A 70 évvel ezelőtt megrendezésre került US Open-en volt egy olyan „szabály”, mely szerint színesbőrű versenyzők nem vehettek részt a tornán. Képzeljük el, ez olyan, mintha ma Serena Williamsnek vagy Coco Gauffnak megtiltanák, hogy pályára lépjen. 1949-ben azonban ez volt a valóság, mellyel Althea Gibsonnak meg kellett küzdenie. Az ő története következik.
Az idei US Open nyitónapján az Arthur Ashe stadion, a világ egyik legnagyobb teniszarénája előtt avatták fel Althea Gibson mellszobrát. Ő volt az első fekete játékos, aki Grand Slam tornát nyert. Gibson élete sikere ellenére sem tartozott az irigylése méltók közé – az elismerés hiánya árnyékolta be karrierjét, származása miatt folyamatos diszkriminációba ütközött.
Althea Dél-Karolina államban született, édesapja gyapotgazdasággal foglalkozott. A rabszolgaság és a kizsákmányolás elől menekültek el New York Harlem városnegyedébe. Egy 1989-es rádióinterjúban Gibson így mesélt a kezdetekről: „Az egész a padel játékkal (tenisz és fallabda keveréke) kezdődött. Egy barátommal találtuk egyik délután ezt a pályát. Ott volt hozzá ütő, háló, labda, minden, ami kell. Attól a naptól fogva pedig nem telt el úgy nap, hogy ne jöttünk volna le ütni párat.”
A magas, atlétaalkatú tinédzser játéka figyelemre méltó volt. Buddy Walker, az utcai sportok egyik szervezője fedezte fel egyik játéka alkalmával a fiatalt, és vitte magával a Cosmopolitan Clubba, egy teniszklubba, amely a középosztálybeli afroamerikaiak helye volt. Itt Fred Johnson vette szárnyai alá és kezdte kinevelni a tehetséges lányt. Egyik nap a „fekete teniszezők keresztapái” néven elhíresült dr. Hubert Eaton és dr. Robert Johnson ígéretes teniszezők reményében részt vettek az American Tennis Association (ATA) szervezésében 1946-ban, ahol megdöbbentette őket Althea finom, de mégis erőteljes játéka. Ekkor vitték el magukkal és kezdték meg Althea edzését Wilmingtonban. Fontos megjegyezni, a ’40-es évek Amerikájában olyan időket éltünk, hogy nem elég, hogy a feketék nem vehettek részt a nemzetközi teniszbajnokságokon, de egy buszon sem ülhettek fehérekkel. Innen kellett Altheának kitörnie, ha vinni akarta valamire.
Gibson mentorai segítségével 18 évesen leérettségizett, majd sportösztöndíjjal továbbtanult Floridában, 1947 és 1956 között zsinórban tízszer ért el dobogós helyezést teniszversenyeken. 1950-ben sikerült az áttörés, amikor hosszabb vita után végül egyedüli feketeként részt vehetett a USTA-n: a világ legjobbjai között próbálhatta ki magát. Ez a változtatás javarészt Alice Marble nyílt levelének volt köszönhető, aki világklasszis teniszjátékosként felvetette a kérdést, hogy miért a bőrszín, és miért nem a játék a meghatározó? A fehér hatalom a növekvő nyomás alatt kénytelen volt engedni, és megnyitni a feketék előtt is a lehetőséget, hogy pályára léphessenek. Történelmi pillanat volt ez. Ezzel nem csak a USTA-n, de más Grand Slam-eken is megnyílt a lehetőség, hogy a színesbőrűek egyenlő félként léphessenek pályára a fehérek ellen.
Gibsont így már semmi sem állíthatta meg, idővel sikerült bebizonyítania, hogy immáron ő a világ legjobb női teniszjátékosa. Az igazi áttörés egészen 1956-ig váratott magára, amikor is a legelső női fekete teniszező lett, aki Grand Slam-győzelmet aratott a francia bajnokságon.
A következő három évben a női teniszt Gibson uralta – 14 Grand Slam-döntőt játszott – hetet egyéniben, hetet párosban. Ő volt az első fekete bajnok a verseny 80 éves történetében, és az első bajnok, aki személyesen kapta meg a trófeát II. Erzsébet királynőtől 1957-ben.
A siker és a hírnév azonban nem tartott sokáig, Gibson hamarosan visszavonult a sporttól. Albumot jelentetett meg „Althea Gibson Sings” címmel, valamint John Wayne oldalán játszott filmszerepet egy hollywoodi westernben. Mindezek ellenére azonban a következő generációk letűnt csillaga lett. Harlem utcáin ma végigjárva alig találunk olyan embert, akinek ismerősen cseng Gibson neve.
Mi lehet ennek az oka? Többen azt mondják, hogy a világ még nem volt felkészülve az afroamerikai áttörésre, nem övezte akkora tisztelet, mint amekkorát ma elért volna. Gibson 1958-ban visszavonult, röviddel második wimbledoni győzelme után, mert úgy érezte, a diszkrimináció falait nem sikerült és nem is sikerülhet teljesen ledöntenie. Gibson akkoriban nem tudta fenntartani magát, nem bánt jól a pénzzel, amint hozzájutott, azonnal elköltötte. Világéletében senki sem mondta meg neki, hogyan kell vigyázni a pénzre.
Gibsonban és volt játékostársában, Angela Buxtonban volt valami közös: míg Gibsont bőrszíne, Buxtont zsidó származása miatt pályája során végig megjegyzésekkel illették. „1995-ben egy nap felhívott, azt mondta, nincs pénze ételre, már az albérletet sem tudja fizetni. Kétségbe volt esve. Azt mondta, elmegy, kérdeztem, hova – öngyilkosságot akart megkísérelni. Ezt megelőzendő küldtem neki 1500 dollárt, fedezetnek a hónap költségeire. De ez nem mehetett így rendszeresen, kellett egy megoldás… Így az egyik újságíró barátommal kitaláltuk, hogy megjelentetünk egy cikket a jó hírű Tennis Week magazinban, felvázolva Gibson rossz helyzetét. Öt hónappal később jött az első hívás egy teniszezőtől, hogy szeretne segíteni – majd egyik hívás követte a másikat. Végül különböző valutákban közel egymillió dollár érkezett.”
Ez volt, ami még közel nyolc évet adott Gibsonnak 2003-as haláláig. Vajon mit szólna ma, hogy a Grand Slam nyitón mellszobrot állítanak az ő tiszteletére az USTA otthonában? 70 évvel azután, hogy akkor még meg sem engedték, hogy fekete bőrűként játszhasson.
Forrás: bbc.co.uk
Képek forrása: smithsonianmag.com, history.com, telegraph.co.uk
