A poszthumanizmus határai

A poszthumanizmus hazai kezdődő intézményesülése számos kérdést vet fel. Paradigma és határnélküliség, tematizációs verseny, tudományfinanszírozás, kritikaiság és pozíció, a tudomány társadalmi szerepe: vitára bőven nyílt lehetőség a Késelés Villával februári alkalmán.

Nagyon megörültem, amikor olvastam a Facebookon az esemény leírását. Az est házigazdái, Vida Kamilla és Csete Soma ugyanis egy olyan általam is követett vita köré szervezték az alkalmat, mely szerintem hosszútávon megrajzolhatja a hazai poszthumán tudományos diskurzus metszetét, akkor is, ha a törésvonal nem feltétlenül tesz jót neki. Ám mielőtt rátérnék a vitára, fontos tisztázni mi is az a poszthumanizmus az est részvevőinek szempontjából. Szerencsére a szervezők is így gondolták, így az est első fele leginkább a feltérképezés jegyében telt.

84149686_3045440605477204_477199294974132224_o

Kiss Kata (PTE Elméleti Pszichoanalízis doktori programjának hallgatója, a Mezőről Mezőre nyári egyetem társszervezője) úgy definiálta a poszthumanizmust, mint a felvilágosodás emberfogalmának dekonstruálását. Beszélgetőtársa, Szemes Botond (ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, a PoliP csoport tagja, a Huszonegyedik tárcasorozat alapító-szerkesztője) egyetértett ebben a meghatározásban, és hozzátette: az ember fogalmának kritikáján túl a humanities, azaz a bölcsészettudományok dekonstrukciója is. Merőben más úton fedezte fel magának a két meghívott vendég a poszthumanizmust. Szemes Botond a német médiaelmélet (Kittler) felől közelített, majd Bruno Latour, Timothy Morton és Donna Haraway munkáságával ismerkedett meg. Donna Haraway Kiss Katának is meghatározó szerző, azonban egészen máshogy érkezett hozzá. Esztétikát és filozófiát tanult, főleg a posztstrukturalizmus érdekelte, illetve mellette lelkes sci-fi-olvasó volt, azonban sokáig azt hitte, a science-fiction regényekben felvetett társadalmi problémákról nem lehet „komolyan” tanulni. A poszthumán erre adott alternatívát, valamint későbbi gender studies tanulmányai is könnyen kapcsolódtak ide.

Ahogy az a beszélgetőpartnerek fentebb idézett megszólalásaiból is látszik, a poszthumanizmus igen szerteágazó irányzat (ha irányzat egyáltalán), így talán némi magyarázatra szorul. Célja az én értelmezésemben, hogy olyan központi kérdéseket, mint technológia, társadalom, természet, kultúra stb. (az itt felsorolt elemek természetesen csak tetszőlegesek) ne egy előre kijelölt, humanista emberkép felől közelítsen meg, hanem változatos, kritikai pozíciókból tegyen kísérletet a megértésre és leírásra. Jó példa Donna Haraway, aki mindkét meghívott vendég számára fontos szerző. Híres írásában, a poszthumanizmus egyik alapító szövegében, a Kiborg-kiáltványban a nemiség és társadalom kapcsolatát próbálta meg egy nagyszabású vízió segítségével átértelmezni. Antiesszencialista képet fest föl az ember létezéséről, melyben az ember és a gép egy új, fluid és így gender nélküli létben olvad össze, erősen elutasítva a nemi kategóriákat. A fluid nemiségű kiborgok társadalmának nézőpontja tehát olyan elemi erejű felszabadítása a megközelítés módjának, mely látványosan mutatja be a poszthumanizmus lehetőségeit.

