Az ELTE BTK a Szabad [ország – egyetem – művészet] nevet viselő programmal szeretne a CEU ügye mellé állni, kifejezve hogy az intézmény ellehetetlenítése az ország összes egyetemén végzett oktatói és tudományos munkára veszélyes. Az eseménysorozat első állomásaként április 10-én Dragomán György író beszélgetett az önhatalmú rendszerek természetéről, a szabad társadalom, oktatás és kultúra szükségességéről.
Trefort-kert, oktatók, hallgatók, együtt, közös ügyért. Ülnek a padokon, a patkán, a földön, állnak végig az út mentén. Sokan vagyunk, mindenki érzi, hogy tennie kell valamit, vagy legalábbis beszélni arról, ami itt folyik. A programot Dánél Mónika vezényelte.
A kiindulási kérdésre, miszerint Dragomán Györgynek nincs-e déja vu érzése, a következő válasz érzkezik: „Bizonyos szempontból van, a propaganda nyelvezete ismerős, ahogy mondani próbálja az üzenetetét. Mindenkinek, aki meghallgat egy híradót, lehet déja vu érzése, hiszen csak egy hang szól újra és újra. A nyelvet dominálni próbálja az ideológia, azaz igyekszik szavakat kisajátítani és azokat saját céljaira felhasználni.” Hozzátette, hogy amit gyerekkorában legerősebben érzékelt a diktatúrából, az az erőszakosság volt, amely átjárta a nyelv minden rétegét. A harci gondolkodás átjárta a teljes életet, ezért döbben meg az író azon, hogy gyerekei fegyverek nélkül mászkálnak. Az ő gyerekkora ugyanis úgy telt el, hogy bárhova is ment, volt nála három-négy fegyver. Az agresszió szinte észrevétlenül szivárgott be a hétköznapok valóságába.
Éppen ezért kell megküzdenie mindenkinek a saját belső diktatúrájával. „Mindig az a kérdés, hogy mik a szabályok és hogy milyen viszonyban állunk velük. Ismerjük-e őket egyáltalán? Az elnyomó rendszerekben, ha nem az előírások szerint működünk, büntetést kapunk, ugyanakkor nem mondják meg nekünk, hogy mik a szabályok. Az én gyerekkorom is így telt el, nem tudtunk konkrétumokat, de abban biztosak voltunk, hogy ezekről nem is beszélhetünk.” – fejtette ki Dragomán, majd hozzátette, hogy ha a demokrácia sakk, akkor a diktatúra póker, és valaki folyamatosan csal benne. Emiatt kezdünk el mi is csalni, nyerni akarunk, de így voltaképpen az ő játékukat kezdjül el játszani, ezzel pedig saját magunkat is terrorizáljuk.
A diktatorikus rendszerekben pedig mindig felbukkan az apafigura, aki ugyan jóságosnak tűnik fel, de félünk, nehogy pofont kapjunk tőle. Dragomán szerint már maga a hatalom sem partnerként kezeli a társadalom tagjait, emiatt is gyümölcsözőbb az elnyomás körül forgó regényeknél a gyerekszemszög, felnőttként talán nem is lehetne úgy írni erről, hogy az ember ne próbálja meg folymatosan igazolni önmagát és a cselekedeteit. Ugyanakkor azt nem lehet kétségbe vonni, hogy mindenkinek van választása. A lényeg az, hogy még a legelején kell nemet mondanunk, különben egy igen után nagyon nehéz kiszállni a rendszerből.
Mindezek után a moderátortól a résztvevők kezébe vándorolt a mikrofon, így bárki hozzáfűzhette saját gondolatait az elhangzottakról. Egy hozzászóló nyíltan Dragománnak is szegezte a kérdést: diktatúrában élünk-e? A válasz egyértemű nem volt, hiszen ha abban élnénk, akkor meg sem történhetett volna ez a beszélgetés. Maga a diktatúra nem egyik napról a másikra alakul ki, nem lehet egy konkrét időpontban meghatározni, hogy mikor fordul át totálisan a rendszer.
A Szabad [ország – egyetem – művészet] programsorozat első állomása a Fehér király részletének felolvasásával ért véget. A következő alkalom jövőhét csütörtökön a főépület 34-es számú előadójában lesz, közzéppontban a generációs lázadás és az intézményes elnyomás filmbeli megjelenése áll majd, két hét múlva pedig a filozófiai kollégium tervez egy nagyobb kerekasztal-beszélgetést a liberalizmusról.
.
A képeket a cikk szerzője készítette.
