1798. május 19-én 13 hadi- és több száz szállítóhajóból álló flotta hajózott ki a dél-franciaországi Toulon kikötőjéből. Az élen az Orient zászlóshajó mutatta az irányt, fedélzetén Bonaparte Napóleon Egyiptom meghódítására készült. Vállalkozása korántsem a tervek szerint alakult, de a tudomány mindenképp rengeteget profitált belőle.
Annak, hogy 1798-ban Napóleon Egyiptom felé vette az irányt, több oka is volt. A Francia Köztársaság ellen létrehozott első koalíciót 5 évnyi küzdelem után végül Bonaparte verte meg az olasz hadszíntéren, és a háborút lezáró Campo Formió-i béke is az ő műve volt. Mindez akkora népszerűséget eredményezett a korzikai hadvezérnek, hogy a Köztársaság irányítását végző 5 tagú Direktórium – jogosan – potenciális ellenfelet vélt felfedezni személyében. Ezért nyomban kinevezték a koalíció tagjai közül gyakorlatilag egyetlen le nem győzött hatalom, az Egyesült Királyság elleni invázió parancsnokának, hogy a politikai élettől távol tartsák. Azonban a Brit-szigetek elleni közvetlen támadás sikerére Napóleon nem látott reális esélyt, ezért közvetett fogást keresett az angolokon.
Így került a képbe Egyiptom, hiszen a terület elfoglalásával Napóleon jelentősen nehezítené a britek és azok keleti gyarmatai közötti kereskedelmi kapcsolatokat. Sőt: kiindulópontja lehetne egy későbbi hadjáratnak, amely kizavarná a briteket Indiából. A stratégiai megfontolások mellett a hadvezér személyes ügyének vélte Egyiptom meghódítását. Politikai ideálját, Nagy Sándort követve úgy vélte: „Keletre kell menni, ott van minden hatalomnak és nagyságnak a forrása.” Természetesen még nagyobb politikai tőkét akart kovácsolni egy gyors sikerrel, valamint azzal, hogy az elnyomott egyiptomi nép számára – ekkor Egyiptom, „Európa beteg embere” a hanyatló Oszmán Birodalom fennhatósága alatt állt – egyfajta civilizátorként elviszi a felvilágosodás eszméjét és fényét. A távoli kiküldetés kapóra jött a Direktórium számára, hogy megszabaduljanak az ambiciózus Bonapartétól, és örömmel bólintottak rá az expedícióra.
Maga a hadjárat könnyűnek ígérkezett a modern haditechnika fölényének köszönhetően. Ráadásul a tengeren még a szerencse is a franciák mellé állt, mert a rájuk vadászó angol hadiflotta két nappal előbb érkezett Alexandriába, és miután ott nem találtak egy franciát sem, továbbhajóztak Ciprus felé. Ezáltal a francia partraszállás viszonylag simán zajlott. Azonban késő tavasszal, és így a nyárba nyúlóan a sivatagon keresztül meghódítani a fáraók földjét már semmiképp sem mondható szerencsésnek – főleg olyan logisztikai blamákkal, amelyeket az expedíciós hadsereg vétett. Kiderült, hogy a hadjáratra vitt térképek nagy része egyáltalán nem pontos, de a katonák nem elhanyagolható részének még vizeskulacs sem jutott! A Kairó felé menetelést ráadásul a vízhiány és a szennyezett, valamint megmérgezett víz által okozott betegségek mellett soha nem tapasztalt atrocitások nehezítették. Ugyanis a menetoszloptól lemaradó, kimerült egységeken az arab lovasok rajtaütöttek, és a katonákat a kivégzésük előtt megerőszakolták.
1798. június 21-én Kairótól nem messze mérte a döntő csapást Napóleon az egyiptomi mameluk seregekre. Az ütközet a Piramisok Csatájaként vonult be a köztudatba, előtte hangozhatott el a következő lelkesítő mondat: „Katonák! Négy évezred tekint le rátok!” Bonaparte diadalmenettel bevonult Kairóba.
Napóleon, aki szívesen gondolt magára úgy, mint egy elvetélt tudósra (nem mellesleg a Francia Akadémia tagja volt), egyfajta tudományos hadjáratként is tekintett erre a vállalkozásra. A hadsereget 175 fős tudósokból, szakemberekből, művészekből álló társaság kísérte, akik megalapozták a modern egyiptológia létrejöttét. 1798. augusztus 22-én létrehozták az Egyiptomi Intézetet, amely az ország teljes körű tudományos vizsgálatát tűzte ki célul maga elé. 1799-ben erődítési munkálatok során bukkantak rá a híres rosette-i kőtáblára, melynek segítségével megfejthetővé vált a hieroglif írásrendszer. Az 1809 és 1822 között szerkesztett Description de l’Égypte korszakalkotó, monumentális mű, enciklopédiája az intézet által felkutatott hatalmas mennyiségű anyagnak.
A francia berendezkedésnek azonban nem sikerült megszilárdulnia: a brit tengeri blokád, a Kairóban vérbe fojtott lázadások, valamint a Nílus völgyében folyamatosan dúló gerillaharc megakadályozta az új hatalom legitimációját. Mielőtt mindez rányomta volna a bélyegét a dicsőséges hódítására, Napóleon elhagyta Egyiptomot, és – a nem túl szűk brit blokádot kicselezve – 1799 októberében visszatért Franciaországba. Számítása bevált, hiszen otthon ujjongó tömegek várták, és hódító hősként vonulhatott be Párizsba. Hátrahagyott serege egyre nyomorúságosabb körülmények között várta az oszmán–angol erők ellencsapását, amely végül 1801. március 21-én megadásra kényszerítette a megmaradt francia erőket.
Felhasznált irodalom:
Alan Schom: Bonaparte Napóleon. Debrecen. Aquila. 2001.
Pécsi Ágnes: Napóleon Egyiptomban: egy „tudományos” hadjárat. Budapest. Korrekt Kft. 1995.
Képek forrása: wikipedia commons
