“Egy mű magyarázata mindig szükségképpen lezáratlan…” – Szegedy-Maszák Mihály-emlékkonferencia (II. nap)

A Szegedy-Maszák Mihály emlékkonferencia második napja az ELTE BTK kari tanácstermében zajlott. Változatosabb tematika jellemezte, mint az első napot. Szó esett történeti narratívákról, képiségről, kanonizációs kérdésekről, zenéről, fényképezésről, és az irodalmi művek adaptációjáról is. A konferencia második napjáról Branczeiz Anna tudósít.

A nap első előadója, Kecskeméti Gábor Narratíva az irodalomtörténet-írásban (A történetmondók történetei) című előadásában az MTA BTI Irodalomtudományi Intézetének grandiózus irodalomtörténeti összefoglaló munkáját mutatta be. Szegedy-Maszák méltán elhíresült előszavára, reflektálva az irodalomtörténet pluralizmusát, az irodalomtudomány szemléleti és módszertani differenciáltságát evidenciának tételezte. A történet-írás során fel kell tenni olyan kérdéseket: hogyan lesz a filológiai tényből irodalomtörténeti; miként válik a szerző íróvá a szöveg művé, a datálás korszakká; az írás, mint kommunikáció irodalmi viszonnyá. Felvázolva az egyes szempontokat, Kecskeméti arra jutott, hogy meg lehet próbálkozni egyetlen összefüggő történet elbeszélésével, amely egyszerre „a történetmondók története”, különböző „narrátori pozíciókkal”, ugyanakkor kollektív munka eredményeképp jön létre, mögötte egy értelmezői közösség áll.

Bollobás Enikő Henry James rövidprózáinak narratív személyköziségeiről tartott rendkívül inspiráló előadást Önérték és távlatiság címmel. A főképp Maurice Merleau-Ponty és Judith Butler meglátásaira hivatkozó gondolatmenetének fókuszában az Én és a Másik viszonya és az önmegismerés kérdései álltak. Az interszubjektivitás elmélet szerint a Másik jelenlétének elfogadása annyit tesz, mint a Másik perspektivájának az elfogadása, és két személy perspektivájának összjátéka lesz a feltétele a személyes élményeknek, az élet megélésének, végső soron pedig a jellem kialakulásának. Henry James karakterei számára azonban mindez problematikus, ezért okoz számukra nehézséget, hogy válaszoljanak a „Ki vagyok én?” kérdésre. A james-i hős tekintete egyirányú és statikus, csak önmagára figyel, ami így korlátokat szab számára. Nem hagyja, hogy a Másik távlatai megérintsék, és ezáltal eljusson a Másik általi Én-teremtés végállomásához.

Hajdú Péter felszólalása Bródy Sándor novellisztikájának elhallgatás poétikájával foglalkozott. Előadása elején megjegyezte, a szaggatottság, a kihagyás Bródy írásainak egyik legfőbb jellemzője. A Kaál Samu című novella szoros és érzékeny szövegolvasatát adva mutatott rá arra, hogy milyen jelentősége van a központozásnak abban, hogy elliptikussá válik a szöveg. Ilyen jelentésképző momentum lehet többek között az, ha három pont helyett hatot látunk, emellett a gondolatjelek, a csillagok is az elhallgatott tragikumokat jelzik. Ha viszont nincs ilyen írásjel, az sem jelent feltétlenül folytonosságot: az időbeli, az ok-okozati viszonyok elcsúszásából lehet következetni arra, hogy a szöveg elrejt valamilyen információt az olvasója elől.

A délelőtti szekció két záró előadásában különböző művészeti ágak kapcsolódtak össze. Szegedy-Maszák Mihály kivételes érdeklődéssel fordult a különböző művészetek összehasonlító tanulmányozása felé: kép, zene és szöveg az ő felfogása szerint nem egymástól élesen elválasztható, egymással szembenálló területek. Épp ellenkezőleg: hatnak egymásra, kölcsönviszonyban állnak egymással, és különbözőségük révén jön létre gazdag egységük. E gondolatokból indult ki Bengi László előadása is, amelyben a századforduló új képi technikáinak irodalmi reprezentációiról értekezett. Bródy Sándor A fotográfus és Kosztolányi Dezső Tizenhárom gonosz kislány című novelláit elemezve az egyes képrögzítési metódusok kapcsán felmerülő kétségeket, problémákat emelte ki. Bródy novellájáról szólva sok más mellett az a kérdés merült fel, mi és hogyan rögzíthető, mennyire lehet pontos és hű a megragadott kép. Bengi szerint Kosztolányi novellája ott veszi fel a fonalat, ahol Bródy elejteni látszik. Jóllehet, a mozgóképen könnyű lenne a valóság fényképnél is pontosabb ábrázolását adni, Kosztolányi elbeszélése többszörösen is visszavonja, érvénytelennek mutatja ezt az elgondolást.

