DJ PlattenZ – ahogy az ELTE polgárok többsége ismeri, mert nagyot álmodni. Az álom egyik részének megvalósítása gőzerővel folyamatban van, illetve van, ami már megvalósult, hiszen mások szeméből veri ki az álmot éjszakánként – persze mindenki nagy örömére. Története pedig itt van számunkra nappalra, amiből inspirálódhatunk. Hiszen a DJ a pult mögött, akit látunk és hallunk – csakúgy, mint egy hosszú munkafolyamat gyümölcse – csupán a jéghegy csúcsa.
A hangjait már ismered, most kerülj képbe is vele!
Egy kis helyről jöttél nagy tervekkel és nagy lelkesedéssel. Miért az ELTE-re esett a választásod?
A sztori egészen messzire vezet vissza mind térben, mind időben, de leginkább térben: egy Borsod megyei kis faluból származom, ahonnan az ELTE túl távolinak tűnt, mindenki csak a TV-ből csodálta, és csak nagyon kevesen merték bevállalni, hogy ide jelentkezzenek. Felsőbb éves gimis barátaim között is szenzációnak számított, ha valakit ide vettek fel. Majd amikor eljött az érettségi ideje, világossá vált számomra, hogy tovább kellene tanulnom. A töriszak és az anglisztika vonzott a leginkább, míg végül az utóbbira esett a választásom – de persze csak szigorúan a biztonságos környékig! Így a tervek között szerepelt Eger, illetve Debrecen, majd egyszer csak a szüleim előálltak azzal az ötlettel, hogy miért is ne lehetne az ELTE? Oké, kicsit messze van, havonta járok majd haza, jön a kolesz, „felnőtt élet”, de végül is belevágtunk – és mint kiderült, nem is hiába. A legnagyobb lelki nyugalomban vártam az SMS-t, de amikor megláttam, hogy az ELTE-től jött, na, ott kezdődött el valami igazán nagy kaland.
Hiszel abban a sorsszerűségben, hogy neked most itt kell lenned és nem máshol? Hozzájárult az ELTE tehát ahhoz, hogy olyan lettél, amilyen most vagy?
Azt gondolom, hogy az túlzás, hogy eleve el vagyunk rendelve, de a „minden okkal történik”-klisé igaz. A sorsszerűség egyben egyfajta vigasz is, hiszen, ha valami rossz történik, az ember azt mondja: ennek így kellett lennie. Egy kicsit foglalkozom a filmezéssel, ami a zenélés mellett kiskorom óta vonzott. Mikor megkérdezték, mi akarok lenni, azt mondtam, hogy hollywoodi akciófilmszínész. A média mindig vonzott, és anglisztika szakon belül is éppen ezért a média specializációt vettem fel. Nagyon szerencsés voltam, mert amikor érkeztem, a specen épp a gyakorlati oktatás került a középpontba, aminek nagyon örültem, és ami nagyon sokat hozzám tett. Ha előbb vagy később jövök, akkor nem valósulhatott volna meg, hogy a gyakorlati orientáció miatt készíthetek egy 20-25 perces akciófilmet. Megtanultam teljesen autodidakta módon vágni. Érdekes, hogy mindent, amivel foglalkozom, tudtam kötni valami szerencsés lehetőséghez: azt hittem, semmire nem lesz jó, hogy tudok vágni, de aztán jött a felkérés egy egyetemi bulira, hogy csináljak promófilmet. A sorsszerűség kölcsönhatásai: ha jókor jön a lehetőség, és te a képességeiddel ki is tudod használni. Sok hasonló példát tudnék mondani. Az pedig, hogy ide vettek fel, számomra annyit jelent: ha nem itt vagyok, valószínűleg nem tudom csinálni, amit most csinálok. Máskülönben tanár lettem volna, mint ahogy arra érettségi előtt készültem.
Hogyan lettél az ELTE-n az éjjeli talpalávaló királya?
