Szakmai szemmel – Káromkodás és boszorkányság

A hétköznapi beszédhelyzetekben sokszor találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy valaki a közelünkben káromkodással vezeti le az őt ért feszültséget. Ezek a kifejezések mindig tartalmaznak valamilyen tabuszót, amely leginkább a vallási fogalmak, a szexualitás, illetve a testrészek és egyes testi funkciók köréből kerül ki. A káromkodást olyan érzelmek válthatják ki, mint a gyűlölet, a szembenállás, a frusztráltság vagy a meglepetés, de emellett a szitkozódó kifejezések töltelékszóként is használatosak. Mit szólnánk viszont ahhoz, ha egy mai viszonylatban enyhének mondható „ebadta” vagy „ördög teremtette” kifakadás miatt megkorbácsolás, börtön vagy akár halálbüntetés járna?

A káromkodást a keresztény egyházak Istent sértő véteknek, az ördögöt szolgáló bűnnek tartják, ezért tiltják híveik számára. Azonban az elmúlt századokban kemény büntetéseket is kiszabtak azokra, akik káromolták Istent. Az „adta-teremtette” típusú gyalázkodások („ördög adta”, „veszett adta”, „disznó teremtette” stb.) elkövetői számíthattak a legsúlyosabb megfenyítésekre. A 16–17. századi törvények alapján a vesszőzéstől kezdve a tömlöcbe vetésen át egészen a fejvesztésig terjedt a büntetési gyakorlat. De még 18. századi iratokban is találhatók olyan ítéletek, amelyek a bűnös nyelvének kitépését vagy fejvételét mondják ki.

Miért ez a nagy szigor? – kérdezhetjük, hiszen a mai nyelvérzék számára ezek a szólások nem tűnnek megbotránkoztató káromkodásoknak. A válasz az eredeti jelentésükben keresendő. Ugyanis ha valakire azt mondták, hogy „ebadta” vagy „ördög teremtette”, azt valósággal nem Isten teremtményének, hanem az ördögének és ezáltal az ördög hívének tartották. Ez még önmagában nem lett volna elég ok a kemény büntetésre. A szigorú ítéleteket az istenkáromlás bűnéért hozták, mivel a káromkodó Isten mindenhatóságát kérdőjelezte meg. Hiszen a vallási tanítás és a 18. századi közhit szerint Isten teremtett mindent, még az ördögöt is, és így az utóbbinak nincs képessége arra, hogy ő is teremtsen valamilyen élőlényt.

káromkodás

Ehhez az a hiedelem is kapcsolódott, hogy egyes emberek az ördöggel szövetkeznek. Az ilyennek vélt nőket boszorkányoknak, a férfiakat pedig kanördögöknek vagy ördöngösöknek nevezték. A közhit alapján ők rendelkeztek azzal a tulajdonsággal, hogy mint az ördög, képesek voltak kutyává vagy disznóvá válni, és gyötörni az embereket. Ezért az „ebadta” azt a feltételezést jelentette, hogy a szidott személy egyenesen az ördög teremtménye. És ebben a gyalázkodásban már benne volt a boszorkányság vádja is. Az erdélyi szász perekben a boszorkányokat Hundsartnak, azaz kutyafajzatnak is nevezték.

Az „adta-teremtette” típusú formulák idővel elveszítették éktelenül káromkodó jellegüket, de a népnyelvben tovább élnek, és különböző változatai alakultak ki. Ilyen például a „disznóhordta”, „kutya teremtette”, „mennykő adta” vagy a „láncos, lobogós adta”. De az “adta-teremtette” kiegészülhet obszcén előtagokkal is.

Érdemes kitérni arra is, hogy a szitkozódó szavakat milyen csoportosítás szerint tárgyalják a nyelvészetben. Galgóczy László az agresszió nyelvi eszközének tekinti a szitokszót, amely trágár, átkozódó, káromló kifejezéseket foglal magában. Ezeket három csoportba lehet sorolni: vannak átkozódások, káromkodások és szidalmak. A káromkodások tovább bonthatóak káromlásokra és gyalázkodásokra, az utóbbi csoportba tartoznak az „ebadta” típusú kifejezések.

A fent leírt szigorú büntetési formák alól azonban kivétel is előfordult. Egy 18. századi nagykőrösi diákot ugyanis „csak” kicsaptak a gimnáziumból, mert kiszaladt a száján egy „veszett adta”. Pedig az ifjú tanuló a korabeli gyakorlat alapján ezért a káromkodásért megkorbácsolással vagy halállal is lakolhatott volna.

Forrás:

Eperjessy Ernő: Szitkok – átkok – káromlások. Adatok a káromlások néprajzához

Galgóczy László: A nyelvi agresszió és diakrón formái a magyarban

Kertész Manó: Szokásmondások

Mészöly Gedeon: Adalékok a káromkodásnak és büntetésének történetéhez

Képek: mozistar.hu, wmn.hu