Családias hangulatban telt a Hajnal István Kör által szervezett Hajnal-estek című programsorozat ötödik összejövetele, melyen Erdősi Péter és Sonkoly Gábor beszélgetett Budapest Főváros Levéltárában az örökség és a történetírás kapcsolatáról.
Október 26-án, csütörtök délután Bódy Zsombor, a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület alelnöke, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történeti és Elméleti Szociológia Tanszékének docense nyitotta meg az eseményt, majd Sonkoly Gábor, az ELTE BTK Atelier Európai Társadalomtudományok és Historiográfia Tanszékének vezetője beszélt a történész és a kulturális örökség kapcsolatáról, ezt követően gondolataira Erdősi Péter, az Atelier Tanszék adjunktusa reagált.
A kulturális örökség evolúciója fogalomtörténeti szempontból három ún. rezsimre különíthető el. Az első rezsim a 18. századi Angliában és a forradalom utáni Franciaországban kezdődött, az héritage és a patrimoine fogalmak új jelentést nyertek – azzal a szándékkal, hogy a modernizációval jelentkező változásoktól megóvják a múlt mindinkább veszélyeztetett tárgyi emlékeit. A második rezsim idején az emberiség közös kultúrájának kidolgozására létrehozott UNESCO az héritage-patrimoine fogalompárban találta meg az univerzális kultúra jelentését: ennek eredménye az 1972-es Világörökség-egyezmény. A harmadik rezsim a kétezres években kezdődött – és jelenleg is tart. Ez olyan fogalomegyüttesekkel fémjelezhető, mint a szellemi örökség, a kulturális sokszínűség vagy a kultúrtáj.
De mi a szerepe mindebben a történettudománynak?
A történettudomány kapcsolata a kulturális örökséggel a második rezsim vége felé válik problematikussá. Újra elmosódnak a kritikai és a mitikus történelemfelfogás határai, a múltra már nem feltétlenül úgy tekintünk, mint lezárt entitásra, ahogy azt a klasszikus történettudomány tette, hiszen az örökség és az olyan fogalmak, mint az emlékezet, megemlékezés, identitás, kulturális jogok biztosítják a múlt, jelen és jövő közötti töretlen kontinuitást.
Sonkoly Gábor szerint az eltérő fogalmak mentén való múltértelmezések között a történettudomány – így a kritikai múltértelmezés – elveszíti irányadó jellegét. A történésznek pedig erre a helyzetre kell választ adnia. Nemzetközi szinten olyan válaszok születtek, mint például az Egyesült Államokban terjedő Public History, a Pierre Nora által kidolgozott francia modell: az emlékezet helyei vagy éppen a németországi megközelítés, a Geschichtskultur. Magyarországon a Public Historyhoz hasonló kezdeményezések még nem jelentek meg, ám hat hazai egyetemen is indult kulturális örökség tanulmányok mesterszak.
És mi a történész szerepe ebben a folyamatban?
Azt, hogy a múltra való emlékezés és a nemzet örökségesítése során mennyire maradnak melankolikus és amnéziás tünetek, egy nemzet történelme és az aktuális politikai rendszer jelöli ki. A kérdés az, hogy az örökségesítés, a kulturális örökség át tud-e vezetni egy olyan szintre, ahol a feladata már nem az eltussolás, hanem egy olyan identitáskonstrukció megteremtése lesz, melyben a közösség megérti, miért válik feladatává az emlékezés és a felejtés is. Ez a konstrukció pedig nem képzelhető el kritikai múltértelmezés nélkül, ahogy az emlékezet és a felejtés feladata sem. Így ennek a szintnek az eléréséhez a történész mint kutató nélkülözhetetlen.
Az ötödik Hajnal-est, melynek nem titkolt célja volt a Hajnal István Kör közelgő (2018-as) konferenciájának beharangozása is, az előadók és a hallgatóság közös, kötetlen és baráti hangulatú, pogácsázással egybekötött beszélgetésével végződött.