Mint oly sok egyetemi hallgató, én is a kollégiumi létben találtam meg a közösségem. 2012 nyarán felvettek a KCSSK-ba, és a kari, majd a koleszos gólyatábor után úgy éreztem, megtaláltam a helyem. Az első két évben a koli jelentette a második családomat – aktívan kluboztam, minden estére jutott valami őrültség a srácokkal. A felvételi után kereken egy évvel, mikor először lettem csapatvezető a kolis gólyatáborban, mindenáron arra törekedtem, hogy minél jobban integráljam a gólyákat az egyetemi életbe, hiszen tudtam, hogy annak idején a saját csoportvezetőim sokadmagamhoz is így álltak. Szerveztünk egy gólyaavatót 2013 októberében, ahol elvállaltam, hogy én leszek a „DJ”. Akkor még egy kósza viccnek indult – nem voltam több mint egy őrült zenerajongó srác, aki esténként a ’80-as évek legvadabb zenéire trillázik –, viszont a buli tök jól sikerült, és rögtön másnap DJ-vé avattak a barátaim – reggelre már meg is kaptam a nicknevem, Facebook-oldalam! Természetesen még mindig a viccfaktor volt a meghatározó, de egyre több klubos bulit csináltunk, majd jött az igazi áttörés, 2014 márciusa, és az első – immár hagyománnyá vált – anglisztikás Szent Patrik nap. Azt tartom az első igazán nagy bulimnak. Onnantól már kezdtem elhinni, hogy ebből egyszer még komolyan lehet valami…
DJ PlattenZ… van valami, ami a vezetékneveden kívül meghatározta a művésznév-választásodat? Mesélj az ihlet útjáról és a kezdet körülményeiről!
Azt hiszem, ez az a kérdés, amit a legtöbbször megkapok, és a leginkább próbálok izgalmas választ adni, de a legkevésbé tudok: az egyik legjobb barátom még a gimiből az első buli után odajött hozzám, és azt mondta: „Hallod, legyen a DJ-neved Plattensee!” (Akkor még szigorúan szótári alakban írva.) Én pedig: „Úh, ez tök béna. Oké, jöhet!”
Személy szerint én nem vagyok oda ezért a névért. Ha újrakezdeném, bizonyára valami rövid, angolosan csengő nevet választanék, ám a névváltoztatás sohasem egy hálás feladat. Egy-két év elteltével, amikor már komolyabban zenéltem, próbáltam kicsit fonetizálni, így lett a „see”-ből „Z”.
Hogy néznek ki a tanulás és a zenélés párhuzamos, avagy összefonódó útjai: segíti vagy hátráltatja egyik a másikat? Hogyan egyezteted össze tanulmányaidat a sok felkéréssel?
Ha ezt a kérdést picit régebben kapom, azt válaszolom, hogy inkább hátráltatják egymást. Viszont most azt mondom: is-is. Fizikai terhelés szempontjából azt hiszem, egyértelmű a válasz – minden félév elején úgy kellett az óráimat összeválogatni, hogy csütörtökre és péntekre minimalizáljam őket, hiszen általában a szerdák, csütörtökök és péntekek a „bulinapok”. Amikor ez nem sikerült, akkor jó párszor futottam ám a busz után, ne adj’ isten biccent a fejem az órán két ásítás között. A legnagyobb kihívás az, hogy mind nappal az iskolapadban, mind pedig éjjel a DJ-pultban hozni kell a „kötelezőt”. Heti átlag kétszer számomra a napok tényleg majd’ 24 órából állnak – ébren töltve. Mentálisan viszont maximális feltöltődést jelent egy-egy buli, ami így segít kitartani egy nehezebb hétköznap – vagy éppen másnap.
Emellett egyébként a tanulmányaim is érintik a zene világát. Volt például egy tök jó szabválom néhány éve, a Progresszív, alternatív, populáris: amerikai és angol irodalom és zene, ahol élmény volt előadásokat hallgatni a Pink Floydról, a The Beatlesről, Bowie-ról, vagy éppen a Rolling Stonesról, mindezeket irodalmi témákkal karöltve. A kedvencem mégis a Kulturális mítoszok: James Bond című tárgy volt, ahol időnként Bond-főcímdalokat is elemeztünk. Mesterképzés alatt pedig kultúra specializációt választottam, a kultúrának és pszichológiának pedig szerves része a zene. Szóval közvetve elég sok, de közvetlenül is kölcsönhatással van egymásra az egyetem és a zenélés.
Van olyan konkrét fórum az életedben, ahol össze tudod kötni az angolt, a zenélést és a filmet, ezt a három dolgot, amelyek legfőképp meghatároznak?
