Marco Polo, Fernão de Magalhães, James Cook, David Livingstone, Heinrich Harrer és a többiek – sokak számára ismerősen csengő nevek. Emberek, akik az ismeretlent próbálták megérteni, felfedezők, akik nem féltek a térkép fehér foltjaira utazni, kalandorok, akiket vonzott az idegen kultúrák varázsa, és tudósok, akiknek nem volt elég a könyvtár, valamint az íróasztal magánya. Minden bizonnyal sokunkban élő kép, hogy ez a felfedező, utazó karakter kizárólagosan valamely nyugati, gyarmattartó hatalom tagja lehetett. A képzet viszont korántsem valós, hiszen az európai ember számára ismeretlen világok feltérképezői között szép számmal találunk még magyar származású kalandorokat is. Induló cikksorozatunk célja az olvasót bevonni olyan utazásokba, kalandokba, melyek főszereplői valamikor, valamilyen formában egyetemünk polgárai voltak.
Resíd efendi
Első utazásunk alkalmával tekintetünket kelet felé fordítjuk: Isztambulon át utazunk egészen Szamarkandig Közép-Ázsia „rémséges pusztáin” át. Kísérőnk pedig a jobb lábára sánta, saját bevallása szerint 1832-ben Dunaszerdahelyen született, számos európai, valamint keleti nyelven beszélő dervis, Resíd efendi lesz, akinek zsidó származású szülei a Wamberger Hermann nevet adták, ám Európa mégis magyarosított nevén, Vámbéry Árminként ismerte meg.
A szegény családból származó Vámbéry Ármin szűkös anyagi helyzetéből fakadó nehézségei miatt az intézményesített tanulás ranglétráján csupán a pozsonyi protestáns líceum ötödik osztályáig jutott, egyszerűbben fogalmazva: még a gimnáziumot sem fejezte be. Pénzt kezdetben házitanítóskodásból szerzett, Pozsonytól Csetényig számos családnál megfordult. A tanítóskodás mellett pedig szorgalmasan fejlesztette nyelvi ismereteit. Későbbi utazásainak és eredményeinek köszönhetően Ferenc József 1865-ben kinevezte a Pesti Egyetem (mai ELTE) Keleti Nyelvek Tanszékére, ahol 1905-ig tanította a magyar orientalisztika következő nemzedékét. Azonban ugorjunk vissza jó pár évet az időben, hiszen cikkünk utazásra invitálta az olvasót, nem pedig unalmas életrajzi adatok részletezésére.
A keletre való utazás gondolata Vámbéryben olvasmányélményei alapján fogalmazódott meg. Első utazása, mely 1857 márciusában vette kezdetét, és célja Isztambul volt, a legendás kultuszminiszter, Eötvös József támogatása nélkül nem valósulhatott volna meg. Ezt az oszmán fővárosban eltöltött négy évét felfoghatjuk úgy, mint az igazán nagy megpróbáltatásokat és kalandokat tartogató közép-ázsiai utazásának előkészületét. Hiszen itt szerzett tapasztalatait, nyelvismeretét, kapcsolatait, valamint tanult viselkedésformáit kamatoztatva tudott elboldogulni a rengeteg veszélyt rejtő közép-ázsiai kánságokban. Sőt muszlim inkognitójának nélkülözhetetlen elemét, a Resíd (jelentése: jól vezetett, igaz úton járó) nevet is itt kapta. A városban való tartózkodása alatt az oszmán politikai elittel, de az 1849-es magyar emigránsokkal is kapcsolatba került, Türr István és Szilágyi Dániel mellett itt ismerkedett meg Orbán Balázzsal is, aki egyszerű úri tréfából öt krajcárért neki adta bárói címét.
1861-ben már közép-ázsiai utazására vonatkozóan kész tervekkel utazott vissza Pestre, ahol egykönnyen megnyerte az MTA támogatását. Vámbéry ugyanezen év végén az Akadémia latin nyelvű ajánlólevele mellett 1000 forint anyagi hozzájárulást is a zsebében tudva vágott neki kalandos útjának. Utazásának célját kár lenne titkolni: eltökélt szándéka a magyar nyelv eredetének kutatása volt, egész pontosan arra kereste a választ, hogy anyanyelve az altaji nyelvcsalád finn vagy tatár ágához tartozik-e.
Első állomása a már jól ismert Isztambul volt, ahonnan 1862 márciusában további ajánlólevelekkel felvértezve vette az irányt Teherán felé, útba ejtve Trapezunt, Erzurum, Khoj és Tebríz városokat. Mivel Közép-Ázsiában akkoriban nem igazán szívlelték az európai embert dervis inkognitóban, koránnal a nyakában utazva, Resíd efendinek adta ki magát. A perzsa fővárost vegyes érzelmekkel hagyta háta mögött, igaz egy helyi fegyveres konfliktus miatt a távozásra közel fél évet kellett várnia. A kényszerű pihenőidőszakot azonban nem töltötte tétlenül henyélve, inkább leutazott délre, Síráz felé rándult ki néhány hónapra. Ekkor jutott el Perszepolisz antik romjaihoz is, ahol a kor tiszteletreméltó szokása szerint felvéste nevét a több ezer éves falak egyikére – a korábban ott járt magyar utazó, Marothy István neve alá – a következő lelkes megjegyzéssel kiegészítve: „éljen a magyar”.
