Az aktuálisnak (esetleg még csak feltörekvőnek) számító populáris ideológia két pólusban tud kihatni a jelen kultúrájára. Vagy megalapozott, felépített és tényleges értéket képviselő alkotás lesz belőle (ld. a tavalyi Love, Simon vagy a Ne bántsátok a feketerigót!), vagy egy eltúlzott, radikalizáló, árnyérzék nélküli és bizonyos értelemben demagóg munka a végeredmény (ld. a velejéig rasszista Egy nemzet születése 1915-ből). Utóbbiak közé tartozik a Szellemirtók 2016-os újragondolása.
A Szellemirtók egy kortárs mítosz. Ezt nem csak úgy mondom, Roland Barthes Mythologies című könyvének Myth Today fejezetében leírt kritériumoknak, úgy gondolom, teljesen megfelel mind a ’84-es film, mind annak közeli utódjai.
Barthes könyvének híres mondata: „myth is a type of speech”, azaz a mítosz egy kommunikációs rendszer, egy üzenet. Ezáltal nem lehet egy tárgy, egy ötlet, egy koncepció – a mítosz egy forma. Ez a forma a megfelelő diskurzusban pedig bármi lehet.[1]
Jelen esetben mi ez a forma? Úgy tudnám megfogalmazni, hogy az eredeti film fontosabb komponenseinek összessége – spirituálisabbaknak: lelke –, a lényeges szüzsépontok, a párbeszédek és karakterek, az ezeket átitató humor, a ruha, a logó, az autó, a tűzoltópózna stb. Ezek megvannak a remake-ben is (így vagy úgy): a szellemek nyilván, könyvtár helyett van kastély, humor helyett van vicceskedés, a kezeslábas és az ikonok is érintetlenek. Kivéve a zene, de annak minősítésére a cikk és saját magam érdekében nem vállalkozom.
Az új szereplők is megfeleltethetők a régi gárdának, néhányuknál még a közös pontok is szépen lettek transzformálva a jelen nemre és évszázadra. Kristen Wiig a „valódi” diszciplínákkal foglalkozni vágyó, szellemügyben szkeptikus tudós (Bill Murray), Melissa McCarthy igazából egy sztereotipikus McCarthy-karakter, amely véletlenül megfeleltethető Dan Aykroydnak, Kate McKinnon (aki egy ténylegesen vicces humorista, és nem értem, mit keres ebben a filmben) a kütyüket teremtő mérnök, azaz Harold Ramis alteregója, és akkor marad Leslie Jones. Jones közös pontja az eredeti film Ernie Hudsonjával, hogy – figyelj – nem tudós, és fekete.
Oké, most már rátérhetek a tényleges problémára: a női Ghostbusters nemcsak teljesen felesleges remake, de a saját radikális megnyilvánulásaival itatja át az eredeti mű mitológiáját. Mert mi jutott eszébe Paul Feig feministának álcázott, valójában csak populista átdolgozása előtt annak, aki hallotta a Szellemirtók szót? Bill Murray, humor, nyolcvanas évek bája, mályvacukor-ember. Most meg egy olyan franchise, ami tökéletesen életben volt eddig is – talán kicsit megöregedve, de egészségesen –, és mégis megpróbálták újraéleszteni. És emiatt a defibrillátor funkciójának a fonákjával megölt valamit, amit csak hagyni kellett volna békén.