Ami először eszembe jut, az a szakdogaírás. James Bond volt a témája, azon belül pedig azzal foglalkoztam, hogy a hatvanas évektől napjainkig hogyan alakultak a férfi-női szerepek a Daniel Craig-korszakig. A James Bond mint franchise azért meghatározó, mert már több mint 50 éve van a képernyőn. A Bond-filmeket nagyon izgalmas történelmi szempontból vizsgálni, hiszen a hidegháborúban születtek azzal a céllal, hogy az angol identitásra adjanak még egy kis kakaót. És mivel az angol történelem és kultúra része, ezért bejön a képbe egy komoly töris tényező is: nagyon jó korképet kapsz a zenék által, illetve megismered, mi számított zeneileg divatosnak a múlt évtizedekben.
Bezenélted magad az ELTE polgárok szívébe. Hogy bírod az ezzel járó felelősséget? Megváltoztatta a népszerűség a hétköznapjaidat?
Őszintén? Talán ez a legnehezebb. Mivel általában több ELTE-s bulim is van egy hónapban, ezért az egyik legfontosabb elvárásom magammal szemben, hogy mindig meg tudjak újulni, tudjak újat mutatni. Minden bulit lehetőség szerint alapos készülődés és mixgyártás előz meg, hogy aztán mindegyik buli egy kicsit egyedi legyen. Ha olyan DJ lennék, aki nap mint nap az ország más és más pontján zenél, talán nem fektetnék ekkora hangsúlyt erre, viszont ha az embernek van egy állandó közönsége, akkor alkalomról alkalomra meg kell tudni újulni. Sokan hiszik azt, hogy ez a szakma annyiból áll, hogy kiállsz, bulizol, jól érzed magad – azt viszont kevesen tudják, hogy mennyi előkészület előz meg egy bulit – tipikusan igaz a zenélésre a jéghegy csúcsa effektus. De ha a hivatásod a szenvedélyed, akkor mindig tudsz találni motivációt az újabb kihívásokra. Az ELTE-n óriási lelkesedéssel és energiával buliznak az emberek, így mindig öröm visszatérni. Szokták mondani, hogy az első élmény mindig meghatározó, meg hogy sose felejtsd el, honnan jöttél, bla-bla. Rá kellett jönnöm, hogy ezekben igenis van valami. Hogy mi változott a hétköznapokban? Leginkább az, hogy a nap reggel tíznél előbb nem kel fel!
Miben látod az ELTE diákközösségének az erősségeit, és mi az, amiben lehetne fejlődnünk?
Azzal talán nem mondok újat, hogy az ELTE egy óriási egyetem. Ennek minden velejárója ugyanannyira lehet előny, mint hátrány. Egy ekkora egyetem esetében elkerülhetetlen, hogy több karra, azon belül pedig szakokra tagolódjanak a közösségek. Ez azt eredményezi, hogy minden karon, sőt, szakon megvan egy alapvető összetartás, egy meghatározó közösségiség és csapatszellem, ami olyannyira erős, hogy már kisebb szakonként is óriási bulikat lehet szervezni. Ebből kifolyólag viszont sajnos gyakran elvész az igény arra, hogy más karokkal együtt szerveződjenek rendezvények. A különböző karok hallgatói nem annyira ismerik egymás hagyományait, ritkán járnak el egymás bulijaira, így az összeltés buliknak a hagyománya is éppen csak kialakulóban van, holott egy ekkora egyetemen lenne csak igazán értelme összegyetemi bulikat szervezni, és összegyetemi identitást építeni. Egy ilyen jellegű sikeres rendezvény például a november végi szemeszter ELTEmető, amely meglepően nagy sikert aratott, a helyszín előtt az utca végéig kígyóztak a sorok a bejutásért; vagy például a március végi ELTE BTK-PPK-TáTK Felező. Ettől eltekintve azt gondolom, hogy ez egyelőre kiaknázatlan terep, de erős a fejlődés. Viszont mindennek a magja a közösségiség, amelyben egyáltalán nincs hiány.
