Mi lehetne a 2019-es olimpiai kvalifikációs torna világbajnokság egyik legfontosabb szereplője, ha nem a méz? Furcsán hangzik, igaz? Mégis mit keres a méz egy világbajnokságon? A cikkből minden kiderül!
Sam Mikulak hatszoros amerikai bajnok tornász, mielőtt elkezdené gyakorlatát, mindig ugyanazt a rutint követi. Egy csepp méz a palackból, majd két tenyerét jól összedörzsöli vele, amíg jó ragadós nem lesz. Ezután jön a kréta, beporozza kezeit, majd int a bíróknak, vesz egy mély lélegzetet és megragadja a rudat. Készen áll.
Mikulak erről az érdekesnek tűnő szokásról elmondja, hogy a nagyközönség számára ez a technikai részlet annyira nem ismert, mégis szinte minden férfi tornász használja edzésen és versenyen egyaránt. „Számomra ez a verseny előtti rituálém szerves részévé vált” – mondta Donothan Bailey, a kilencszeres amerikai válogatott versenyző. „Már attól félek, ha nem használok mézet, akkor nem is fog sikerülni a gyakorlat.” A szemfülesek megfigyelhették, hogy a verseny előtt több tucat mézzel teli edényt sorakoztattak fel a krétapor mellett Stuttgartban a vb során.
„Nem organikus, de úgy érzem, minél cukrosabb, annál jobb” – mondja Akashi Modi amerikai tornász. A mézet egyébként nők ritkábban használják, hiszen ők a párhuzamos korláton nem versenyeznek, így a sok lengő mozdulatsor miatt a ragacsos kéz még hátrányt is jelentene számukra. Ehelyett a nők bőrmarkolatot használnak a gyakorlatok során. Van néhány sportoló azonban, például Riley McCusker, szintén amerikai versenyző, aki erre a bőrmarkolatra csepegtet a mézből. McCusker edzője hozzáteszi, hogy az ötlet egy nemzetközi verseny során született meg. „Titkok, amelyeket ellenfelektől, más országok nagyjaitól tanulunk.” – fogalmazott így.
Mark Williams, az amerikai csapat vezetőedzője ugyanolyan jól ismeri a torna történelmét, mint a mézét, különösen is a két dolog összekapcsolódásának sztoriját. Pont abban az időszakban, a ’70-es, ’80-as években kezdte meg pályafutását, amikor a méz egyre népszerűbbé kezdett válni. Addig az emberek csak a krétaporra támaszkodtak, egy idő után azonban jobb módszerre volt szükség, ha a versenyző még jobban akart teljesíteni. A korláton végzett gyakorlatokon kell valami, hogy jobban ragadjon a kéz. „Az ötlet a Szovjetunió tornászaitól származik, bár akkor még nem mézet használtak, az túl drága volt és hiánycikk odahaza. Hogy a méz ragacsosságát elérjék, forrásban lévő vizet és cukrot kevertek össze.” – mondja Williams.
„Az 1984-es olimpián két aranyat nyert Bart Connor győzelmét egy izgalmas csavarnak köszönheti. Fogott egy dobozos kólát, amiből egy keveset a tenyerére fröcskölt. Ragadt a keze a cukortól, miután a kóla megszáradt. Több verzió is elterjedt azokban az időkben, a másik népszerű anyag a kukoricaszirup volt. A ’80-as évek közepére aztán kiderült, melyik szer a leghatékonyabb: ez lett a méz. Vannak formabontók, mint Kanji Oyama, aki saját keverékét készíti el: méz és szirup kombinációját. Colorado Springs egyik legkedveltebb anyaga lett ez tornász körökben. Keverékét szavadalmaztatta is, úgy hívjuk, hogy »Kanji special« (Kanji különlegessége)” – meséli Williams.
A korlát letisztítása a tornászok és az edzők feladata minden gyakorlat között. Noha a korláton a ragacsos, odaszáradt méz problémát jelenthet, az edzők tapasztalata szerint könnyen megszárad és szinte magától esik le. Mikulak azt mondja, az edzésekhez és a versenyekhez használt üveg méz nagyjából két hónapra elegendő. Az egyéni készletek mellett az Oklahomai Egyetem „csapatüvegeket” is tart készleten, ezeket úgy kéthetente töltik újra.
„Egy hosszú nap végén pedig nincs is jobb – mondja Williams – mint hogy a tornászok hazaviszik a mézes bödönöket és megeszik a mézet… Jó íze van, finom édes.”
Forrás: nytimes.com
Képek forrása: dailynews.com, bbc.co.uk,indianexpress.com
