„A sugárzás talán szépen lassan megöl minket, de nem lő ránk. Jobb a sugárszennyezéssel élni, mint a háborúval.” Az egykori Csernobili Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőműben 1986 áprilisában borzalmas katasztrófa történt. A reaktorrobbanás eredményeként az erőmű 30 kilométeres körzetében máig tilos letelepedni, tágabb környezetében pedig ma is erős a sugárszennyezettség. Miért költözne ide bárki?
1986. április 26-án éjjel fél kettő körül a Csernobili Vlagyimir Ilijics Lenin Atomerőmű 4-es reaktora egy teszt során felrobbant. A 11 napig tartó reaktortűz 400-szor annyi radioaktivitást szórt szét, mint a hiroshimai bomba a 2. világháború végén.
27-én délelőtt elrendelték Pripjaty városának teljes evakuálását, ami körülbelül 50 ezer főt jelentett. Ez a több mint egy nap a helyzethez képest rengeteg idő, a Szovjetunió az elején még a nemzetközi sajtónak is tagadta, hogy bármi történt volna a csernobili atomerőműben. A magyar sajtó 29-én szerzett tudomást az esetről, 30-án már itthon is részletesen foglalkoztak az esetleges kiszivárgott radioaktív szennyeződéssel. Ezzel együtt arra buzdítottak mindenkit, hogy vegyenek részt a május 1-i szabadtéri ünnepségeken.
A baleset után készült fotó az atomerőmű 4-es blokkjáról. Forrás: AFP / Vladimir Repik
Május másodikán a szovjet vezetés elrendelte, hogy az atomerőmű 30 kilométeres körzetéből mindenkit evakuáljanak; két nap alatt 90 ezer embert telepítettek ki, az elkövetkezendő néhány hónapban pedig még 234 ezret.
Ma már köztudott, hogy erre a területre már naponta indulnak túrák, hiszen a ebben a 30 kilométeres zónában minden ugyanolyan, mint amilyen 30 évvel ezelőtt volt. Az épületek, lakóházak máig az egykori Szovjetuniót idézik, mindez pedig rengeteg embert érdekel. Azt hinnénk, hogy egy élő ember sem kockáztatná azzal az életét, hogy egy ilyen helyen éljen.
“Miért maradtam itt? Mert ez az otthonom.”
Hogyan és milyen körülmények között lehetséges itt az élet? A föld, a víz, a levegő, mind sugárszennyezett. Az erőmű körüli falvak többsége mind kihalt szellemtelepülés, többségüket az idő vasfoga pusztította el, de mint említettem, néhány közülük nem teljesen üres. A legnépesebb zónán belüli településnek ma már csak 6-7 lakosa van, a férfiak rövidebb átlagos élettartama miatt főként csak 70-80 év közötti asszonyok, úgynevezett babushkák élnek itt.
Ezek a nők túlélték a 20. század legnagyobb atrocitásait. A sztálini diktatúra alatti éhínség, majd a mindent felégető, sokukat megerőszakoló, majd kényszermunkásnak elhurcoló német katonák után már nem akaródzott elmenekülni egy láthatatlan ellenségtől: a sugárzástól.
A Halálzónában körülbelül 130-150 idős nő él. Mindennapjaikat a The Babushkas of Chernobyl c. 2015-ös dokumentumfilm mutatja be.
Az evakuálás után rengetegen visszatértek egykori házaikba, hiszen úgy érezték, hogy 5 további év ott, ahol egész életükben éltek, még mindig jobb, mint 15 egy zsúfolt panelházban, Kijev külvárosában. Az 5 évből azonban, bármily furcsa, sokkal több lett. Számukra a legnagyobb félelmet nem a sugárzás okozza, hanem az éhínség. Az itt élő 130-150 ember tényleg egy sugárzástól erősen szennyezett helyen élte le az elmúlt 33 évet, sok kitelepített kortársukat túlélték, több mint 10 évvel. Lehetséges lenne, hogy az anyaföldhöz fűződő szeretet, kitartás és egymás iránti odaadás képes volt felvenni a harcot a halálos radioaktív sugárzással?
Egy biztos: a következő 10 évben a zóna szépen lassan tényleg kihal, néhány év múlva nagy valószínűséggel már csak farkasok, szarvasok, vaddisznók és egyéb vadállatok fogják lakni.
Melyik a halálosabb? A bombázás vagy a sugárzás?
2018 októberében a BBC cikket írt egy család különös és kétségbeesett döntéséről. Maryna Kovalenko két lányával nemrég egy kis falucskába költözött, körülbelül 30 kilométerre a halálzónától. Hogy miért költözik egy középkorú nő két tizenéves lányával egy ilyen veszélyes helyre? A kelet-ukrajnai háború elől menekültek el. A nő azután döntött a háborús övezetből való távozás mellett, hogy lányai az iskolából hazafelé jövet hirtelen tüzérségi támadás alatt találták magukat. A bombázás miatt Maryna nem tudott kiszaladni értük, a két lányt egy közeli bolttulajdonos terelgette be az üzletébe, hogy ott vészeljék át azt a néhány percet, amíg körülöttük minden ház romba dől.
Maryna két lánya, Iryna és Olena. Forrás: Andrey Lomakin (BBC)
Maryna körülbelül még 10 hasonló családról tud, akik csak azért költöztek ide, mert itt vannak az ország legolcsóbb ingatlanjai. Egy jó állapotban lévő lakóház a környező falvakban átváltva kicsit kevesebb, mint 1 millió forintba kerül, az ilyen lakások azonban rendkívül ritkák, a családnak pedig még a legolcsóbbakra sem nagyon volt pénze. Adódott azonban egy lehetőség: beköltözhettek egy házba, cserébe gondoskodniuk kellett az ott élő, demenciában szenvedő idős úrról.
A sugárzás talán szépen lassan megöl minket, de nem lő ránk. Jobb a sugárszennyezéssel élni, mint a háborúval.
Amikor a bácsi elhunyt, megörökölték a korántsem jó állapotban lévő házat, a falak omladoznak, a padló rohad, a legfőbb probléma azonban, hogy télen a -20 °C-os hőmérséklet sem ritka, a radiátorok többsége pedig nem működik. A vizet egy közeli kútból nyerik, amit azonban szennyezettsége miatt fel kell forralni bármifajta használat előtt. A házban van áram, térerő, illetve mobilinternetes lefedettség is.
Maryna két lányával, Irynával és Olenával focizik a kertben. Forrás: Andrey Lomakin (BBC)
Maryna és két lánya a havi körülbelül 50 ezer forintos bevételét az általuk gondozott állatok húsával és tejével egészítik ki. Vannak kecskéik, nyulaik, csirkéik, még néhány tengerimalacuk is. Amikor a lányok nem az 5 kilométerre fekvő iskolában vannak, anyukájuknak segítenek a ház körül. Maryna tudja, hogy milyen veszélyes ezen a területen élni, de a családját egykor sokkal borzalmasabb dolog tartotta rettegésben: a háború.
Fejléckép: Andrey Lomakin (BBC)
