Új sorozatunkban az ELTE Online kultúra rovatának szerzői mutatkoznak be. A bemutatkozás formája tökéletesen rájuk bízott: esszé, öninterjú, listába szedett vallomás, képekkel, videókkal, linkekkel telepakolt tárca… Ami jön. Ami ők, az adott illető. Nyolcadikként Helli Szimonetta.
Amikor Lili felvázolta ennek a sorozatnak a lényegét, fogalmam sem volt, hogy én listás vagy öninterjús, mesélős, vagy mégis milyen ember vagyok. Lili, nagyon nehéz ez. Még csak két napja fejeztem be a szakdolgozatom, aminek az (át)változás és identitásválság a lényege, aztán most ki kéne találnom, ki vagyok, és azt prezentálható formában átadni.
Talán egy véget nem érő felsorolás vagyok. Egy központozás nélküli történet, ami néha nyugalmas leírásokba feledtet, aztán monológba fordul vagy érvelésáradatba kezd a semmihez. Egy asszociációs gondolatfolyam.
Egyébként minden nap mesélem magam mindenkinek. Néha azt érzem, az idegenek kedvelik ezt bennem a legjobban: rendszerint engem állítanak meg útbaigazításért, hogy aztán egymás életébe feledkezzünk, és a buszon is biztos, hogy mellém ül valaki, hogy ő is meséljen. Írjuk ezt a végtelen történetet, aztán csak utólag derül ki, hogy a 201. oldal negyedik sorában volt a fordulópont. Bárkivel szeretek beszélgetni: megrajzolni magamban, milyen is lehet ez a karakter, milyen lenyomatokat hagyott benne az élet és ő az életben. De igazából mindig egyetlen pillanatot keresek: amikor lelkesedni kezdenek valami iránt, de úgy igazán, szívből jövően. Egészen úgy, hogy csacsogóssá váljon tőle az ember. Azt keresem, ami átszínezi a tekintetet, az ember egész lényét. Ezeket gyűjtögetem össze magamban, mint más a tökéletes, lapos kavicsokat, amikkel aztán kacsázni lehet a víz felszínén.
A metrón nem szoktam olvasni, csak figyelem, ahogy olvasnak. Megpróbálom kitalálni, ki kicsoda, merre tart. Meg hát van valami megható abban, hogy a legkülönfélébb emberek: idősek, fiatalok, külföldiek, magyarok, utazók, öltönyösök, munkaruhások, magányosak, boldogok mind egyszerre mozdulnak fékezéskor és a kanyarokban. Ideológiai, vallási, szociális helyzettől függetlenül néhány percet eltöltenek együtt, hogy aztán újra szétszéledjenek a városban.
Volt az az időszak, amikor nagymamámmal töltöttem az egész napot az egri könyvtárban. Míg ő dolgozott, én a könyvespolcok között kerestem a történetem, aztán az embereket figyeltem, ahogy keresik a sajátjukat. Abból az időszakból a csendre és a hatalmas, fehér ablakokon beszűrődő napfényre emlékszem, ami csíkokat vetett a könyvek gerincére. Mégis a raktár volt a kedvencem. Pontosabban az az apró helyiség a legfelső emeleten, ahová mindig csak nagyon lassan és óvatosan mertem a csigalépcsőn felkapaszkodni, és ahol alig lehetett hová lépni a rengeteg könyv között. Ezt a zugot imádtam a legjobban. Olyan volt, mint egy varázslatokkal teli, titkos rejtekhely, ahol elrejtőzhetek a világ elől. Egy könyvekből épített vár toronyszobája. Egy menedék. Ezt az érzést vittem magammal onnan: a menedéket, a sápadt napfény hosszas nyújtózását a padlón, ami lassan felmelegíti a talpam, és a biztonságot a könyvek között.
Nagy meglepetés, hogy magyar szakos lettem.
Azt hiszem, ez vagyok én. A történetek, meg az, hogy el akarom mondani őket. Hamar be kellett látnom, hogy vannak helyzetek, amikor kevés a szó. Ekkor fotózom le a pillanatot, amiben benne van akár egy egész élet, vagy két történet találkozása. És van, hogy a képek hívják a szavakat is, mert csak együtt tudnak mesélni.
Néha érdemes megölelni egy fát, azt olvastam, azóta pedig rendszerint megteszem. A természet tud még jó történeteket, csak egyre kevésbé akarják meghallgatni. Én pedig talán indokolatlanul nagy szeretetet érzek a növények iránt, de nem tehetek róla, mindig lenyűgöz, hogy az a kis gondoskodás hogyan képes pár hónapon belül egy önálló életet teremteni. Meg van valami abban az érzésben is, ahogy puszta kézzel a nyers földhöz ér az ember. Ha nagy leszek, szeretnék majd egy kertet sok-sok gyümölcsfával, virágokkal és gyógynövényekkel. Lekvárt és gyógynövényes teákat főzni a barátaimnak, hogy aztán egy dió- vagy platánfa alatt ülve igyuk a jázminteát, és rózsásra kacagott arccal együk a vajas-lekváros kenyeret.
Lehet, lélekben kicsit nagymama is vagyok.
Szóval én ilyen történetes vagyok ezek szerint, csupa nosztalgia meg emlékezés. Szeretek hosszan búcsúzni, de maradjunk a cikkem lényegénél: hanyagolnám a pontot, csak írjuk tovább a történetet
A képek a szerző saját fotói.