Március 23-án került sor az ELTE Press Műhely sorozat negyedik alkalmára a Nyitott Műhelyben. Az esemény középpontjába ezúttal a fotózás került, a meghívott vendégek pedig végigvezettek minket a tervezéstől a kivitelezésig, a nehézségektől a sikerig, mindezt úgy, hogy közben saját tapasztalataikat, küzdelmeiket is megosztották. A beszélgetés során olyan kérdésekre kaphattunk választ, mint hogy mi a különbség művészi és sajtófotózás között, hogy kezdőként hogyan lehet elindulni ezen a pályán, és az is kiderült, hogy a legzseniálisabb képek mögött olykor megrázó személyes történetek állnak.
A kerekasztal-beszélgetés résztvevői Szalay Krisztina fotográfus, a MOME vendégelőadója, valamint Cinthya Dictator fotográfus, médiadesigner voltak. Főszerkesztőnk, Martzy Réka a jelenlévők köszöntése után elsőként arról kérdezte a vendégeket, hogy hogyan indultak el a pályán, és mi volt az első lépés azon az úton, ami elvezette őket oda, ahol most tartanak. Bár az ember 14 évesen általában még nem elsősorban a jövőbeli munkáján gondolkozik, Krisztina elmondása szerint benne már akkoriban kezdett kialakulni az a hivatástudat, ami máig vele van. A Magyar Képzőművészeti Egyetem Gyakorlóiskolája, a „Kisképző” fotó szakjára járt, így már korán, szinte gyerekként azzal foglalkozhatott, ami azóta is a legnagyobb szenvedélye. Cinthya Dictator nevével sokan nem a fotós identitásán keresztül találkoztak először, így most láthatóan öröm volt számára, hogy erről beszélhet. Az ő története 7 éves korában indult, amikor a nagypapájától kapott egy polaroid fényképezőgépet. Később, körülbelül 13 évesen kezdett el az akkor nagy népszerűségnek örvendő Myspace nevezetű közösségi oldalra fotókat feltölteni. Elárulta, hogy ebből a korszakból származik a művészneve is, bár akkor még nem gondolta volna, hogy 32 éves korában is így fogják majd emlegetni – tette hozzá nevetve.
A továbbiakban Réka arra kérte a résztvevőket, hogy idézzenek fel egy olyan munkát, ami nyilvánvalóvá tette számukra, hogy a fotográfiára nem csak hobbiként, hanem mint hivatásra is tekinthetnek. Krisztina először egy kisképzős feladatot említett, ami akkoriban ijesztőnek, mégis izgalmas kihívásnak tűnt: mindenki kapott egy helyszínt, ahol idegeneket kellett megszólítaniuk és „leportrézniuk”. Ő a Móricz Zsigmond körtéren dolgozott, és elmondása szerint a mai napig nem érti, hogy honnan szedte a bátorságot, de végül kifejezetten jól sikerült a feladat. Bevallotta azonban azt is, hogy valójában csak az egyetem elvégzése után tudatosult benne, hogy ebből meg is lehet élni, amikor elkezdett megrendeléseket kapni, és a művészeti oldalról is érkeztek pozitív visszajelzések. Cinthya először nevetve megjegyezte, hogy a Wikipédia szerint az első sikere egy 34. helyezés volt a rajz OKTV-n, majd komolyra fordítva a szót hozzátette, hogy az egyik legnagyobb felismerés az volt számára, amikor a Ludwig Múzeum az ő képét használta egy kiállítás meghívójára, hiszen akkor lépett ki először a digitális keretek közül. A médiában való megjelenéseivel kapcsolatban elmondta, hogy tudja, sok ember szemében eltorzult a személyisége ezek miatt, és hogy néha úgy érzi, jobb fotós lehetett volna, ha kevesebbet szerepel. Éppen ezért most az a legfőbb célja, hogy újra a legnagyobb szerelme, a fotózás lehessen a fő aktivitása.
