Átlépni önmagunk óceánján – Tudósítás Rakonczay Gábor előadásáról

Rakonczay Gábor kétszeres Guiness-világrekorder, hatszoros óceánátkelő magyar hajós, az amerikai Év Kalandja Díj és a magyar Formatervezési Díj tulajdonosa október 22-én kedden este tartott előadást az ELTE Karrierközpont szervezésében. Az elképesztően izgalmas történetek mellett rengeteg inspirációval és motivációval távozhattak az érdeklődők az eseményről, ugyanis Gábor mindamellett, hogy fantasztikus és humoros mesélő, roppant bölcsen áll hozzá az élethez.

Mikor kisiskolás korában megkérdezték Rakonczay Gábort, hogy mi szeretne lenni, ha felnő, azt felelte: kalandor, aki áthajózza az óceánt, felfedez új területeket és eljut az Antarktiszra. Ezzel meglehetősen kilógott a sorból, tanárai nem is igazán értették, mit ért pontosan ez alatt a „szakma” alatt, hiszen már évszázadokkal ezelőtt felfedeztek minden földrajzi területet a bolygónkon. Ötletének közönyös fogadtatása után a fiatal Gábor inkább tájfutó karrierjére kezdett koncentrálni. Már tizenhárom évesen tudta, ha egy kicsit többet edz, mint a többiek, jobb eredményeket fog elérni a sportban, s az edző is többet fog foglalkozni vele. Ekkortájt kezdte el foglalkoztatni a maraton lefutásának gondolata. Edzője és a családja azt mondta neki, hogy erre lehetősége is lesz majd tizennyolc éves kora után. Természetesen egy tizenhárom éves gyerek számára öt év rengeteg időnek tűnik, ő pedig nem bírt ennyit várni, így egy napon ebéd után biciklire ültette az öccsét, majd azt mondta otthon a szülőknek, hogy kimennek játszani, este jönnek. 4 óra 22 perccel később úgy tértek haza, hogy Gábor lefutotta a maratoni távot, amit az öccse mért le. Gábor elmondása szerint ez a történet gyakran eszébe jut a mai napig és motiválja őt, hiszen a környezete mondott valamit, amit ő megcáfolt, hiszen hiába, hogy azt mondták neki, tizenhárom évesen képtelen lenne lefutni a maratont, ő megcsinálta.

Egyetemistaként formatervezőnek tanult, szabadidejében rengeteget olvasott a hajózásról. Akkoriban semmit nem tudott a hajózásról, soha nem volt az óceán partján, nem ült még hajóban, de annyira megfogták ezek a könyvek, hogy elhatározta, ő bizony át fogja hajózni az óceánt. Az akkori párját nagyjából öt perc alatt meggyőzte arról, hogy hajózzák át az óceánt kettesben. (Azóta sem tudják, hogyan vette rá őt Gábor ilyen gyorsan arra, hogy kijelentkezzenek az egyetemről egy évre emiatt, gyanítják, hogy vizsgaidőszak lehetett…) A tervezési folyamatok során hamar rájöttek, hogy ez nem egy egyszerű dolog és még roppant mód költséges is. Végül amellett döntöttek, hogy megépítik saját maguknak az evezőhajót. Nagyjából hétezer munkaórába telt megépíteni ezt a vízi járművet, mikor pedig végeztek vele, rájöttek, hogy nagyjából ugyanannyira volt költséges, mintha vettek volna egyet. Gábor sosem evezett, élesben próbálta ki magát, mikor vízre szálltak a hajóval. Vízen töltött napjaik során kétóránként váltották egymást az evezésben. 51 nap alatt sikerült átevezniük az óceánt, ezzel vegyes páros világrekordot állítva, csupán 4 órával maradtak le két ex-olimpikontól. A hajóért Formatervezési Díjat kaptak, mert ahogy Gábor fogalmazott, „végül is nem süllyedt el”. Az amerikai Év Kalandja díjat azért kapták, mert nem tengerparti országból jöttek és saját maguknak tervezték a hajót. Gábor az egészre úgy emlékszik vissza, hogy sütött a nap, szólt a zene, kint voltak az óceánon és aztán világrekord lett belőle, tehát pont azt kapta, amire számított. A valósághoz azonban hozzátartozik, hogy ennyi evezés után elkopik az ember keze, de ez volt az ára annak, hogy elérje a célját.