De miből is áll ez a poszthumanista közeg, ahova különböző utakon, de mindkét meghívott fiatal kutató eljutott? Egyetértettek abban, hogy itthon sem egységes, de bizonyos nagyobb csoportokra azért bontható: a xtro realm, amely poszthumanista képzőművészeket foglal magába; Nemes Z. Márió, Horváth Márk és Lovász Ádám, akik nemrég átfogó igényű könyvet adtak ki (A poszthumanizmus változatai), és évek óta publikálnak a témában; illetve a decemberben alakult, fiatal kutatókat és művészeket összefogó Poli-P csoport. De mindezeken túl is egyre több fiatal érdeklődik a poszthumanizmus iránt idehaza (a Nyitott Műhely is teljesen tele volt az eseményen).  Ennek több indokát is látták a résztvevők. Egyrészt, ahogy ez Kiss Katát is megragadta, a poszthumanizmus lehetőséget biztosít olyan kérdések megvitatására, amelyeket eddig a tudományosság mellőzött; sokkal nagyobb szabadságot ad tehát, valamint az újszerűséggel kecsegtet. Ez megmutatkozik az interdiszciplinaritásában is, de ez a jellemzője újabb fegyvertény, sok különböző tudományos érdeklődés felől is el lehet jutni hozzá (jól példázzák ezt a beszélgetőtársak). Másrészt kezd paradigmává válni, bizonyos területeken szinte muszáj foglalkozni vele, habár továbbra is fenntartja a határnélküliség báját. Utóbbi ellentmondás már egyenesen átvezet az est második részéhez: a Prae online felületén a Huszonegyedik tárcasorozat során és kapcsán kialakult vitához.

84698843_3103365223018075_1917316509521149952_o

Balról jobbra: Szemes Botond, Kiss Kata, Csete Soma, Vida Kamilla

Kiss Kata a tárcasorozatban megjelent írása nyomán került bevezetésre a vita. Írásában amellett érvelt, hogy a poszthumanizmus kezdetén (például Harawaynél) a kritikai világnézet még fontos elemét képezte a gondolkodásnak, azonban ez idővel kiveszett, és a hazai gyakorlatból is erősen hiányzik, ám így Kiss Kata szerint a saját tétjét adja fel a poszthumanizmus: „A poszthumanizmus jelentését és jelentőségét tehát alapjaiban befolyásolja az, hogy mennyiben képes társadalomkritikus maradni.” Szemes Botond ezzel némileg szembehelyezkedve a szemléletpluralitás mellett érvelt. Véleménye szerint vannak kevésbé aktivista szövegek, amik ugyan nevezhetőek pozícióvaknak (ahogy azt Ádám Zsófia tette), de ezek épp így tudnak érdekesek lenni. Nem támogatja, hogy agresszívan kijelölésre kerüljön egy „helyes” poszthumanizmus, habár abban egyetért Kiss Katával, hogy a legjobb szövegekben mindig megjelenik a kritikaiság is.

Ádám Zsófia cikke és a körülötte kialakuló vita (Lovász Ádám válaszcikke, a Nemes Z. Márió Facebook-megosztása alatt létrejövő igencsak heves párbeszéd, és Kiss Kata már említett írása) eddig is ott volt a beszélgetés hátterében, ezen a ponton azonban a házigazdák meg is kérték a beszélgetőtársakat, hogy nyíltan reflektáljanak rá. Szemes Botond mint a rovat alapítója és szerkesztője nem kívánta eldönteni a vitát, az ellentétet ugyanabban látja, amit korábban kifejtett: míg Ádám Zsófia önkritikára ösztönzött, addig Lovász Ádám soknézőpontússággal válaszolt. A tematizációs kérdést (csak egy nézőpont és téma nyerhet) Szemes Botond kicsit túlzónak érezte, véleménye szerint nem most fog eldőlni a poszthumanizmus sorsa, tehát Ádám Zsófia cikke számára túl provokatív, de látja a létjogosultságát. Kiss Kata szerint az említett cikk nem túlzó és nem is tudománytalan (amivel a válaszcikk is vádolja), csupán radikális. És szerinte épp erre a radikalitásra van szüksége egy kritika nélküli közegnek. Kiss Kata tudományfelfogása alapvetően célelvű, álláspontja szerint nincs szükség önmagában forgó tudományra. Ádám Zsófia írása épp ezt a célelvűséget kéri számon, és Lovász Ádám ezt a célelvűséget utasítja vissza, ebben áll az alapvető ellentét közöttük, és ezáltal Kiss Kata és Lovász Ádám között is. Beszélgetőtársa nem értett egyet, számára Lovász Ádám válaszcikke épp azért fontos, mert rámutat, hogy az állandó kritikai lebontás sem vezet sehova, jobb lenne valami összerakó jellegű dolgot művelni helyette. Kiss Kata válaszul azt hangsúlyozta, hogy az elefántcsonttornyokat igenis le kell bontani. Elég csak a két írás nyelvét megvizsgálni: Lovász Ádám nyelve érthetetlen és követhetetlen, megfelelve a posztmodern tudományosság igényeinek, melynek nagy nevei szintén hasonló módon írnak (Jacques Derrida és Gilles Deleuze került említésre itt). Ádám Zsófia nyelve viszont a közvetítést célozza meg. Szemes Botond messze nem látja az elefántcsonttornyokat olyan nagyon magasodni, véleménye szerint Lovász Ádám (és „köre”) is fontos kérdésekről ír.

