„Én kilenc évesen úgy mentem edzésre, hogy olimpiát akarok nyerni” – Interjú Homonnai Lucával

Homonnai Luca többszörös ifjúsági világbajnok, világbajnoki ezüstérmes kajakozó. Továbbá 2016-ban az év magyar utánpótláskorú sportolója, és ebben az évben megnyerte a legjobb junior korú kajakos címet is. Egy sérülés azonban tönkretette felívelő karrierjét, próbálkozott, végül 2018-ban végleg abbahagyta a sportot. Azóta számtalan interjú, cikk jelent meg vele kapcsolatban, amelyben arról mesél, hogyan élte meg az elmúlt éveket, és mennyire kizsigerelte az élsport. A mostani interjúban mesél arról, mit csinál most, hogyan tette túl magát a sérülésen, és milyen tanácsokkal látna el a hozzá forduló sportolókat.

Most kint vagy Londonban, mit csinálsz ott kint?

Egy magyar ügynökséggel együttműködve kijöttem au pairnak Londonba. Ezen kívül nyelviskolába járok, fitneszedzőnek tanulok, és nagyon élvezem. Sokat járok futni, és még egy helyi futócsapathoz is csatlakoztam. Tehát csak unatkozni nincs időm!

74465175_468925157059598_4984591464366342144_n

Akkor a sporttól nem szakadtál el?

Nem, nekem az a gyógyír, nehezen bírom ki sport nélkül. Ahogy az Elvált nők klubjában Goldie Hawn kifejtette: segít lemozogni az alkoholt, és közben jönnek a legjobb ötletek. Ez így igaz! Nem csak fizikálisan, de egyben pszichésen is felfrissülök.

És a kajak szokott még hiányozni a mindennapokban?

Most egy érdekes dolgot fogok mondani: nem. Egy ideig nagyon hiányzott, de nem ennyire egyszerű a válasz. Az a siker, az a biztonság, amit tíz éven keresztül adott, az természetesen hiányzik. Nekem nem kellett azon gondolkoznom, hogyan érjem el azt, hogy elismerjenek, mert csak a dolgomat csináltam és jöttek a sikerek. Nagyon jó volt. És igen, az nagyon hiányzik, viszont az, amire mostanában próbálok rávilágítani, azok a mellékhatások. Néhány hete megjelent a 24.hu-n egy cikk, amelyben elmondok néhány érdekes dolgot szó szerint a világbajnoki aranyérem másik oldaláról. Sokat szorongtam és szinte már nem voltam beszámítható. Olyan szintre emelkedett a fanatizmusom, hogy azt terveztem, hogy nem lesz barátom (majd később férjem sem), mert azt az időt, amit vele töltök, azt a kajaktól veszem el, és nekem senki sem érhet olyan sokat, mint az én igaz szerelmem, a kajak. Természetesen néha nagyon tud hiányozni, néha pedig úgy érzem, hogy kicsináltam volna magamat. Ez egy igaz szerelem volt, de az élet más utat jelölt ki számomra és bedobott a gödörbe. Próbára tett. Próbáltam egyedül, vártam mástól megoldást, majd ismét a kupákkal próbáltam kikecmeregni az egyre mélyebb veremből, amelyet már lassan a sírgödrömnek éreztem.

És mi változott? Mert most úgy hallom a telefonban, hogy nem egy gödörből beszélsz.

Sok dolog változott, talán ami a legfontosabb: a felfogásom. Hogyan is értelmezed a félig megtöltött vizespoharat? A te választásod, hogy azt látod, hogy félig üres, és magadból kikelve elkezded keresni a bűnöst, aki megitta, vagy boldog vagy, hogy gondolt rád, és meghagyta a felét.

Ismét a hír24-es cikkre hivatkozva kicsit visszakanyarodnék a sérülésed okára. A sok téves hírrel szemben most elég tisztán elmondtad, hogy nem a terhelés okozta a sérülést. Nem lehet, hogy mégis közrejátszó tényező volt?

99%-ban biztos vagyok abban, hogy nem a terhelés okozta. Nem egy tipikus sérülésem volt, hanem egy betegség. Sajnos az oka még a mai napig sem tisztázott, de még vár rám rengeteg vizsgálat, mivel még most sem működnek azok az izmok, amelyek lebénultak. De ez egy teljesen más jellegű betegség. Ez egy kívülálló dolog volt.

76760013_587759748632460_5715827204336648192_n

Említetted, hogy a végén már nem voltál mentálisan egészséges. Nem lehet, hogy ez a sérülés jól jött? Hogy talán mentálisan rokkantál volna bele, és az egész életedre rányomja a bélyegét?

