Sztereotipikus portás (?), #fehérférfi és kollektív áldozatiság

Október 11-én a TáTK főépületében jártunk, hogy részt vehessünk egy kerekasztal-beszélgetésen, amelyhez többek közt apropóként szolgált a nyáron megjelent A kollektív áldozati szerep szociálpszichológiája című könyv. Nagyon megérte! Tudod például, mi az az inkluzív és exkluzív áldozatiság vagy az áldozatok közti versengés? Ezek mellett szóba került még a #metoo vagy a #notallmen, de a hashtag fehér férfi jelenség is. Hetekre elég gondolkodnivalót adó este volt. Tudósítás és szubjekítv élménymegosztás.

Rövid haj, Chaplin-kalap, csíkos ing, rövidnadrág, #bölcsészbőrcipő, sok gyűrű. Állok a terembeosztás előtt, majd némiképp tanácstalanul odafordulok a harmincas évei vége felé járó, nagydarab portás felé. Rámnéz, és csak annyit kérdez: 1.71? Rám van írva, kérdezek vissza megilletődve. Nem tudom, vajon mit fejez ki az arca. Sztereotípiák szűrőjén keresztül szemléljük egymást, és én valami #dzsenderleszbi lehetek számára, ő pedig az elnyomó patriarchális társadalmi rendszer mintapéldányának tűnik nekem. De tényleg ez az igazság rólunk, vagy erről a helyzetről? Meglátjuk mindezt pár óra múlvára, mikor is elhagyom az épületet.

A Pázmány Péter utcai épületben egy teremre való – ránézésre valóban – különös figura gyűlt össze. El kell ismernem, portásunknak igaza lehetett abban, hogy jól körülírhatóak vagyunk mi, akik az ilyen és hasonló témák iránt érdeklődünk. Van bennünk valami közös. Szeretem azt hinni, a nyitottság, az érzékenység, az a fajta gondolkodás, ami mindennek mögé akar látni, ami valami módon jobb hellyé akarja tenni a világot.

Egészen pontosan a következő eseményre érkezünk: „A kollektív áldozati szerep szociálpszichológiája – feminizmus, antifeminizmus, LMBT mozgalmak nézőpontjából”. Hogy miről is lesz szó? Például arról, miként jelenik meg a kollektív áldozatiság a különféle társadalmi mozgalmakban, ú.m. feminista mozgalmak, az antifeminista/férfijogi mozgalmak, vagy LMBT-ügyekért síkraszálló aktivizmus… Aztán: a #metoo-ra válasz-e a #fehérférfi? De érintjük a „Miért tűnik úgy, hogy a hátrányos társadalmi helyzetben megtapasztalt kollektív státuszvesztésből a kollektív áldozatiság szerepén keresztül lehet újra valamilyen morális „gyógyírt” szerezni?” kérdést is.

A kollektív áldozatiság fogalmát a kétezres évek óta ismerjük, ekkor került be a szociálpszichológiai nyelvhasználatba – tudjuk meg Fülöp Évától –, ahogyan azt is, hogy nem csak egyének, de csoportok is átélhetik a kollektív áldozattá válás élményét. Ahol pedig megjelenik ez az élmény, ott csakhamar központi identitássá válik, meghatározva csoportközi dinamikát is. Elég csak magunkra tekintenünk, és felidézni a jellegzetes magyar narratívát, a #megbünhődtemárenép-et, a depresszálva reménykedős hangulatot, ami nemzeti énképük szerves része. Az áldozatszerep azonban a presztízsvesztés – hogy csak egy elemet említsünk – mellett haszonnal is jár. Sok esetben maguk a csoportok akarják a szerepet, hiszen aki áldozat, az mentesül a felelősség alól, aki áldozat, az nem lehet bűnös, aki áldozat, az végtelen támogatásra számíthat.

