pedig szükségünk van ilyen alkotásokra, szembesülnünk kell valós társadalmi problémákkal, és nem elfojtanunk azokat.
A képek forrása: arte.tv, fanpop.com, pinterest.co.uk, avcesar.com