Nem mondanám, hogy jól jött. Egy ilyen dolog sosem jó. Ez a betegség tönkretette az életemet, és én is teljesen megváltoztam. Hogyan is kell elképzelni ezt a helyzetet? Talán durva példát mondok, de sajnos teljesen találót. Amikor egy szülő elveszti a saját gyermekét. És ott áll, ott van a gyerek szobája, a játékok, a kedvenc ételei a hűtőben. Amikor reggel iskolába kéne indulni, mivel az a rutin, a megszokott, a természetes, de ott az ajtó előtt állva megtorpan és nem tudja, mit csináljon, hogyan tovább. Egyszerűen nem tud mit csinálni az életével, csak gyötrődik és kínozza az a hatalmas űr, ami maradt a gyermeke után. Ezt éreztem a kajak elvesztésekor. Depressziós lettem. Az a fajta elismerés, amit addig kaptam, megszűnt, és azt vettem észre, hogy mindenki negatívan áll hozzám, hogy engem utálnak. Közben csak nem volt miért rajongjanak.

És ezt az űrt sikerült most betölteni?

Ezt sosem lehet betölteni, azt a megbecsülést az ember nem kapja meg újra, amit akkor kapott, amikor sportol.

Sok mindent kaptál, amikor szakítottál Janics Natasával. Azt hogy élted meg, hogyan formálta a személyiségedet, hogy ennyien támadtak?

Volt egy alkalom, ami nagyon nagy mélypont volt. Pontosan az után, hogy szétment a párosunk, és ezt persze felfújták. Majd a nagy zűrzavarban megjelent egy cikk, amelynek azt a címet adták, hogy én Amerikában folytatom a kajakot. Ez természetesen baromság volt. Az alapja sokkal unalmasabb volt, mivel két hónapra kimentem edzeni egy magyar kajakoshoz, ahova az egyesületem küldött. De mégis: egy laikus, aki elolvasta a cikket, azt gondolta, hogy akkor kalap, kabát, és itthagyok mindent. Vadidegen emberek nagyon lemocskoltak a kommentekben. Tizenhat éves voltam akkor csak. Ez nagyon szíven ütött, és tényleg elgondolkoztam rajta, hogy akkor most vége és nem sportolok tovább. De szerencsére tudtam ezt kezelni, mivel amennyi rossz kritikát kaptam, ezerszer annyi pozitívat. Életben tartottak azok az emberek, akik viszont mellettem voltak végig. Sokan voltak, most is sokan vannak. És sosem tudom meghálálni azt a sok pozitív energiát, amit kaptam, akár idegen emberektől is. És kapok még most is.

Van, akivel tartod most is a kapcsolatot a kajakból, korábbi edzők, edzőtársak?

Nem nagyon, az az igazság, néha szoktam beszélni Czélia-Vörös Zsófiával, aki a maratonban nagyon kiemelkedő alak lett, vele szoktam néha beszélni, de egyébként nem tartom a kapcsolatot senki mással. Ahogy nem voltam kint hazai a világbajnokságon sem – azért az a tüske nem múlik el egykönnyen. Nyilván nem vagyok ellendrukker, szurkolok nekik, de sajnos versenyeken nem tudok ott lenni, lelkileg még nem tudtam feldolgozni, ami történt.

Hogyan élted meg, hogy nem nyertél olimpiát, ami a célod volt?

Minden sportolónak az olimpia a vágya. Én kilenc évesen úgy mentem edzésre, hogy olimpiát akarok nyerni. És hát ez egy borzalmas trauma, és amikor az ember egy ilyen érthetetlen ok következtében nem tud felérni a csúcsra, a világ igazságtalanságát érzi.

Viszont addig mindent megnyertél, amit csak elérhettél. Ez nem kárpótol?

Határozottan nem. Ez ahhoz hasonló, mint amikor kocsival mész, és valahova nagyon el akarsz jutni. De pechedre félúton lerobban az autó. A feléig elértél, de ez épp semmire sem jó, csak arra, hogy első körben teljesen kiakadj, hogy nem érted el az úticélod, majd egy irgalmatlan nagyot káromkodva gondolkozz azon, hogy ha otthon maradtál volna, akkor most egy pizza és sör társaságában megnéznéd a kedvenc filmedet, és nem dudáló kamionosok menetszelében, szétzilált hajjal próbálnád kinyitni a hűtővizes tartály kupakját. Az olimpia megnyerése volt a célom. És ez az egész életemben fájdalmas pont marad.

Az hogyan befolyásolt téged, hogy tízévesen, amíg a többi gyerek játszott, te edzettél, versenyekre jártál? Milyen volt ez neked gyerekként?