Réka ezek után a MOME-ről kérdezte Krisztinát és Cinthyát – hiszen mindketten ide jártak –, és arra volt kíváncsi, hogy milyen érzés volt a szenvedélyükkel egy strukturált közegben foglalkozni. Krisztina, aki ma már az egyetem meghívott oktatójaként is dolgozik, bevallotta, hogy sokszor irigyli az amatőröket, akik egy teljesen más háttérből érkezve robbannak be és lesznek elismertek, anélkül, hogy intézményes keretek között tanulták volna a szakmát. Ugyanakkor szerinte a siker kulcsa mindig az, hogy a fotós hajlandó legyen a tanulásra, az izgalmas nézőpontok megtalálására, mind amatőr szinten, mind az egyetemi tanulmányok során. Cinthya útja ezen a területen sem mondható zökkenőmentesnek, hiszen a MOME-n töltött évek alatt is rengeteg negatív véleménnyel kellett szembenéznie. Szerinte az ő személyiségébe egyszerre van belekódolva a lázadás és a szabálykövetés: nagyon sokat jelentett neki, hogy felvették az egyetemre – ahogy ő fogalmazott – „igazi stréber lett”, azonban annyira a popkultúra felé orientálódott, hogy nemegyszer túlzás volt, amit csinált. Elmondta, hogy egy lány még azt is megkérdezte az egyik tanáruktól, hogy Cinthyát egyáltalán miért vették fel, amire azt a választ kapta, hogy azért, mert „benne megvan az őserő”. Ezt az őserőt próbálta az egyetemi évek alatt csiszolgatni, az oktatói pedig segítettek neki abban, hogy megtalálja a saját útját, mindezt úgy, hogy közben nem próbálták meg megváltoztatni.
Bizonyára sokunkban megfogalmazódott a kérdés, hogy hogyan alakul ki egy fotográfus egyedi stílusa, és születik meg az a sajátos „kézjegy”, amit a képein hagy. Krisztina szerint ez egy folyamatosan formálódó dolog, éppen ezért hibáznak azok a kezdők, akik ráállnak egy trend követésére, és nem mernek elszakadni tőle. A trendek hamar kifutnak, így érdemes több stílust kipróbálni, és hagyni, hogy különböző tapasztalatok, benyomások kifejthessék a hatásukat a fotókra. Cinthya arról számolt be, hogy az egyetem első pár éve számára a parafrázisokról szólt, amikből rengeteget tanult, például a világítás technikáiról. Ami a saját stílusát illeti, elmondása szerint már a kezdetekben erős, szinte erőszakos volt, és sokszor meglehetősen kíméletlen tudott lenni önmagával szemben: majdnem mindig magát fényképezte, ugyanakkor önzőségnek érezte, hogy terápiának használja a fotográfiát. A kételyei eloszlatásában az egyik tanára segített neki, amikor azt mondta, nem baj, ha ebben képes csak igazán kiteljesedni, hiszen a művészek mindig csak önmagukból tudnak kiindulni és adni. Bár emiatt természetesen voltak nehézségei a MOME-n töltött évek alatt, a bátorsága sokszor váratlan sikereket is hozott: az ételfotózással foglalkozó félévük során például úgy oldott meg egy feladatot, hogy lehányt egy üveglapot, majd alulról lefotózta. Nem egy szokványos ételportré, mégis az egyik legkülönlegesebb képe lett ez. Míg Cinthyának az jelentett kihívást, hogy kilépjen saját magából, Krisztina éppen az ellenkezőjéről vallott. Már a tanulmányaik végéhez közeledve kapták azt a feladatot az egyetemen, hogy találjanak ki egy osztálytársuk számára olyan munkát, amivel kizökkentik őt a komfortzónájából. Számára Vizi András Az én szívem címet adta meg, Krisztina pedig a mai napig bánja, hogy nem járta jobban körbe ezt a témát.
Az újságíráshoz közelebb lépve, Réka arról kérdezte a vendégeket, hogy milyen különbségek vannak művészi és sajtófotózás között, és hogy lehetséges-e a két terület közti átjárás. Cinthya szerint ő képtelen lenne arra a gyors reagálásra, ami a sajtófotósok sajátja. Bár ők teljesen máshogy dolgoznak, mint akik művészi oldalról közelítenek, az is művészet, ahogy ők képesek jelen lenni, és meglátni a lehetőséget a pillanatokban. Krisztina a sajtófotózással kapcsolatos egyetlen negatívumként a kiszámítható, mindig visszatérő témákat említette, azonban hozzátette azt is, hogy vannak olyanok, akik el mernek rugaszkodni a hétköznapi eseményektől, sőt, olyanok is, akik művészi közegből indulva komoly sikereket érnek el sajtós pályázatokon is. Példaként Sivák Zsófiát hozta fel, aki vidéki kocsmákat fényképezve közelítette egymáshoz a két területet. Mindketten kiemelték viszont a sajtófotózás védelmében, hogy ennek a műfajnak muszáj reagálnia a körülöttünk zajló történésekre, így nyilvánvalóan nehezebb dolguk van az alkotóknak, ha egyediek akarnak maradni, illetve az a „luxus” sem áll a rendelkezésükre, hogy előre tervezhessenek. A művészetben lehetőség van az absztraktabb gondolkodásra, a hosszas előkészítésre, míg a sajtófotósoknak egyetlen pillanatot kell megragadniuk, és nincs második esély.
