Világot teremt – Tudósítás egy rendhagyó irodalmi konferenciáról

Február 24-én (csütörtökön) és 25-én (pénteken) Az interkulturális irodalom poétikái címmel tartott online eseményt az ELTE a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal támogatta „Kivándoroltak. Az interkulturális irodalom poétikája” projekt részeként, nemzetközi előadókat és tematikailag is széles palettát felmutatva.

A konferencia beharangozóját ezen a linken olvashatjátok, a program teljes tartalmával együtt.

Lénárt Tamás a konferencia szervezőinek nevében is szolidaritását fejezte ki a szomszédban kialakult háborús helyzet elszenvedőivel, többek közt a konferencia programjában eredetileg később szereplő, ám a konferencianapot megnyitó Csordás Lászlóval. Ő a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola képviseletében „érkezett”, pontosabban jelent meg az online térben Beregszászról, Kárpátaljáról, Ukrajnából. A Magyar Tanszéki Csoport oktatója a fordításról és a szintén Beregszászról származó Berniczky Éva munkásságáról tartott összefoglalást, melynek címe Fordítás és intimitás. Az idegen napló és az önmegértés problémája Berniczky Éva Méhe nélkül a bába című regényében volt.
A program során szóba került az intimitás; egy kevés visszhangot kapott novelláskötet; a groteszk mint átlátható, szinte jellemző szerzői elem; a kárpátaljai szerző mint fémjelzett novellista és a naplófüzetek különös és különleges műfaja. A fordítás intim természetéről is hallgathattunk egy értekezést, amely egyébként is egyik központi eleme volt a kétnapos konferenciának.

Rendhagyó módon a bemutatót követően a szervezők rögtön teret engedtek a kérdéseknek. A helyzet pikantériája egyébként a többi előadó kreatív kérdései, melyek nem csupán a témát és a gondolatmenetet görgetik tovább, de egyúttal egy olyan szellemiséget kölcsönöznek a konferenciának, mintha az egy régi baráti társaság kávéházi beszélgetésének és egy doktori védésnek a szerelemgyermeke volna.
Visszautalva a tegnapi előadásra, Lénárt Tamás a megőrződésről, nosztalgiáról, archiválásról kérdezte az kutatót, és ennek szerepéről az irodalmi művekben, melyekhez a „padlásszobák és kacatok” hasonlatot fűzte – ez számomra egyébként sokkal megfoghatóbbá tette az elhangzottakat. Szó esett még a metareflexív szövegek jelentőségéről, bár Csordás László inkább az örökség megírására mint motivációra helyezte a hangsúlyt.
Vincze Ferenc említette a fordítást mint identitáskeresést, különösen többnyelvű szövegek esetében, és az általa nyitott perspektívákra is kitért, hasonlóan az utazáshoz, mellyel párhuzamba is állította, megidézve Walter Benjamint is. Megható része volt a konferenciának a szervezők emberi megnyilvánulása, melyben minden jót kívánnak Csordás Tamásnak, kijelentve, hogy segítségére lesznek ezen nehéz időszakban.

A következő kutató Pataki Viktor, a Károli Gáspár Református Egyetem Magyar Nyelv-, Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének oktatója Hunglish, te beszélsz úgy? – A kivándorlás poétikája című előadásával.
Már a háttérképéről is jól látszott, hogy az Oravecz Imre-regények kerülnek majd az előtérbe, ám ez félúton átcsapott olyan kérdésekbe, mint a rutén-magyar identitás; azok vagyunk-e, mint nagyszüleink: mit kell mondani, mit kell érezni? Ennek kapcsán felmerült a nyelv identitásképző ereje és a kivándorlás kalkulálhatatlan következményei is.
Vincze Imre kérdésében megjelent, mennyire beszélünk traumaként az elvándorlásról, amire persze nincsen konkrét válasz, hiszen minden regény, minden szerző, minden ember máshogy éli meg ezt az eseményt. Számomra érdekesség volt a beszéd központi könyvének főszereplőjét érő bántalmazás nyelvi elemei: Honkey – a Hungarian és a monkey szó összerántása, illetve a Hunglish mint magyar-angol nyelvkészlet és az „amerikás magyarok” nyelvének lenyomata.

Összeségében érdekes és egyedi élmény volt számomra a konferencia, nagyban eltérő minden eddigi konferenciától, amin jártam. Az előadások önmagukban egy irodalmi művel értek fel, a kérdések pedig kevésbé kutatási irányokat, mind gondolati csapásokat határoztak meg az előadók témájának elméleti színterén.

Pszichológus hallgatóként, újságíróként és könyvmolyként több szálon kötődöm az irodalomhoz. Tudományterületeink közelsége miatt – hiszen a magyar besorolás szerint jómagam is bölcsészhallgató vagyok – és már csak az identitás megélése érdekében is fogékonynak tartottam magam a szaknyelvre, ráadásul nem kis átfedés is van a két „szakszótár” közt. Ennek ellenére meglepődtem az előadások komplexitásán, és jó pár percbe beletelt, hogy azok nyelvi strukturáltságát, kifejezéseit, logikai vezetését és nem utolsósorban mondanivalóját felfogjam és „átálljak” egyfajta irodalmi konferenciákkal kompatibilis működésmódra. Rendkívül élveztem a beszélők gördülékeny monológjait, és bár bevallom, sem a szerzőkkel, sem az említett műveikkel nem voltam tisztában, így is úgy érzem, jelentős tudással gazdagodtam.
Szerintem fontos a perspektíváink tágítása és néha-néha kilépni a saját hivatásunk komfortzónájából, bepillantani más tudományterületek színfalai mögé és meglesni az aktuális témákat, diskurzusokat.

Melegen ajánlom tehát az irodalmi konferenciákat minden hallgatónak, akinek akár egy kis érdeklődése is van a bölcsésztudományok iránt! Ne ijesszen meg senkit, ha az elemzett művek nem hangzanak ismerősnek: az általános mondanivalóra, szimbólumokra és egyéb bemutatott irodalmi eszközökre enélkül is érthetően hivatkoznak, és az első hallásra túlkomplikált kifejezésekre sem elriasztóként, hanem az anyanyelvünk iránti tisztelet megjelenéseként kell tekintsünk.