A 2024-ben Párizsban megrendezésre kerülő nyári Olimpiai játékok hivatalos versenyszámai közé bekerülhet a breaktánc – vetették fel a szervezők. Az ötlet még a 2018-as Ifjúsági Olimpiai Játékokon merült fel Argentínában, Buenos Airesben, ahol a japán és az orosz breaktáncosok nyertek aranyakat. Már csak azon múlik, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottsággal sikerül-e jóváhagyatni a felvetést.
Mindazoknak, akik azt gondolják, hogy a sportág nem állná meg a helyét az ötkarikás játékokon: a breaktánc nem olyan egyszerű, amit bárki bármikor utánozni tudna. Ez egy precíz, kemény munka eredménye, melyhez erőre, kitartásra, ritmusérzékre és kreativitásra van szükség. A breaktánc a többi tánchoz hasonlóan rendelkezik saját alapelvekkel, identitással és történettel, mely egészen New Yorkba, az 1970-es évek elejére repít vissza minket. Fekete és Puerto Rico-i fiatalok találták ki, mintegy a hiphop kultúra alapköveként tartják ma már számon. Egy dolog megkülönbözeti a többi tánctól a breaket – ez a versenyzésből nőtte ki magát, mindig két táncos áll fel egymással szemben, hogy kiderüljön, melyikük a parkett ördöge.
A Rock Steady Crew elnöke, Richard „Crazy Legs” Colón egyike a valaha volt legtehetségesebb breaktáncosoknak (vagy ahogy ők hívják, „B-boy”-oknak), teljes mellszélességgel támogatja a sport olimpiai játékok közé vételét. Úgy gondolja, a tánc maximálisan megállná a helyét a többi versenyszám között. Tapasztalatból tudja, hogy a tánc a legmagasabb szintű fizikai és atlétikai felkészültséget várja el a versenyzőtől. A tánc több mint egymillió képviselővel bír csak Franciaországban, mely az egyik fő oka annak, hogy bevennék a játékok közé a francia szervezők.
„A breaktánc egyfajta hídként szolgál az emberiségben, látszólag távol álló közösségeket hoz közel egymáshoz, politikát, ideológiákat és hovatartozást mellőzve. – mondja a táncos. – Egyszerűen közelebb viszi az embereket egymáshoz.”
Mindez a 70-es évek elején kezdődött, a New York-i elszegényedett Bronxban. A jamaicai születésű DJ, Clive Campbell észrevette, hogy közönség mennyire élvezi a dobszólókat az zeneszámok között. Ezért kifejlesztett egy technikát, melynek lényege az volt, hogy a rövid, ritmusra épülő részekből varázsolt egy új számot. Két külön lemezlejátszón indította el újra és újra ezeket. Ez volt a hiphopkultúra kitörésének egyik alapja, ide sorolhatjuk James Brown Get up (I feel like being a) Sex Machine számát is.
A srácok rappelni kezdtek ezekre a dallamokra, akik pedig táncoltak rá, azokat kezdték el „break boys”-nak vagy „b-boys”-nak hívni. Két testvér, akik magukat csak „The N-Twins”-nek hívták, voltak az elsők, akik hivatalosan breaktáncoltak 1974–75-ben. Több úttörőt is meg lehetne még nevezni a korszakból, akik mind úgy kerülhettek csak be a bandába, ha legyőztek egy bandatagot a táncparketten. Hasonló, mint a bokszban, csak itt nem erővel, hanem tánccal érvényesülsz.
Az 1983-as rendezésű Flashdance hozta meg az igazi ismertséget a breaktáncnak. Ezek a breaktáncosok az egész világban hírét vitték a hiphopnak. Rock Steady még az angol királynőnek is táncolt. Amint az amerikai vállalatok rájöttek, hogy milyen pénz lehet ebben a stílusban, lecsaptak a rapzenére, a mellé párosuló breaktánc pedig kissé kikopott a köztudatból.
Akárhogy történt, a breaktáncnak még mindig rengeteg képviselője és rajongója van, bár a hiphopkultúrának igazán négy kötelező eleme van: a DJ, a breaktánc, a rap és a graffiti.
Szóval a breaktánc jelenleg az olimpia felé hajt, olyan sportágak mellet, mint a jégkorcsolyázás, az atlétika vagy a gimnasztika. „Ez az egész kultúra tőlünk származik, azoktól, akik nélkülözésben nőttek fel az emberektől az utcáról – mondja „Crazy Legs”. – A hiphop igazi lelke a nincstelenségből ered, olyan emberektől, akik a semmiből tudnak varázsolni valamit. Ez a küzdelem hangja, ami megízesíti a játékot.”
Képek forrása: pinterest.com, breaksnz.com