A beszélgetés végéhez közeledve Réka arra volt kíváncsi, hogy hogyan lehet bekerülni a fotós közegbe, és hogy milyen módokon láttathatják a kezdők a munkáikat. Cinthya szerint az utóbbi tíz évben ez rengeteget változott, hiszen a social media platformok megjelenésével jóval könnyebbé vált felülethez jutni, ugyanakkor a képszennyezettség is hatalmasra nőtt. Amivel régebben komoly munka volt, most néhány kattintással, filterrel elérhető, és szinte bárki nézhet ki úgy, mint egy címlapsztár. Mindezek ellenére azonban Cinthya nem csak a negatív oldalát látja a közösségi oldalak népszerűségének: szerinte az igazán jó képek még mindig kitűnnek, és az egyes felületek akár szupertehetségeket képezhetnek és indíthatnak el a szakmában. Krisztina a pályázatok fontosságára hívta fel a figyelmet, hiszen ezek rengeteget adhatnak az alkotóknak, legyen szó kiállítási lehetőségről, pénzösszegről vagy éppen mentorálásról. Hozzátette viszont azt is, hogy nem mindig jönnek sorban a sikerek: olyan is előfordul, hogy semmi visszajelzés nem érkezik. A befektetett munka azonban ilyen esetben sem vész kárba, hiszen a CV, a motivációs levél folyamatosan újul, időközben pedig érdemes a saját weboldallal vagy a közösségi médiafelületekkel is foglalkozni, hiszen – ahogy ő fogalmazott – ezek ma már névjegykártyaként működnek. Mindketten egyetértettek abban, hogy a pályázatok nagy előnye, hogy önbizalmat, motivációt és megerősítést adnak, ami különösen jól jön például az egyetem befejezése után, amikor éreznek egy törést a hirtelen szabadság miatt: az új határidők és feladatok mindig segítenek átlendülni ezen a kezdeti válságon.
A kerekasztal-beszélgetés után következett az este legizgalmasabb része, hiszen betekintést nyerhettünk a vendégek munkáiba. A vetítést Krisztina kezdte: a Four Tigers Market című anyagából láthattunk ízelítőt. A diplomamunkájához kezdett el a budapesti kínai piacon fotózni, a projekt azonban azóta kiszélesedett, és újabb lehetőségeket hozott Krisztina életébe, például a Kamay Ko márka divatfotózását, melyre szintén a piacon került sor. A bemutatott fotók által tárgyak, történetek és legendák elevenedtek meg a kivetítőn, miközben Krisztina beavatott minket a terepszemlék és a munka során szerzett élményeibe.
Az eseményt Cinthya vetítése zárta, ami után még jó ideig nem tudtunk szóhoz jutni: a sokak által csak a médiából ismert lány harcossá vált a szemünkben, ahogy a történeteit hallgattuk. Az első kép 2013-ban készült, amikor daganatos betegséget diagnosztizáltak nála, csakúgy, mint korábban az édesanyjánál. A fotón Jeanne d’Arc-ként láthattuk Cinthyát az édesanyja parókáját viselve: számára ez a kép azt jelentette, hogy győzni fog. A következő alkotások már a gyógyulása után készültek, azonban elmondta, hogy akkoriban ért véget a párkapcsolata, magányos volt és elveszett. Ezeken a fotókon a sugárkezelések alatt használt maszkot viseli, és menyasszonyi ruhában merül a nulla fokos vízbe, szimbolizálva ezzel az elengedést. Ugyanebben a környezetben fényképezett egy sorozathoz egy súlyosan bántalmazott nőt is. „Őt is kivittem a vízbe” – kommentálta a képet. Láthattunk még olyan fotót, amit a nagymamájával átélt autóbalesete ihletett és a 2017-es Heroes and Stories című projekt alkotásait is, amelyeken Cinthya többek között Kim Kardashianként és Jézusként is szerepel. Fotózott még autószerelőket, tüntetést, és megnézhettük a korábban emlegetett „hányós” képét is. Végül az utolsó néhány dián a nemrég elindított saját ékszermárkája is megjelent: kicsi, kezeket formáló medálokat láthattunk. Cinthya ezzel kapcsolatban elmondta, hogy történt vele valami, aminek következtében lebénult a keze. Amikor javulni kezdett, beiratkozott egy ötvösiskolába, és megalkotta a Dictator-ékszereket.
Az ELTE Press Műhely sorozat befejező alkalma nem csak azoknak adott sokat, akik a fotográfia területén képzelik el a jövőjüket, hanem minden jelenlévőnek, hiszen mindannyian éreztük már úgy, hogy elakadtunk a siker felé vezető úton, vagy tettük fel magunknak a kérdést, hogy biztosan jó irányba haladunk-e. A vendégek történetei megerősítettek minket abban, hogy mindig fel lehet állni, hogy vissza lehet találni az utunkra kitérők után is, és hogy igenis lehetséges egy szenvedélyt hivatásként űzni.
Fotók: Lazar Anilla