Nagyon hamar felnőttem. Az után, hogy elkezdtem kajakozni, a saját dolgaimat terveztem. Nekem nem volt meg az az érzésem, hogy hú, a többiek osztálykirándulásra mennek, játszanak, mert nekem nem volt ebben részem. Magántanuló voltam, tanultam otthon, bejártam vizsgázni, tizenöt éves koromtól kezdve külön éltem, külön lakásban. Magamra mostam, főztem, vásároltam, vasaltam.

75241110_430559411184137_8602603156385300480_n

A szüleid hogy viselték mindazt, ami történt veled?

Rosszul, nagyon rosszul. Borzalmas volt azt látni, hogy nem bírtak sportot nézni, sporthíreket hallgatni, olvasni, és próbálták nem mutatni, hogy össze vannak törve, de rajtuk is látszott. Az utolsó rúgás az volt mindenkinek, amikor hazajöttem, majd újból elkezdtem edzeni, erősödtem, de lebénult a hátam, a másik része is. Akkor epilepsziás gyógyszert kaptam, mert olyan fájdalmam volt, akkor úgy hívtam fel anyut, hogy feküdtem az ágyon, és mondtam neki, hogy epilepsziagyógyszert kaptam, mert annyira fájt a karom. Teljesen kiütött a gyógyszer.

Mit ajánlanál, ha megkeresne most téged valaki, aki hasonló gondokkal küzd?

Attól függ, milyen idős, de egy pszichológust mindenképp adnék mellé, és olyan embert, aki tud rá hatni. Keress egy olyan embert, aki tud rád hatni, mert rám egyszerűen senki nem tudott. Próbálták erőszakkal, próbálták gyengén, sehogyan sem ment. Emlékszem, egyszer Szarvason csináltak velem egy interjút, kaptam egy Év Sportolója díjat, megszólaltattak a helyi tévében. Egyetlenegy kérdést tettek fel. Mit javasolsz azoknak a fiatal sportolóknak, akik ott állnak a karrierjük kezdetén? Én azt mondtam, legyetek mindig önfejűek. És ezt meghallotta az én volt edzőm, szegény fogta a fejét, úristen, hogy milyen lavinát indítok el. Egyébként tartom magamat az alapelvemhez, hogy önfejűnek kell lenni, de közben nyitva kell tartania az embernek a szemét. Az a legnehezebb, hogy kinek szabad hinni. De most már talán nyitottabb vagyok a segítségre én is.

Tehát akkor ki tudod jelenteni, hogy az ilyen szintű élsport tönkre tudja tenni az embert testileg-lelkileg?

Igen.

És ha újrakezdhetnéd, tudva, mi lesz, miken fogsz keresztülmenni, elkezdenéd ismét?

Igen. Mivel amellett, hogy tönkre tudja tenni az embert, tudom, mit tud adni, és az is rengeteg. De az egy másik téma, hogy ha gyerekem lenne, akkor milyen szintű sportba engedném.

Térjünk át egy kicsit a doppingolásra. Volt egy olyan bulvárbaki, amiben az általad kirakott Facebook-posztot forgatták ki, de most inkább a kollektív doppingolásra szeretnék kitérni. Jelenleg több kajakos is doppingvétséggel terhelt előélettel „büszkélkedhet”. Mi a helyzet? Mennyire van most jelen a dopping az élsportban, a kajakban?

A Borsban jelent meg az említett cikk, de ezt meg is cáfoltam, majd közös megegyezéssel mindenki kitörölte. Ha azt mondom, hogy nincsen dopping a sportban , akkor elkezdenek azzal köpködni, hogy hülye és még naiv is vagyok. Amennyiben azt nyilatkozom, hogy jelen van, akkor meg azzal jönnek, miért járatom le a sportot. Nyilván, ami igaz, amivel nem fogok egy sportot sem mocskolni, az az, hogy olyan szintre nőtte ki magát a sportolás mint üzlet, hogy az már mérgezi a becsületet. Amivel most sokan lebuktak, az egy nagyon egyszerű és nagyszerű szer (természetesen a használójának), csak könnyen lehet vele bukni és buktatni. A közelmúltban a hírekben azt olvashattuk, hogy kulacsba csempészték, és így külső segítséggel került a sportolóink szervezetébe. És igen, ez kellemetlen. Természetesen nekem nem feladatom bíráskodni, és, őszinte leszek, kedvem sincs. De természetesen egy ilyen ügy mélyen elkeserít, és vérzik a szívem, hogy az én szeretett sportom ilyen mocsoknak van kitéve. De tudjuk, hogy pénz beszél…

Mit üzennél az olvasóknak?

Sportoljatok, imádjátok a sportot, mert rengeteg dolgot képes adni! Tanuljatok az életemből, és sose veszítsétek el a hitet magatokban. És ami a legfontosabb, hogy a pohár félig tele van és nem félig üres.

Fotók: Homonnai Luca