INKLUZÍV VS EXKLUZÍV ÁLDOZATISÁG

Míg utóbbit kifejezetten a saját magára, egyéni narratívájára fókuszálás, csoportjuk glorifikálása és a feljogosítottság egy esetleges megtorlásra, addig előbbit a közös élmények mentén történő összekapcsolodás, a fokozottan támogató viselkedés jellemzi. Az exkluzív áldozatisághoz tartozik, hogy az ezen az érzésen osztozóak traumájukat unikálisnak fogják fel, hajlamosak az előítéletes, szélsőséges megnyilvánulásokra.

A két fogalom után bevezetésre kerül egy harmadik, a versengő áldozatiság is. Köznapian a Ki a nagyobb áldozat? „játékról” beszélünk, ami, ahogy Csányi Gergőtől megtudjuk, gazdasági szempontok szerint is értelmezhető jelenség. Ugyanis aki bizonyíthatóbban áldozat, az nagyobb eséllyel részesül a limitált erőforrásokból. Minden mindennel összefügg, és mindig minden a pénzzel. Legyél te a legnagyobb, legjogosabb áldozat, és előnnyel indulsz a gazdasági versenyben. De nem csak abban, hiszen aki áldozat, az morálisan felsőbbrendűvé magasztosul. Az elnyomottá válás státuszvesztést jelent, míg ha elismerik elnyomottságunkat, azzal „visszafizetnek” nekünk valamit mindabból, amit elveszítettünk. A „mindenki valakinek vagy valaminek az áldozata”-témakörről Kovai Melinda beszélt nekünk, akitől azt is megtudhattuk, a strukturális erőszak elnyomottai ritkábban jelenítik meg önmagukat áldozatként, mint azok, akik fiziaki erőszakot szenvedtek el. Úgy tűnik tehát, a rendszerszintű elnyomást könnyebben fogadjuk el. Ha, pedig  ennek alanyai vagyunk, nehezebben azonosítjuk magunkat az áldozat szereppel.

A képen balról jobbra: Csányi Gergely, Szemán Dénes, Kovai Melinda, Fülöp Éva, és az est moderátora, Gregor Anikó.

Nem a trauma kell, hanem csupán annak narratívája.

De kik gyártják ezeket a narratívákat? Valóban gyártja őket valaki? Felkaphatjuk a fejünket összeesküvés-elméletet kiáltva, de elég csak körbenéznünk, hogy megértsük, az információk bizony arra mutatnak, a narratívagyártás valós jelenség. Kovai Melinda elmondása szerint úgynevezett trauma aktorok készítik ezeket, társadalmi, hatalmi érdekek mentén, hogy csoportokat mozgósíthassanak. Ezeknek a csoportoknak – melyek főképp a strukturális erőszak áldozatai közül kerülnek ki – van egy jellegzetesen értelmiségi szóvivője, aki valamiképp hasonlónak érzi saját traumáját a csoportéhoz. De kik azok, akik ilyen elnyomott csoportokat keresnek? Általában olyan emberek, akik saját erőforrásaikat valami módon hiányosnak élik meg.

MIÉRT LETT NÉPSZERŰ AZ ÁLDOZAT-NARRATÍVA?

Az igazságtalanság két fajtája a témához kapcsolódóan a gazdasági hátráltatottság és az elismerés alapú igazságtalanságok. Minél több csoporttól vonják meg az elismerés lehetőségét, annál inkább nő ezeknek a csoportoknak a száma. És hogyan vívhatnak ki maguknak jogosan elismerést? Ha áldozatiságukat valamilyen identitáspolitikával támogatják meg. Aki elismerést akar, annak elnyomást kell lelepleznie, aminek ő az áldozata. A leleplezés pedig sosem ér véget, és így találjuk magunkat a mindenki valaminek/valakinek az áldozata, a mindig van nagyobb, jogosabb áldozat játszmák köreiben. Mindig van egy válasz hashtag (#metoo – #notallmen) , az állandó leleplezés-diskurzus pedig csak hömpölyög a végtelenségig, valódi elismerések és valódi megoldások hiányában.

