A hivatalosság és a művészet háromezer éves szembenállásáról, a nevetés felszabadító erejéről és a vicc költészeti rehabilitációjáról beszélt Margócsy István, az ELTE habil. egyetemi docense és a 2000 c. folyóirat szerkesztője kedden a Nyitott Műhelyben. Tudósítás a 2000 Akadémia új sorozatának első estjéről.
A notórius késők enyhe szégyenérzetével léptem be a Nyitott Műhely ajtaján kedd este, pár perccel hét után. A szervezők gondoltak a magamfajtákra is: az esemény még nem kezdődött el, a Műhely barátságos, könyvekkel telizsúfolt terében viszont már jöttek-mentek a székek az emberek feje fölött, az utánam befutók többsége a falak mellett állt.
Ahogy mindenki elhelyezkedett, Margócsy István megkezdte előadását, azzal a megjegyzéssel, hogy az irodalom humoráról nem anekdotázva, viccelődve, hanem viszonylagos komolysággal szeretne szólni. (Ez persze nem jelenti a humor hiányát, ahogy azt a vegyes életkorú közönség a példákon időnként felhangzó nevetése mutatta.) Gondolatmenetének alapja, hogy úgy látja, a magyar irodalomtörténet-felfogás negligálja vagy perifériára helyezi a humoros műveket: Vörösmarty Csongor és Tündéjéről a kortársak sokáig szinte tudomást sem vettek (ellentétben a kellően komoly Zalán futásával); Aranynak a patetikus, „komoly öreg” képéből kilógó, nyilvánvalóbban humoros verseit a kritikai kiadás 7. kötetébe, a zsengék és töredékek közé száműzték; ahogy Kosztolányi rímjátékokra alapozó tréfás szövegeit is rendre a szövegkiadások végére tűzik.
Ennek a jelenségnek Margócsy egy Mihail Bahtyin-i elméleti értelmezését adta: a nagy narratívák szerinte mindig ideologikusak, hiszen a szövegek többet, mást rajzolnak ki együtt, mint egyenként; egy irányba mutatnak. Ehhez szükségszerűen leegyszerűsödik az értelmezésük (csak a sémába illő elemek maradnak meg), azonban ez éppen a műalkotások esztétikai jellegét, a rétegzettséget vonja meg. Különösképpen ellentétben áll így a humor és az ideologikus narratíva, hiszen a humor ott nyilvánul meg, ahol a sokértelműség is, vagyis ahol egy rejtett, a szokványostól eltérő utalásrendszer válik hozzáférhetővé, ahol az addigi szabályozott, polgári rend felborul. Ha úgy tetszik, ott, ahol a világ kifordul magából, és „megmutatja abszurditását”. Épp úgy felfedezhető ez ‒ hozza példaként Margócsy ‒ egy ember véletlen elbotlásában, amin önkéntelen nevetünk, mint a bohócok, humoristák tréfáiban. A nevetés: ellenkultúra, a rend kinevetése, amitől a mindenkori rendszer fél, hiszen veszélyt jelent.
Ebből a nézőpontból értelmezhető a középkor rigorózus egyszólamúsága (akár olyan szinteken is érvényesült ez, hogy a tridenti zsinaton felmerült, hogy ki kellene zárni a templomokból a többszólamú zenét, mert az elvonja a hívő figyelmét az ének szövegéről); de akár a felvilágosodás kori (Bessenyei által meghatározott) magyar irodalomfelfogás is olvasható innen. Arról van szó ugyanis, amiről már Platónnál olvashatunk: hogy az állampolgárrá nevelés a „nemes cél”, amihez egyértelmű, tanító szándékú szövegek kellenek, nem pedig többértelmű művészet (humor). Ennek a célelvű narratívának az erősségét mutatja, hogy ahogyan a középkor az antikvitásból a tragédia súlyosságát veszi észre, és elfelejti a szatírjáték, a komédia szerepét, úgy Kazinczynak is elfelejtik a romantikában, hogy épp a humorral való nevelésre ösztönöz. A nemzetépítő irodalmi kánon is csak a patetikus szövegeket fogadja be, a komikumot nem.
Margócsy ebben a folyamatban változást lát a 20-21. században. Nevesít néhány modern és posztmodern szerzőt, aki szerinte „a vicc költészeti rehabilitációját hajtja végre”: ilyen Karinthy a Nyugat generációjából, később Petri, Tandori; hasonló hatást tulajdonít Örkénynek a prózában, és ennek csúcsteljesítményeként értelmezi Esterházy humorát.
Úgy tűnik tehát, irodalmunk kezdi elfogadni a világ abszurditását, és démokritoszi módon nevet rajta: a rendszeren és önmagán. „Kultur ist Parodie”, idézi Esterházy, idézi Margócsy.
Nevetés, taps.
A 2000 folyóirat sorozatának második részében Vajda Mihály fog előadni a filozófia humoráról a Nyitott Műhelyben március 20-án, 19 órától.
A kiemelt kép forrása a 168 Óra.