Rakonczay Gábor  Forrás: Index

Rakonczay Gábor
Forrás: Index

Az óceán átevezésnél nem álltak meg, kétszer átvitorláztak az óceánon párosan, majd Gábor kitalálta, hogy egyedül is szeretne átkelni. Mivel az óceánt sokan sokféleképpen járták meg, kenuval azonban nem, ezért úgy döntött, ő lesz az első ebben is. Életében nem kenuzott korábban, de végül 77 nap alatt megcsinálta ezt is. Hozzátette azonban, hogy a mai felgyorsult társadalmunkban ennyi teljesen egyedül töltött nap nem marad nyom nélkül, ráadásul ebből negyvennégyet kommunikáció nélkül kényszerült eltölteni, mert tönkrement a telefon, amit magával vitt.

A későbbiekben másokat is felkészített ilyen kaliberű kalandokra, hajókat épített, előadásokat kezdett tartani, közben visszatért gyermekkori szenvedélyéhez, a futáshoz. Az egyik előadása után megismerkedett egy testneveléstanárral, aki régen ultrafutó sztár volt. Gábor ekkor realizálta, hogy volt benne egy fal, miszerint a maratoni táv lefutására képes, majd jött valaki, aki megmutatta neki, hogy ennél nagyobb távot is le lehet futni. Egy napon kiment a Margitszigetre, és egy éjszaka alatt lefutott 100 kilométert, úgy, hogy haza is tudott sétálni utána. Ez a tapasztalat ahhoz vezette Gábort, hogy rájöjjön, nem mindegy, hol húzza meg az ember magában a határait, hiszen ha eléggé elszánt és megfelelő mennyiségű munkát öl bele abba, hogy elérje a célját, akkor igenis képes lesz arra, hogy teljesítse, amit kitűzött maga számára.