És ki lehet mindennek a „nyertese”? A fentebb már említett szóvivő, aki – ahogy mondtuk – az értelmiségi rétegből kerül ki. Ennek a mezőnek (az értelmiségnek) egyik legfontosabb kérdésköre a hitelesség. A hiteles-vagyok játszmára pedig olyan végtelen köröket képesek építeni, mint az előbb leírt leleplezés-diskurzus. A tét itt a legigazabb művészi, tudósi, írói cím. Akinek szellemi terméke, alkotása társadalmi szinten kivívja magának az érzékeny művészet/tudomány/stb. jelzőt, vagyis aki ennek birtokosa, az saját csoportján belül morális tőkére tesz szert. Ez a morális felsőbbrendűség pedig még szorosabban kapcsolja az általa képviselt csoporthoz, hiszen ahogy már szó volt róla, az áldozatiság egyfajta morális felsőbbrendűséggel is együtt járhat. A kör bezárult, a spirál gyűrűzik tovább.

KOMPENZÁCIÓ AZ ELNYOMOTT FEHÉR FÉRFIAKNAK, AZAZ: LEHET, HOGY NINCS MUNKÁD, DE AZÉRT A NŐDNEK A KONYHÁBAN A HELYE.

Az erős antifeminista retorika, amely mindennapjaink részét képezi, mondhatni, hogy a béta hímek felé irányuló jóvátétel. Mert ha tetszik, ha nem, az evolucionalista elméletek az alfa és béta egyedekről bizony a kemény valóságról mesélnek. Szemán Dénes olyan férfijogi mozgalmakról, csoportokról beszél nekünk, melyeket hosszasan kutatott csapatával. Mindentudó kék közösségi portálunkon kerestek nyílt közösségeket. Az egyik típust „Hegemónoknak” nevezték el. Ők az alfa férfiak, akik minden, a magas státusszal járó előjogot élveznek. Az ilyen csoportokon belül nem volt kommunikáció, csupán ehhez a magas státuszhoz kapcsolódó posztok: szép nő, márkás kocsi, nagy ház… stb.

E két csoport jellemzője, hogy olyan férfiakat tömörítettek, akik kiszorultak a hegemónok közül, társadalmi helyzetük révén nem élhették meg domináns jellegüket, ezért pedig szükségszerűen hibást kerestek.

Velük szemben állt egy nyíltan antifeminista csoport, akik kommunikációjában már a kasztrációs félelem is megjelent, valamint egy némiképp spirituális hangulatú közösség, akik hangsúlyozták a család, a hagyományos értékek fontosságát, önmaguk gondoskodó természetét. Mindkét esetben felfedezhető volt a tekintély hiánya, hiányolása, az erős fenyegetettség-érzés, a félelem, hogy a megváltozott világ összemossa a nemeket. Közös pont, hogy a feminizmusra szexizmussal válaszoltak, a dominanciát akarták visszaszerezni, amely elvesztéséért a nőket, a feministákat okolták.

44126071_10155993233457060_1618673388887212032_n

Hogyan is beszélhetnek „a feministákról”, mikor a mai napig nem létezik egyetlen egységes feminista mozgalom, illetve miként lehetnének mégis építő jellegel bevonhatóak a nőket érintő kérdésekbe? Szemán Dénes elmondása szerint a férfiak csoportjain belüli hierarchikus harcok vetülnek ki a nőkre, s amennyiben ezek megszüntethetőek lennének, úgy nagyobb eséllyel szűnne meg az antifeminista retorika is. Persze ezt már nem ő mondja, csupán én kívánom hozzá gondolatban.

#METOO vs. #NOTALLMEN

Végül eljutunk a #metoo ügyekig, amik mentén jogosan merül fel a kérdés, hogyan kapcsolódhatnak a kollektív áldozatisághoz, hiszen ezekben az esetekben egyéni traumákról volt szó. Hogyan jelent meg a #metoo-ra reakcióként a #notallmen? A válasz: a férfiak is szeretnének maguknak megfelelő identitást, nem akarnak rosszak lenni, beállni a strukturális szinten bántalmazó, patriarchális kultúra ernyője alá. „De én nem bántottam senkit!” – ha azt kell hinnünk, a #metoo is a strukturális erőszak egy alfaja, akkor bizony mindenki hibás, minden férfit érint(het). És máris elérkezünk a válasz hashtagig: „jajj NE!”, mindez a nők hibája, #notallmen, én sem vagyok ilyen, sőt engem nők abuzáltak. És ezen a ponton vissza is kanyarodhatunk a Kovai Melinda által elmondottakhoz: mindig van nagyobb, jogosabb áldozat, mindig mindenki valakinek az áldozata. A kör bezárult. A spirál gyűrűzik tovább. 