Teheránból végül 1863 márciusában indult útnak eredeti célja felé, egy mekkai zarándoklatról hazatérő khokandi, jarkandi és akszui törökökből álló karavánhoz csatlakozva. Útjuk a türkmén sivatagon át, a Kaszpi-tenger partján vezetett. Vámbéry ezen a szakaszon már európaias külseje miatt egyre nehezebben tudta fenntartani a szegény dervis látszatát, többen a karaván tagjai közül is gyanakodtak rá, sőt egy velük tartó világlátott afgán egyenesen európai kémet vélt felfedezni benne. Végül számos megpróbáltatást – például esőzések, nappali forróság, hideg éjszakák, vízhiány, élősködők, óriási vaddisznócsordák, találkozás egy vérbosszú elől a pusztába menekült elvadult emberrel – átvészelve június 3-án lépte át Khiva kapuit.
Az emberfejek árának kifizetése Khivában
A városban közel egy hónapot töltött, ami alatt alkalma nyílt betekintést nyerni a helyi szokásokba is, mint például khilatok, az ún. tiszteletruhák kiosztásába. Vámbéry először értetlenül állt a négy-, tizenkettő-, húsz- és negyvenfejűnek titulált selyemruhák előtt, de a kincstárnok felvilágosította, hogy az öltözeteket minőségük szerint rangsorolják, aztán pedig „az egyszerű öltözetet olyan vitézek kapják jutalmul, a kik négy ellenség fejét vágták le, s a legszebb negyven levágott ellenség fejnek a jutalma.” Vámbéry khivai tartózkodása alatt, egy Kungratba tett 18 napos kirándulás alkalmával ismerte meg az őt később Pestig követő barátját, Iszhák mollát.
Dervisek Buharában
A várost végül 1863 június 27-én hagyta maga mögött, útja innen Buharába vezetett, megérkezése azonban kétséges volt, hiszen útközben a perzselő napsütés és a forróság kis híján számára is végzetesnek bizonyult: „Tollam gyenge azon kinok festésére, melyekkel a szomjúság gyötört; azt hiszem nincs ennél fájdalmasabb halál, s ámbár veszélyben mindig megtudtam emberelni magamat, most megtörve érzém erőmet, s azt hittem, nem érek több hajnalt.” – számol be válságos állapotáról.
Szamarkand
Buhara után Szamarkand városa felé folytatta utazását, ahol az I. Bajazid oszmán szultán felett 1402-ben döntő győzelmet arató Timur Lenk türbéjét és mecsetjét is felkereste számos más muszlim zarándokhely mellett. Szamarkandban kisebb gyanúba keveredett, ezért barátaivá lett addigi útitársai tanácsára sietősen távozott a városból, Iszhák molla társaságában. Karsi városát útba ejtve a mai Afganisztán nyugati határvidékét érintve indult vissza Teherán felé, átkelve az Oxus folyón, amely „majdnem kétszer oly széles, mint a Duna Pest s Buda között.”
Átkelés az Oxus folyón
Az átkelés után Herátba látogatott Muhammed Jakub kánhoz, hogy az uralkodó támogatását kérje hazaútjához, ugyanis az afgánok és a türkmén Tekke törzs sarcolásainak köszönhetően teljesen kifogyott ellátmányából. Fogadásukkor a 16 éves kán – bizalmi emberei társaságában – Vámbéry arcvonásait elszántan szemlélte, majd a csoportos szakállsimogatás közben kifakadt: „Istenemre, esküszöm, hogy ön angol!” Vámbéry szorult helyzetéből egy a Hadíszból vett idézettel vágta ki magát: „a ki igazhivőt, bárcsak tréfából hitetlennek tart, maga lesz azzá.” Angolságát végül nem tudták rábizonyítani, annak ellenére sem, hogy az ifjú kán arra is felfigyelt, hogy Vámbéry keleti emberhez nem méltó módon a katonazenekar felvonulásakor önkéntelenül elkezdte verni lábával a taktust.
„Istenemre, esküszöm, hogy ön angol!”
Herátból csak november 10-én tudott továbbindulni Meshed érintésével, a hideg novemberi, majd decemberi éjszakáktól meggyötörten 1864. január 20-án lépte át újra a perzsa főváros, Teherán kapuit, ahol két hónap alatt kipihente hosszú utazásának fáradalmait. Március végén indult vissza Isztambulba. Isztambulból Pestre, Pestről pedig hűséges társát, Iszhák mollát hátrahagyva Londonba utazott.
Vámbéry olyan egyedülálló nyelvészeti, történelmi, néprajzi és földrajzi ismeretekkel gazdagodva tért haza, melyek további pályáját alapvetően meghatározták, sőt, kalandos utazásának eredményeire és Közép-Ázsiában szerzett tapasztalatira az oszmán és a brit diplomácia mellett az orosz is igényt tartott volna, ám Vámbéry politikai nézeteihez hű maradva, nem feledve az 1849-es orosz megszállást, visszautasította az orosz követ meghívását.
Erőt próbáló kalandját egyedülálló teljesítménynek tekinthetjük, hiszen Vámbéry Ármin volt az utolsó európai ember, aki beutazhatta az orosz megszállás előtti Közép-Ázsiát, és feljegyzéseket készíthetett népeiről, valamint azok kultúrájáról.
Forrás:
Vámbéry Ármin: Közép-ázsiai utazás
