Kezdte történetét Joey a Jóbarátok c. sorozatban. Mi pedig most befejezzük, mivel az El Caminót megjárt egykori ELTE-ssel, Balassa Viktorral beszélgettünk azokról az élményeiről, amelyek az 1000 km-es útja során tapadtak bakancsára.
2014 nyarán megtetted azt, amiről romantikus lelkülettel sokan csak ábrándoznak: egy hátizsákkal a hátadon vándoroltál Európában, az El Caminón. Honnan jött az elhatározás?
Bennem is ott volt már régóta, hogy valami nagy dolgot véghez akarok vinni az életemben. Látni akartam végre az óceánt a saját szememmel. Ki akartam mozdulni abból a közegből, a környezetből, amiben akkoriban nem éreztem jól magam. Ráadásul az édesanyám mindig mondogatta otthon, hogy egyszer ő majd megcsinálja. Hát, akkor gondoltam én megcsinálom most.
Biztosan büszke volt r
ád…
Nagyon. Mindenkinek eldicsekedett vele. A fél város tudta, hogy mikor, hol járok éppen. A sárvári templomban, mise után még a pap is megemlített. Úgyhogy Enci néni innentől kezdve még imádkozott is értem.
Nem lehetett egyszerű egy ilyen vállalkozást megszervezni, útvonalat tervezni, pénzt gyűjteni rá.
Kilenc hónap alatt pontosan megterveztem az útvonalamat, illetve fél évig pincérkedtem, hogy meglegyen a tervezett összeg, amit napi 10 euróban határoztam meg az 52 napra. Így is rengeteget kellett spórolni az utazással, szállással. Ezért, ahol tudtam stoppoltam, illetve elhagyatott helyeken, zárdákban aludtam.
Milyen emberekkel találkoztál?
A legkülönfélébbekkel, de csak pozitív élményeim vannak. Amikor stoppoltam, volt, hogy egy spanyolországi, székely kamionsofőr vitt, volt, hogy apácák vagy zenészek. Megesett, hogy eltévedtem, és anélkül, hogy stoppoltam volna, felvett egy spanyol fuvaros, aki még egy kávéra is meghívott, annak ellenére, hogy egy szót sem beszélek spanyolul. Az emberek ott sokkal nyitottabbak, lazábbak.
Ilyen nyitottság mellett szállást is könnyebb volt találni?
Az úton végig sok zarándokszállás van, de ezek nem mindig a legolcsóbbak. Így, ha lehetett bekérezkedtem egy-egy kertbe, hogy felverjem a sátrat. Volt olyan, hogy még étellel is kínáltak. A legtöbbször viszont vadkempingeztem erdőn, mezőn vagy épp a romos épületekben.
Nem volt benned semmi félelem ilyenkor?
Az első éjjelen volt, amikor Villachnál egy autópálya mellett, a bozótban kellett aludnom. Szemerkélt az eső és emiatt állandóan úgy hallottam, mintha valaki közeledne. Akkor nem sokat sikerült aludnom, de később már nem volt ezzel gond. A körülmények miatt idővel mindent megszoktam.
Ezek a körülmények hogyan hatottak rád?
Ahogy függetleníted magad rengeteg dologtól, rájössz, hogy ezzel a hozzáállással az egész élet sokkal könnyebb.
Szintén az első napon, tönkre ment a telefonom kijelzője. Innentől kezdve csak azt a számot hívhattam, amit tudtam fejből, az időt meg a harangok zúgásából tudtam belőni. Amint elkezded egyszerűbbnek látni a világot, sokkal könnyebben veszed az akadályokat is.
Fizikailag mennyire volt megterhelő a több száz kilométer gyaloglás?
A vándorok általában 6-8 kilós hátizsákkal szokták ezt az utat végigjárni. Én a sátor, a kaja meg a víz miatt egy 20 kilós hátizsákot vittem. Ez így óriási kihívás volt. Hét kilót fogytam is, de a végén azt éreztem, hogy a szenvedés igazán szívóssá tett.
Az ilyen nagy, maratoni teljesítményeknél adódik a kérdés, hogy téged mi segített át a nehezebb 
periódusokon?
A kis csodák. Erről mindenki beszámolt, akivel találkoztam. Mész-mész, nagyon szenvedsz, aztán hirtelen történik valami, ami átlendít a holtponton. Ilyen nekem is volt Cantrabiaba menet. Esős este aludtam el, így reggelre a sátram csurom víz volt. Újra elkezdett esni. Tíz perc alatt mindenem elázott. A hegymenetben viszont jól le is izzadtam. De, amikor az első szállásnál érdeklődtem az árakról, úgy döntöttem, hogy inkább a tüdőgyulladás. Haladtam tovább, felfelé a hegyen. Az eső az arcomba vágott, iszonyatosan szenvedtem. Erre egyszercsak szétnyíltak a felhők egy csíkban, megláttam az árnyékomat, elkezdett sütni rám a nap.
Milyen volt ezek után a megérkezés a célba, Santiago de Compostellaba?
Nagyon mélyen hatott rám a megérkezés, el is sírtam magam. Ilyenkor feljön az összes emlék. Le kellett tudni az út minden viszontagságát, a fájó lábat, a rossz időt, a hosszú egyedüllétet. De emellett ott volt minden szép is. A számtalan kedves ember, a többi vándorral való közös zenélés, az élettörténetek. Nehéz erről beszélni, ezeket át kell élni.
Mi volt a legszebb, amit az utad során láttál?
Az Atlanti-óceán. Nekem a kedvenc színem a zöld volt, azóta a kék. Gyönyörű volt a naplemente is, ahogyan az egész óceánt aranyszínben látod, de útközben a félsivatagok és a magashegységek látványa is felejthetetlen volt.
Tehát, akkor Santiagoból nem jöttél egyenesen haza?
Onnan még 100 km-t gyalogoltam az óceánhoz. Van egy hagyomány, amely szerint, ha elérsz Santiagoba, akkor át kell menned Finisterrába, és az ottani világítótoronynál el kell égetned az egyik ruhadarabodat, magad után hagyva ezzel a múltat, amiért elindultál. Én is így tettem.
Mennyire változtatott meg a zarándoklat?
Amikor nekivágtam, azt gondoltam ez az utolsó nyár, amikor ilyet csinálhatok, de mire kiértem az óceánhoz, azt gondoltam, hogy ez csak az első volt. Mire hazajöttem, öt évre elterveztem mindent az életemmel. Az út során olyan lelki békére leltem, hogy egy atombombát is ledobhattak volna mellettem, az se zavart volna.
Végezetül, ajánlanád-e másnak is, hogy belevágjon?
Nem igazán, de nem a nehézségek miatt. Szerintem inkább belülről kell azt érezni, hogy az embernek oda kell mennie. Persze bulinak is fel lehet fogni, ahogy sokan ezt tették, de azt hiszem, hogy ennél jóval többről van szó.
Köszönöm a beszélgetést.
Az interjút Becsei Attila készítette, a fotók Viktor munkái.