Térjünk vissza a DJ-zéshez… Szerintem sokan nem tudják, mit is csinál pontosan egy DJ a pult mögött. Mi csak egy felszabadult figurát látunk, aki a hangulat ostora, és a legkevésbé jut eszünkbe ilyenkor, hogy ő dolgozik…
A napokig tartó háttérmunkán kívül sokan nem veszik figyelembe, hogy egy DJ-nek egy helyben kell állni/ugrálni sacc/kb hat órát, átlagosan este 10-től másnap hajnali négyig… helyette azt gondolják, hogy jaj, de könnyű, hiszen úgy keresel pénzt, hogy bulizol. Ez igaz is, csakhogy fizikailag nagyon megterhelő, ráadásul szellemileg is fáraszt, mivel bármennyire is fontos az előkészület, szeretek spontán zenélni, hangulathoz igazítani a mixet: ha úgy érzem, most valami más lenne jó a közönségnek, mint ami az eredeti tervben van, át kell raknom a zenét, figyelnem kell a folyamatos kölcsönhatásokra és az alapján dolgoznom. Bár nem sűrűn iszom, a megterhelés miatt másnap olyan, mintha másnapos lennék. Ki kell heverni.
Milyen egy jó DJ? Bárkiből lehet DJ, aki szereti a zenét? És mennyire fontos ennél a munkánál a kisugárzás és a karizma?
Ahhoz, hogy valaki jó DJ legyen, nagyon fontos, hogy – ha nem is annyira, mint egy zenekar frontembere – színpadképes legyen. A DJ feladata is különbözhet, attól függően, hogy háttérfunkciót töltesz-e be például egy zenekar esetében, vagy pedig te vagy az egyszemélyes főműsoridő. Utóbbi esetében soha nem szabad látszódnia rajtad, hogy unod a zenét. Egyik hibámnak azt gondolom, hogy nagyon el tudja rontani a hangulatomat, ha nincs éppen annyi ember egy buliban, amennyit én „megálmodtam”, pedig tudom, hogy ez javarészt független tőlem. Viszont amint azt látom, hogy jönnek az emberek, én is kezdek beindulni, és elkezdem azokat a zenéket élvezni, amelyek egyébként távol állnak tőlem. Ez is egy kölcsönhatás: ha a DJ jó, az látszik a közönségen is, és fordítva. Összességében három dolognak kell teljesülnie: legyél színpadképes, kezdj el saját zenéket gyártani és légy nyitott, szeresd a zenét, majd találd meg a stílusod. Az, hogy a komfortzónából kilépj, a zenélés szempontjából is nagyon fontos: nem szerencsés lemondani egy bulit csak azért, mert nem kedveled a kért zenei műfajt – legalábbis addig, amíg a saját stílusodban nincs annyi felkérésed, amennyivel elégedett lennél.
Van valami, amit legalább annyira szeretsz, mint a zenélést?
Régen sokat gondolkodtam azon, mit válaszoljak arra a kérdésre, hogy „Mi a hobbid?”. Aztán rájöttem, hogy a moziba járás! A film a másik szenvedélyem. Minden jöhet, ami Star Wars, Gyűrűk Ura, Terminator vagy James Bond. Átlagosan hetente-kéthetente egyszer járok moziba – ha egy film egy kicsit is érdekel, azt ott megnézem, letölteni nem szeretem őket, mert a filmnézés számomra közösségi szórakozás, így imádom egy egész moziteremnyi nézővel végigizgulni a filmeket! Mint ahogy már említettem, ezen a területen is bontogattam a szárnyaim, szeretek videókat gyártani: van egy amatőr kis akciófilmem – amire nagyon büszke vagyok, hiszen egy több mint húszfős stábot sikerült összerántani, és két hétig forgattuk – illetve néhány promóciós filmem is, rendezvényekre vagy bulikra készítve.
Mik a távlati céljaid?
Jelenleg a DJ-zés mellett van egy másik munkám is, illetve néhány hónapja beiratkoztam egy zeneiskolába, emellett pedig az anglisztika mesterképzést is szeretném befejezni. Nyárig az a cél, hogy befejezzem a tanulmányaimat, hogy aztán az év második felére teljes erőbedobással álljak neki elkészíteni végre a saját számaim. 2019 legfőbb célkitűzésévé vált, hogy saját remixeken túl saját trekkeket is készítsek, ezért tanulom jelenleg a zeneírást. Ha az álmokat is a távlati célok közé soroljuk, akkor azt tudom mondani, hogy el tudnám magam képzelni nemzetközi porondon is.