85258382_3103365929684671_2889520882827395072_o

A vita feszültséggel teli nyugvópontra jutott, így a szervezők kinyitották a beszélgetést: Ádám Zsófia és Lovász Ádám is részt vett nézőként az eseményen, ezen a ponton megkérték őket, hogy lépjenek be a diskurzusba. Lovász Ádám átadta a kezdeményezés lehetőségét, így Ádám Zsófia szólalt fel először. Egyből leszögezte, hogy ő a poszthumánt „nem tartja jó keretrendszernek”, és nem kíván foglalkozni vele, csupán annak „hazugsága miatt” született meg a cikke. A poszthumán úgy lép színre, mint ami fontos problémákról fog szólni, ezek után minden társadalmi kritikát mellőzni és „apolitikusnak” lenni Ádám Zsófia szerint egyszerűen képmutatás, erre próbálta felhívni a figyelmet írásával. Lovász Ádám két szempontból kívánt hozzászólni az eddig elhangzott beszélgetéshez: a kritikaiságról és az erőforrások elosztásáról beszélt. Véleménye szerint a kritikaelméletben „mindig lehet még kritikaibbnak lenni”, a cél inkább kritikus-kritizált pozíciók felszámolása a poszthumanizmus segítségével. Az ő poszthumánkoncepciója alapvetően „politikán túli”, de épp „ettől válik politikaivá”, hisz „megszünteti” azt. Az erőforrásokkal kapcsolatban azt gondolja, hogy azokat „nem tortaként” kell elképzelni, hanem „dinamikusként/fluidként”, így „meddő vita” szerinte, hogy a „morzsákat ki, miért kapta”, inkább azt javasolta, hogy dolgozzunk együtt a torta bővítésén. (Ádám Zsófia cikkének fontos eleme, hogy csak egyes poszthumán szerzők kapnak támogatásokat és szereznek pozíciót, itt erre reflektált Lovász Ádám.) Vida Kamilla, némileg kilépve szerepéből, Lovász Ádám felszólalásához hozzáfűzte, hogy azért itt több szászezer forintokról van szó, nem morzsákról, és a tudományfinanszírozás kérdése semmiképp nem apróság. Ezután a házigazdák, lezárandó a beszélgetést, megpróbáltak feltenni egy semleges kérdést (melyik mű érdekelné a beszélgetőtársakat átírva poszthumánná?), de Kiss Kata inkább az elhangzottakhoz kívánt hozzászólni: úgy érzi, alapvetően kommunikációs probléma van az ellentétek mögött. Nem tartja Lovász Ádámot rosszindulatúnak, viszont a politika és a kritika más fogalmaival dolgozik szerinte. Kiss Kata számára a kritika sosem személyközi, hanem struktúrákra vonatkozik, és ezt semmi esetre sem kívánja megszüntetni, a poszthumanizmusban sem.

87385316_3103366256351305_664697827447799808_o

Kiss Kata megszólalása után lehetőséget kapott a közönség is, hogy belépjen a diskurzusba, azonban nem élt vele, így a házigazdák lezárták a beszélgetést. Látszólag az egyik legfeszültebb hétfő estére került sor a Késelések történetében, látványosan élesek az ellentétek. Habár megoldásom nekem sincs minden kérdésre, azonban a véleményem az, hogy a két oldal álláspontja bizonyos dolgokban közelíthető. Abban Szemes Botond és Kiss Kata is egyetértett, hogy a legjobb poszthumán művekben a kritikaiság és a nézőpontok fluiditása egyszerre képes jelen lenni. Talán mégis lehet úgy a „science fictionök távoli világaiba repülni” (ahogy ezt elutasító modalitással Kiss Kata megfogalmazta írásában), hogy a kritikaiságot se felejtsük otthon. Tudom, naiv, de remélem, a kétféle Ádámok párbeszédéből egészséges tudomány születik, és nem árokpartok. Lehet, hogy épp ehhez nyújtott segítséget a Késelés Villával februári alkalma.

Fotók: Herr Martin