A nők pedig soha nem állhatnak fel egységként (?), hiszen megannyi keresztező kategória választja el őket egymástól. Fekete nőket, mélyszegénységben élő nőket, fehér értelmiségieket, középosztálybelieket, és így tovább. A világ női, ha akarnának, sem tudnának egységesen reagálni arra az erőszakra, ami – kissé sarkítva, de – minden osztályban, minden fajban, minden kontinensen jelen van ellenük. A félelem persze érthető, minden mozgalomban felütheti a fejét a túlkapás, és amint egy csoportnak hatalma van egy másik felett, semmi nem segíthet rajtuk, csak az együttműködés kísérlete és a bizalom.

De miképp tehetünk erre szert? Érdemes talán ilyen előadásokat látogatni, lejegyezni a hallottakat, gondolkodni, gondolkodni, és gondolkodni rajtuk. Kritikusan, szemlélődve, figyelmesen hallgatni. Szűrni az információkat. Szűrni a világot. Egy olyan szűrőn, amit egyedül alakítunk ki, annak tudatában, hogy a befolyások alól képtelenek vagyunk kivonni magunkat. Minden, amit tehetünk, hogy megkeressük önmagunkon belül azt a helyet, ahonnan magunkhoz képest a legőszintébben, leginkább bizalomteli módon nyithatunk környezetünk felé…

…és miközben ezzel a gondolattal lassan elhagyom az épületet, keresem fülkéjében a portást. Sötétben ül, észre sem vesz. Lássuk, mi változott bennem az elmúlt másfél-két óra alatt? Mikor bejöttem, talán ijedtség volt, amit éreztem, valami megfoghatatlan, bőr alá mászó érzés attól, amit felfedezni véltem a hanglejtésében: némi undort (?) (Ki ő, hogy ítélkezzen – Képzeletbeli duplazárójel, önreflexió: miért, én ugyan ki vagyok, hogy ítélkezhetnék…? –, hogy azt éreztesse egy pillantással, valami elfajzott tagja vagyok a társadalomnak, már csak azáltal, hogy eljövök meghallgatni #egyilyen előadást?!); bennem pedig egy rakás önkéntelenül is bekapcsoló #visszakézbőlelőítéletet, ha ő is, akkor én is! Most részvétet érzek iránta. Szégyellem magam, mert én, a hipokrita értelmiségi olyan javakat testesít(het)ek meg, amiket ő, a béta hím, aki a hegemónok élvezeteiből nagy valószínűséggel nem részesül, nem kap(hat) meg. Túl drámai ez a megfogalmazás, gondolom írás közben. De tényleg az? Néhány változás talán egyszerűen csak a portásoknál és az önreflexíven gondolkodó egyetemistáknál kezdődik.

*

A nyáron megjelent kötet bemutatója kapcsán Petovári Anna írt egy pontokba szedett, hasznos összefoglalót, melyet közélet rovatunkban olvashattok!

*

A beszélgetést az ELTE TáTK Gender Studies Kutatóközpontja szervezte.

*

Kiemelt kép: imgcop.com

Képek: ELTE TáTK fb 

  • dagiiron

    A kedves Hölgynek sikerült bemutatni, hogy egy belterjes társaság mekkora marhaságokkal foglalkozik ott a gender szakon.. Egyenjogú akar lenni? A kukásoknál nincs elég ember, lehet jelentkezni és megmutatni, hogy meg tudja csinálni azt, amit a férfiak.. Érdekes módon, csak a magas presztízsű dolgokban akar a Hölgy egyenrangú lenni..