Küzdelem az elmítosztalanodás ellen – Jankovics Marcell: Fehérlófia

Holott örökérvényű, paradox módon egyre inkább szükség van korunkban a mítosz feltámasztására. A huszadik század borzalmain és felmérhetetlen horderejű változásain át az ősi gyökerekhez való visszanyúlás hagyománya lassanként megszűnt divat lenni – emögött többek között az individualizmus rohamos népszerűsödése és azonosulásunk megnehezülése áll.

A mítosztól való elfordulás mint a (poszt)modernitás egyik súlyos bűne Huszárik Zoltán Elégia c. rövidfilmjének központi témája. Ennek megjelenésekor, már 1965-ben is aktuális problémának számított tehát a jelenség, melynek kétségbeejtő visszafordíthatatlansága arra sarkallta a rendezőt, hogy megfilmesítse a végleg feledésre ítélt mítosz zavarba ejtő védőbeszédét. Elkeseredett őszinteséggel jeleníti meg a központi szimbólum, a deszakralizálódását: eleinte még szabadon él, majd együtt az emberrel, végül pedig annak áldozatává válik. A megszentségtelenítés tetőpontján a film rémálomszerű: miután omnibusz elé fogták és cirkuszban szerepeltették, nevetség tárgyává süllyesztették a lovat, a mítoszt – agyonverik. Zárásként különböző lószerszámokat láthatunk: egy múzeumi tárlatot, a mítosz mauzóleumát.

A mítosz köztudatba való visszahozására való törekvés egyik legjelesebb alkotója hazánkban Jankovics Marcell. Erre egy megkerülhetetlenül fontos megoldása a fiatal nemzedékek bevonása: filmjei, köztük a Magyar népmesék-sorozat még ma, negyven évvel az első mese sugárzása után is jelentős népszerűségnek örvendenek, gyermekek és felnőttek körében egyaránt.

Egyik legkiemelkedőbb alkotása, a Fehérlófia nem csupán a magyar filmtörténet ékes csillaga, nem csupán technikáját tekintve egyedülálló és korát megelőző, de 1981-es megjelenése egyben az egyik legfontosabb fegyvertény az elmítosztalanodás elleni küzdelemben. A magyar mitológia egyik központi hősének története, mely a népmesén és Arany László azonos című elbeszélésén alapul, rendkívüli és ötletes módon kerül filmvászonra úgy, hogy ügyes kötéltáncosként egyensúlyoz modern és ősi között. A magyar hitvilág egyik legősibb eleme a fehér ló imádata: ennek fényében szintén egyértelművé válik az Elégia szimbolikája.

A film modern elemekben gazdag: kiemelendő a jellegzetes színkezelés, melyben, mint egyéb tekintetben is, fontos szerepet tölt be a hármas meseszám.

A színkezelés pszichedelikus volta nem csupán figyelemreméltóvá és egyedivé teszi a filmet, hanem egyszerre indokolt is: a táltosok által fogyasztott anyagok hasonló hatását idézi. A színek és a formavilág egyaránt letisztult egyszerűségre törekednek.

A Fehérlófia zsenialitása többek között abban rejlik, hogy ezen letisztult egyszerűség, mely egyben a népmese és a mítosz esszenciája, disszonancia nélkül tűri meg a modern elemeket, melyek használata mellett újrafogalmazódik. Példa erre a hátborzongató, elidegenítő filmzene, mely gyakran áll rideg fémcsikorgásból, lánccsörgésből vagy búgásból, és csak felemelő pillanatok során oldódik fel a dallam által. Szintén ide sorolható az utolsó két sárkány figurája: hét mérföldről hazahajított rakéta, lánctalpak, géppuskaropogás és – ami a legérdekesebb – a tizenkétfejű sárkány esetében még egy digitális arc is képes a mítosz újramesélésének nyomasztó eszközévé válni. A kard és géppuska tusája rendhagyó, mégis kézenfekvő metaforája az ősi és modern találkozásának, mely során ezúttal az ősi kerekedik felül.

Fehérlófia a hétfejű sárkány géppuskatüzében
(Jankovics Marcell: Fehérlófia (1981))

Cserhalmi György és Pap Vera három-három szereplő hangját adja: Fanyűvő, Kőmorzsoló és Vasgyúró, valamint a három királykisasszony egyszerre három különböző, mégis egy és ugyanazon személy. Ez a hármasság a végső jelenetben oldódik fel, melyben a három szín végül fehérré egyesül, a filmvászon közepén egy közös arany arcot, végül egy könnycseppet formálva. A hősök és királykisasszonyok szemünk láttára sűrűsödnek az egyetlen és oszthatatlan emberré, mindannyiunkká. Ez az egyszerű általánosság a mítoszbéli gondolkodásmódnak és hozzáállásnak egy olyan sarokköve, melynek ismeretében pengeélessé válik számunkra a racionalizmussal és individualizmussal való ellentét. A kettő nem összehasonlítható, mivel funkciójuk és szerepük különböző: míg a mítoszbéli én felfoghatatlanul ősi, közös, szakrális és transzcendens, az individuum aktuális, végtelenül különböző, profán és valóságos. Semmi egyéb nem változott, csupán korunk emberének előbbire való igénye.

A lehetőség azonban – ironikusan épp a technológia fejlődésének köszönhetően igen könnyen és soha nem látott sokszínűségű ismeret elérhetőségét biztosítva – változatlanul fennáll arra, hogy a mítoszokkal való találkozás által átéljük a pillanatnyi visszatalálást (külön-külön, de mégis) egy univerzális és szent emberi önazonossághoz. Jankovics pedig még az utolsó jelenetet követően is biztosítja üzenetének világosságát: a stáblistát közvetlenül megelőző képsoron Fehérlófia városaink sötét körvonalai fölé magasodva sétál, míg azoknak gépezetek kattogásából és zörejekből komponált zenéjét halljuk.

A mítosz tehát továbbra is köztünk jár, még felhőkarcolóink, gyáraink és üzleteink között is – már csak ismét fel kell emelkednünk hozzá.

Fehérlófia – maga a mítosz – sétája a város fölött
Fehérlófia – maga a mítosz – sétája a város fölött
(Jankovics Marcell: Fehérlófia (1981))

Képek forrása:
Jankovics Marcell: Fehérlófia (1981);
SON OF THE WHITE MARE – Official Trailer (4K Restoration)
https://www.youtube.com/watch?v=oQpIt3WgDH