Tardy Anna Móricz Zsigmond Kivilágos kivirradtig című regényének színházi adaptációit vizsgálta. Az elemzések összehasonlító vonatkozása kevésbé volt hangsúlyos, az előadás inkább arra koncentrált, hogy az átiratok megoldásai milyen sajátosságait emelik ki az eredeti Móricz-szövegnek. A legnagyobb kihívást a színpadra alkalmazás számára az jelenti, hogy a narrációban finoman adagolt háttértörténeteket megfelelő módon tudja közölni dramaturgiai eszközökkel. Tardy meglátásai arról mindenképpen meggyőzhették a hallgatóságot, hogy a móriczi szövegalkotásra így, kívülről rátekinteni olyan tanulságokat hozhat felszínre, amelyek a klasszikus irodalmi interpretáció eszköztárával nem ragadhatók meg egykönnyen.

Imre László előadása Szegedy-Maszák 1990-es évekbeli felvetéseiből indult ki, elsősorban a Műfajok a kánon peremén – napló és levél és A bizony(talan)ság ábrándja című tanulmányokra hivatkozott. Gondolatmenetének fókuszában a műfajiság, az intézményesülés, és a nemzetköziség fogalomhármasa állt. A kérdés lényege abban foglalható össze, hogy ezek hogyan vonatkoztathatók egymásra. Az előadó amellett érvelt, hogy a műfaji konvenciók szoros kapcsolatban állnak a kánonok nemzeti jellegével – példaként Arany balladáinak státuszát említette. Ez a nemzeti jelleg azonban nem feltétlenül jelent elzártságot vagy korlátozást egy átfogóbb látószög felől, hiszen a különböző nemzeti kánonformációknak megvannak vagy meglehetnek a nemzetközi párhuzamai. Utóbbi vonatkozásra az előadás központi példája Horváth János irodalomtörténeti munkássága volt.

Tallián Tibor üdítően személyes hangvételű előadásában az operahallgató ínyenc Szegedy-Maszák Mihály alakját idézte meg. Az elhangzó zenemű részletek nyomán az elemzés azt követte végig, hogyan távolodik el Humperdinck a Wagner-hatástól, ahogy a Jancsi és Juliskában megírja a Ring-tetralógia travesztiáját. Mindez csak apropóul szolgált a személyes emlékidézésnek. A két szerzői név, Humperdincké és Wagneré tulajdonképpen a művészethez való kétféle hozzáállást jeleníti meg, amely Szegedy-Maszákot is jellemezte. Wagneré az összegző és totalizáló, Humperdincké a részletek iránt fogékony és ironikus.

Bereczky Gábor Többértelműség mint értelmezői stratégia című előadásában Szegedy-Maszák Mihály Kemény Zsigmond-tanulmányából vett idézetéből indult ki, amely szerint: „Egy mű magyarázata mindig szükségképpen lezáratlan, s valami csakis akkor tekinthető műalkotásnak, ha át lehet értelmezni.” Miként Bereczky a vonatkozó felvetéseket összefoglalóan megjegyezte, az ambiguitás, a többértelműség, a többféleképpen való értelmezhetőség lehetősége, a nyelv működésének olyan velejárója, amellyel mindig számolni kell. Míg a többértelműség egyes esetekben zavaró, az irodalomban a jelentésteremtésnek egyik legfontosabb és legáltalánosabb módja. A többértelműség nem tagadja a többi lehetőség létét, hanem eleve számol vele, így vizsgálatának nem valamelyik álláspont vagy kitüntetett igazság igazolására kell irányulnia, hanem annak a nyelvi erőtérnek az áttekintésére, amelyben az igazságként fellépő állítások egyáltalán megfogalmazódhatnak.

A kétnapos emlékkonferenciát Kálmán C. György Eleje, vége – a szöveg és a könyv határai című izgalmas és inspiratív előadása zárta, ami a hallgatóságot is hosszabb felszólalásokra ösztönözte. Fő kérdése az volt hol húzódnak az egyes művek és a kötetek határai, s mindez miként befolyásolja az értelmezői hozzáállást. Az olvasók ugyanis úgy szocializálódtak, hogy a világos határú, lekerekített és folytonos dolgokat szeretik, azokat a műveket ítélik meg olvashatóbbnak, értelmezhetőbbnek értékelhetőbbnek, amelyeknek tisztán látják a kereteit. Kálmán C. foglalkozott többek között a gyűjteményes kötetekkel, valamint az internetes határokkal is. A gyűjteményekben a részek határai világosak, de a gyűjtemény egységesítő jellegéből fakadóan a különböző szövegek „olvassák”, értelmezik egymást. Az internet világában a kötet vagy a könyv fogalma érvénytelenné válik. Noha minden egymás mellett van, úgy tűnik, mintha a határok elmosódnának, ez csak a látszat. Egy szövegre keresünk rá, legtöbbször nem adódik mellette más. Az internet a gyűjteménnyel szemben nem irányít, mi bóklászunk el, mi szabjuk meg az olvasás irányait.

A konferenciát Kulcsár-Szabó Zoltán szavai zárták. A délutáni szekció elnöklője a Szegedy-Maszák által is képviselt diszkurzív szemlélet fontosságát hangsúlyozta. A közös diskurzus személyes és szakmai vonatkozásokban egyaránt rendkívül fontos, amelyre egy-egy hasonló konferencia is lehetőséget teremt.

Szöveg: Branczeiz Anna