„Visszahúz a szívem Manchesterbe” – Interjú Németh Nikolett volt Erasmus-hallgatóval (2. rész)

Két hónapja van itthon Németh Nikolett, egykori Erasmus-hallgató, aki bár örül, hogy újra együtt lehet a családjával, nagyon hiányzik neki a lüktető nagyváros, azokkal az emberekkel együtt, akiket ma már bátran nevezhet a barátainak.

Milyen újra itthon lenni?

– Nagyon vegyesek az érzéseim: egyrészről jó újra itthon lenni, ismerősökkel találkozni, magyar környezetben élni, de eszméletlenül visszahúz a szívem Manchesterbe. Már több mint két hónapja, hogy hazajöttem. Azóta is tartom a kinti barátaimmal a kapcsolatot. Négy és fél hónap alatt nagyon a szívem csücske lett a város, pedig nem is szeretem a nagyvárosokat. Itthon sajnos vannak nehézségek a tantárgy-elfogadásokkal kapcsolatban, de a tanárok továbbra is nagyon megértők. Jó és rossz oldala is van annak, hogy újra itthon vagyok. A napjaim megterhelőbbek a suli miatt; nincs az, hogy menjünk ide meg oda, mert rengeteget kell készülni.

Azért külföldön sem lehetett könnyű, hiszen az ottani tanulmányaid mellett haladnod kellett az itthoni tananyaggal is. Hogyan sikerült összeegyeztetni a kettőt?

– Ez így igaz, ötvenvalahány Erasmus-hallgató közül én voltam az egyetlen, akinek az itthoni egyetemi tanulmányaival is haladnia kellett, ezért mondhatni, két egyetemre jártam egyszerre. Volt, hogy az itthoni tanárom küldte a tananyagot, amiből később Skype-on keresztül vizsgáztam le, de arra is volt példa, hogy annyira rugalmas volt az egyik tanárom, hogy a félévi kurzust szeptember elején tömbösítve tartotta meg az egész csoportnak. Nem volt könnyű a biológia tárgyaimat ilyen formában teljesíteni, de a félév végére már úgy voltam vele, hogy – néhány latin kifejezéstől eltekintve – azok legalább magyarul vannak. Kint nem kezelnek máshogy, mint egy anyanyelvi beszélőt, ugyanazok a követelmények vonatkoznak rád is, mint rájuk, és semmivel sem engedékenyebbek veled szemben.

Niki Európa harmadik legnagyobb plázájába is ellátogatott

– Mindezek mellett az egyetem sportaktivátora voltál, na meg igyekeztél minél jobban bejárni az országot. Hogyan jutott időd mindenre?

Sűrű és szigorú időbeosztással – bár a félév vége fele, amikor egyre több feladatom lett a kinti és az itthoni tárgyakkal egyaránt, már jóval nehezebb volt. A sportaktivátori munkám azt jelentette, hogy hetente minimum három órát dolgoztam: a Sportcentrum órarendjében szereplő saját tánc-és funkcionális óráimat vezettem. Ezekről fényképeket készítettem, amiket a közösségi oldalakon osztottam meg, ezzel reklámozva őket. Az óráimon kívül (FitMix, Dance Fusion) a cheerleader edzés és a pole fitness felügyelője is voltam, illetve segédkeztem az előkészületekben és az elpakolásban egyaránt. Ezenfelül beszélnem kellett az embereknek a különböző sportolási lehetőségekről, szórólapokat osztogattam – egy szó mint száz, nem volt időm unatkozni. Emellett meg tényleg ott volt még a tanulás is. A hazautazásom előtt pár nappal például éppen az egyik beadandómon dolgoztam, amikor bejött a konyhából az egyik fiú szólni, hogy „Niki, a tojásaid!”. Jaj, mondom, ezt nem hiszem el! Hirtelen leesett, hogy már másfél órája hagytam a tűzhelyen őket. Kinyitom a konyhaajtót, erre látom, hogy minden fehér az ott terjengő füsttől, hiszen szétrobbantak a tojások. Az ajtó kinyitásával kiment a füst, megszólalt a tűzriasztó, szaladtak oda a recepcióról. Ez még mind hagyján, de az a rettenetes bűz…

Hogyan viselted a távollétet a családodtól?