És ezt is megmagyarázta anno Barthes. Megállapítása szerint a mitológia használja a szemiológiát és az ideológiát is. Előbbi előfeltételez egy jelzőt és egy jelzettet – ezek külön kategóriába esnek, így nem egyenlők, hanem közösen adnak ki egy egészet. A jelző tehát nem csupán kifejezi a jelzettet: jel maga a kapcsolat, ami összeköti őket. Barthes erre többek között a fekete kő példáját hozza. A fekete kő sok jelentéssel felruházható, és ez esetben jelző lesz. Viszont amint egy meghatározott jelzettet társítunk hozzá – Barthes a halálbüntetést hozza példának – jellé válik.[2]
A remake készítői tehát egyszerűen fogták és felforgatták az eredeti film szemiológiai rendszerét. Például: ott van Sigourney Weaver karaktere, Dana Jones. Első blikkre a főszereplő „love interest”-jének, csúnyán magyarosítva romantikus érdekeltjének tűnhet. Aztán kiderül, hogy egy talpraesett, kemény, okos nő. Később meg megszállja egy gonosz isten, és egy bizonyos intervallumában a filmnek – még ha nem is a nagybetűs és az az – egy földi istennő lesz (a főistennel karöltve, akinek szintén első földi porhüvelye nő) . Tehát Dana Jones egy nagyon összetett rendszerben valami egészen egyszerűnek volt a jele: a veszélynek. Mint ember, az erős nő, a hollywoodizált femme fatale; mint isten, a világ egyetem potenciális elpusztítója.
Ezzel szemben az átdolgozásban nincs ilyesmi szerelmi szál, az egy fontosabbnak mondható férfi karakterbe olvasztották bele az alapmű két nagyon fontos női szereplőjét, csak az olvasztás során sok nyersanyag a padlóra folyt. Értem ezt úgy, hogy a jelen film szexszimbóluma (ami előzőleg Sigourney Weaver volt, de rengeteg más kvalitása mellett!) és recepciósa (aki az alapfilmben egy furcsa, de karakteres és intelligens nő) most ugyanazon személy: a hihetetlenül buta, de szép Chris Hemsworth.
Az ideológia itt jön képbe. Mint írtam, ez a film feministának csak álcázza magát egy trend meglovaglásának érdekében, közben pedig hihetetlenül demagóg módszerekhez nyúl, hogy ezt a fals képet lefesse. Tehát az, hogy egy korábban kedvelhető, érdekes és okos karakter a nemi transzformációt követően egy hülye, szexi ember legyen – utóbbira nagyobb hangsúlyt fektetve – maga az a szexizmus, ami ellen a feminizmus küzd. (A feminizmus ideája pontosan annyira van a férfiakért is, mint a nőkért.)
És egy kicsit visszakanyarodva. Ez a film, ami azt a képet próbálja magáról festeni, hogy mennyire megfelel a PC radikális felfogásának, ami a feminizmus egyik szélső pólusát megragadva próbálja magát beküzdeni a köztudatba és ezzel a pénzügyi sikerek közé; ez a film, amely a nézőt a társadalmi problémák felszínének megkapargatásával akarja megkapni magának, hiszen a két főszereplőt piszkálták az iskolában, és a főgonoszt is, ez mennyire mély; ez a film annyi közös pontot tud létrehozni Leslie Jones és Ernie Hudson karakterei között, hogy feketék?
Úgy érzem, ez a mozi egy meg nem történt akcióra való reakcióként, de mindenek felett a pénzszerzésért készült. A hipotetikus akció egy fiktív komment formájában benne is van a filmben: „ain’t no bitches gonna hunt no ghosts”[3], ami nagyjából annyit tesz, hogy „luvnyák nem fognak szellemekre vadászni”. Csak ilyet soha senki nem mondott. Az eredeti Szellemirtók szereplői nem azért férfiak, mert erre a feladatra nem képesek nők, hanem mert férfiként lettek megírva. Ennyire egyszerű. Ahogy Ramona Flowers, a Menyasszony a Kill Bill-ből, Thelma és Louise, Juno, Amélie, Ellen Ripley meg nőnek lett megírva.
Csak sajnos végeredményben nem egy film lett rossz, hanem egy fontos és szeretnivaló mítosz lett megalázva pitiáner pénzkeresési szándék mögé támasztott kamuideológiáknak hála.
Kiemelt kép forrása: IMDb és vrscout
A kollázsok képeinek forrása: Pinterest, Hollywood Reporter, Wikipedia, Tribeca
Források:
[1] Roland Barthes, Myth Today = Mythologies, ford. Anette Lavers, Farrar Strauss & Giroux, New York, 1972, 107
[2] uő. 110–115.
[3] Szellemirtók, rend. Paul Feig, Columbia Pictures Corporation, 2016, 00:20:42–00:20:53