A futások során jött elő Gáborban a gondolat, hogy még mindig nem mondott le a gyermekkori álmáról, arról,  hogy elmenjen az Antarktiszra. Ennél bonyolultabb és költségesebb programot aligha találhatott volna magának, hiszen egy expedíció 900 kilométer gyaloglást igényel, ráadásul évente hat ember kap engedélyt arra, hogy kijusson szólóban. Szükség volt egy profi csapatra, szponzorokra, illetve a nemzetközi standard az, hogy minimum öt év felkészülés után engednek ki olyan embereket, akiknek már van ilyen jellegű tapasztalata és gyermekkoruk óta síelnek. „Ha valami olyat akarsz csinálni, amit a szűk környezeted nem tart logikusnak, azt fogják mondani, hogy ne csináld/minek csinálod. Ilyen a világ, ez nem jó, nem is rossz, mindig is ilyen volt.” – Ezzel a gondolattal vágott bele Gábor az Antarktisz-projektbe, melynek első állomása egy sarkvidéki kiképzés volt Új-Zélandon, veszélyes körülmények között. Mivel ez a kiképzés sikeresnek bizonyult, következhetett a „gyorsító sáv”, Grönlandra utazott, ahol egy olyan 600 kilométeres sétát kellett megtennie, amit 15 ember szokott teljesíteni évente nagyjából 30-40 nap alatt. Ezen az expedíción kulcsfontosságú szerepet töltött be a csapatmunka, hiszen a különböző nemzetiségű emberekből álló hétfős csapat nagyjából egy hónapon keresztül nonstop együtt menetelt és aludt extrém körülmények között. Csak hogy néhány ilyen körülményt említsek: a sátorban, ahol aludtak, -20 fok volt, 85 kilós szánt húztak magukkal, és a harminc napra magukkal vitt ételt úgy kellett beosztaniuk, hogy óránként tíz percet az étkezésre szánjanak. Voltak napok, mikor olyan időjárási körülmények uralkodtak, hogy csak a síléc lábáig láttak le. Ezzel az úttal Gábor megkapta az engedélyt az antarktiszi expedícióra. Hat hete volt felkészülni erre a grönlandi út után, ebből nagyjából négy hétbe telt, mire begyógyultak az előző kaland során szerzett fagyási sérülések. Az Antarktiszról azt kell tudni, hogy a legmelegebb időben is -16 fok van, az átlaghőmérséklet -20 fok körül mozog. Meglehetősen ingerszegény környezetről beszélünk, így folyamatosan kellett fejleszteni a motivációt, illetve a menedzsment csapat számára olyan képeket kellett küldenie, amit a média érdekesnek tart. Először az alább látható szelfit küldte el, amin jégcsapos szakállal néz a kamerába, de mikor már harmadik napon is ilyen fotót küldött, szóltak neki otthonról, hogy most már más témát keressen, hiszen ez egy idő után unalmassá válik az otthoniak számára. A 22. napon találkoztak egy hótalpas kocsival, aminek a vezetője élelmet és üzemanyagot szállított az Antarktisz két bázisán belül. Azon az úton abban az évben csak egyszer jár arra az autó, úgyhogy nagy szerencse volt, hogy találkoztak vele. A sofőr segíteni szeretett volna, kérdezte a csapatot, hogy mit tud tenni értük. A három másik kalandor nem kért semmit, azonban Gábor elmondta az autó vezetőjének, hogy bár az első napokon nagyon izgalmas volt számára, hogy az ezer éves havat melegítik meg és azt isszák, most már nagyon szívesen inna egy sört, ha van rá lehetőség. Így hát a csapat az Antarktisz közepén, ahol még baktériumok sincsenek, semmi sincs, sörözött egyet.

Szelfi az Antarktiszon.  Forrás: Nők Lapja

Szelfi az Antarktiszon.
Forrás: Nők Lapja

Elmondása szerint egy ilyen puritán környezetben az ember először befelé figyel, saját magával foglalkozik, a saját gondolatait dolgozza fel, majd a későbbiekben a tájat is másképp látja, már az is roppant érdekes számára, ha a hónak a színe valahol egy kicsit más tónusú. 44 nap 4 óra alatt értek célba, ahol már az külön siker volt, hogy bár fagyási sérülésekkel, de mind a négyen odaértek. Az előadó szerint az expedíció egyik legnehezebb feladata a csapatjellegből adódó problémák megoldása volt, hiszen az emberi kapcsolatok alapvetően is napi gondozást, kommunikációt igényelnek, azonban itt nem tudtak külön utakon járni, ha valami konfliktus adódott. Az extrém ingerszegény környezet pedig megkönnyítette a konfliktushelyzetek létrejöttét.

Az előadás végén Rakonczay Gábor párhuzamot vont az általa elmesélt történetek és az élet közt. Szerinte mindannyiunknak van egy óceánja, amin saját magunknak kell átkelnünk. Teljesen mások a céljaink, az élethelyzetünk, a személyiségünk. Mi döntjük el, mit csinálunk és miért, illetve számunkra a saját céljaink a legerősebbek. A legfontosabb, hogy amíg élünk, mindig legyen egy következő célunk, amit teljesíteni szeretnénk, különben hamar utolér bennünket a kiégés veszélye. Ha pedig a környezetünk megítélése szerint az adott célunkat lehetetlen teljesítenünk, az nem azt jelenti, hogy felesleges próbálkoznunk, mert ha valamit nagyon szeretnénk teljesíteni és minden követ megmozgatunk érte, akkor teljesíteni is fogjuk, hiszen a lehetetlen nem létezik.

Ha esetleg részt vennél hasonlóan érdekes és elgondolkodtató előadásokon, keresd fel az ELTE Karrierközpont Facebook oldalát.