Sajátos lélektani pillanat, amikor önmagadnak üzensz – Limpár Imre előadása az ELTE-n

Már a nyolcadik évadánál tart az ELTE Karrierközpont „Hogyan tovább?” című előadássorozata, Limpár Imre közreműködésével. A tanácsadó szakpszichológus olyan fontos témákra világított rá az eddigiekben, mint az időgazdálkodás, vagy hogy miért nem értjük meg egymást. A háromalkalmas tavaszi sorozat első részére múlt hét csütörtökön került sor, a téma pedig az önstabilizációs lehetőségek voltak.

Limpár Imre nem sokáig húzza az időt, szinte már nyitómondatával leszögezi, hogy mennyire kényes témáról van szó, a világban körülöttünk zajló események fényében. Szerinte a közönség mindig két részre oszlik: az emberek vagy nagyon örülnek ennek a témának, vagy egyáltalán nem, az azonban biztos, hogy az előadás során újabb kérdések merülnek majd fel a hallgatóságban.

A szóban forgó téma az önstabilizáció, eleinte azonban nem konkrétan ez kerül a fókuszba, csak annyit érzékelünk, hogy Limpár hosszú perceken keresztül mesél. Mesél a zakójáról, elmond egy történetet, ami a munkájához köthető, majd alaposan körbetekint a teremben, és megállapítja, hogy 19 évvel ezelőtt pontosan ide járt Keleti vallások kurzusra. Érdekes, de az előadás témájához látszólag alig kapcsolható élethelyzeteket kapunk. Figyelmesen hallgatunk, hátha valamikor felbukkannak a várt kulcsszavak. Aztán rájövünk, hogy Limpár valóban nem véletlenül kezdte az előadását ennyi példával: szép lassan körvonalazódik előttünk, hogy mire is szeretne minket rávezetni a „sztorik” segítségével. Erőforrás, stresszkezelés és önstabilizáció. Három kulcsfogalom, amit szem előtt kell tartanunk az életünkben, főleg krízishelyzetekben.

Milyen szituációban van egyáltalán szükségünk az önstabilizációra? „A lélek igazságai szubjektívek” – felel Limpár erre a kérdésre, ugyanis stresszhelyzet kialakulhat egy emberben attól is, ha meghúzzák a jaguárját, és attól is, hogy ki tudja-e fizetni a csekkjét. A szubjektív problémamegélés ugyanis egy belső stresszes állapot, így mindegy, mi váltotta ki, a kortizolszint minden esetben az egekben van. Ezzel a szintkülönbséggel kapcsolatban mondja Limpár, hogy nem az objektív igazságot keressük, hanem azt, hogy ezeken a helyzeteken hogyan lehet túllépni. Ahhoz viszont, hogy ezt elsajátíthassa az ember, tisztában kell lennie pár alapvető fogalommal, mint például a csúcspontokkal.

A három csúcspont nem más, mint a kognitív, gondolati ráhatás, a fiziológiai, illetve élettani ráhatás és a szokások. Ezek a csúcspontok abban segítenek nekünk, hogy megértsük, hogyan vagyunk összerakva, és melyek azok közülük, amiket a legtöbbször használunk az önstabilizációnk érdekében. Az első, és számomra leginkább fontos tanács, amit Limpár említ, az a nosztalgia, ami elengedhetetlen, hogyha önstabilizációról beszélünk. Limpár szerint rendkívül fontos leülni, majd átgondolni és akár le is jegyzetelni mindent, ami eszünkbe jut a „régi szép időkről”. Az ilyen életpillanatokat fókuszáltan kell gyűjteni, tehát ha a jelenben történik veled valami nagyon jó, azt is meg kell örökíteni, és ezek az élmények „palackpostaként” fognak funkcionálni a jövő instabil állapotaira nézve. Az önstabilizáció érdekében fontos, hogy nagy legyen az ember repertoárja, és legyen a választéknak legalitása.

Tisztában kell lennünk továbbá a saját „mumusainkkal”, vagyis hogy mik azok az ingerek, amik kibillentenek minket a pszichés egyensúlyból és destabilizálják az állapotunkat. Miért van bizonyos ingereknek nagyobb hatalma a lelkünk fölött, míg mások hidegen hagynak minket? Ha ezeket a tényezőket azonosítani tudjuk, sokkal könnyebben tudunk dolgozni is ellenük.

Limpár különböző technikákat is sorolt, amikből tanulni és építkezni tudunk azokban a helyzetekben, amikor úgy érezzük, elhagyott minket az önstabilizáció képessége. Az egyik ilyen a pozitív precedens: ez valójában a kivételt jelenti. Fel kell tennünk a kérdést: van olyan önstabilizációs kivétel az életünkben, ami traumából született, mégis megtartott valami pozitívumot? Egy másik fontos technika a pozitív memento. Ez az a pillanat, amikor létrejön a béke, amikor azt érezzük, hogy most, ebben a pillanatban igazán jó élni. Ezekben a helyzetekben hasznos módszer, ha megörökítjük írásos vagy fényképes formában az adott élményt. „Nemcsak a jövőbeli énednek lesz fontos, de sajátos lélektani pillanat, amikor önmagadnak üzensz” – fogalmaz a pszichológus.

Végezetül Limpár mindannyiunknak felteszi a kérdést: mi a nagybetűs erőforrás az életünkben? Ezekkel a boldogságot és egyensúlyt hozó tényezőkkel mindig tisztában kell lennünk, hiszen így érhetjük el, hogy minél könnyebben és hatékonyabban tudjunk dolgozni az önstabilizációnkon.