– Az első egy-másfél hét elég rossz volt, hiszen a leghosszabb idő, amit eddig távol töltöttem a családomtól, az a tavalyi ötnapos bioszos terepgyakorlat volt. Mivel minden teljesen új volt, úgy éreztem, hogy egy lépést sem merek lépni; féltem, hogy eltévedek. Az első két napban azon gondolkodtam, hogy hazamegyek. Később, amikor már elkezdődtek a programok, nem éreztem magam idegennek, egyre jobban megértetettem magam, és őket is megértettem. Innentől már nemigen hiányzott Magyarország, az itthoni élet, mert tudtam, hogy jövök majd haza. „Haza”… mondhatnám úgy is, hogy a másik haza, hiszen már a második otthonomnak tekintem Manchester városát. Januárban már elég szomorú voltam, nagyon nem akartam hazajönni. Az utolsó napokban folyamatosan pörgettem vissza magamban az elmúlt fél évet, és azt, hogy mennyi minden történt velem.

Mennyire sikerült barátságokat kötnöd?

Spanyolokkal, angolokkal életre szóló barátságokat kötöttem, de voltak finnek, kínaiak, hollandok, németek, pakisztániak, bangladesiek és olaszok is, akikkel szintén jóba lettem. Még a magyar partimra is eljöttek.

Magyar parti? Kifejtenéd ezt?

– Szerettem volna megismertetni őket a magyar kultúrával, ezért szerveztem egy magyar partit. Volt karaoke magyar dalokkal, tánc és pálinkakóstolás egyaránt. Jót mulattam azon, hogy a pálinkánkat még az is prüszkölve és köhögve itta, aki amúgy odavan az alkoholért, és jól is bírja. Nagyon érdeklődők voltak, meg is tanultak magyarul pár szót. Viszont a magyar nyelv nem csupán szórakozás közben került elő. A Critical Issues in TESOL nevű tárgyam oktatójától már az első héten felkérést kaptam, hogy a félév vége felé közeledve tartsak a csoporttársaimnak magyar nyelvórát.

Életre szóló barátságokat kötött a kint töltött négy és fél hónap során

Ha elölről kezdhetnéd az elmúlt fél évet, mit csinálnál másképp?

– Szállás tekintetében jóval kisebb igényeim lennének. Ragaszkodtam hozzá, hogy saját fürdőszobám legyen, viszont ha újrakezdhetném, akkor inkább lemondanék erről. Osztoznék rajta pár emberrel az egyetem kollégiumában, de akkor legalább mindig a többiekkel együtt lehetnék. Nem, vagy kevésbé lennék előítéletes; soha többet nem mennék így ki, hiszen nagyon pozitív tapasztalataim voltak mindenkivel, tartozzanak bármely nemzetiséghez. Nagyobb hangsúlyt fektetnék a városnézésre is. Sajnos a tanulás, a beadandók és a Skype-vizsgák miatt nem tudtam alaposan megismerni a várost. Továbbá, oda- és visszafele is kevesebb cuccot cipelnék. Hiába próbáltam bevetni a jól ismert trükköket a csomagolásnál (azaz a bőröndre ülve próbáltam minél kisebbre nyomni a benne lévő cuccot, illetve vákuumzsákokat is használtam), így is alig tudtam behúzni. Kettő 20-25 kilós bőrönddel jöttem haza, ezek mellett ott volt a hátizsákom és a laptop táskám, mi több, küldtem haza kettő darab nagy kartondobozt is. Az ember valahogyan mindig kétszer annyi holmival indul haza, mint amennyivel kiment… Leendő erasmusos lányok, kérlek, higgyétek el, hogy kevesebb ruha is elég!

Mit tanácsolnál annak, aki szívesen belevágna a programba?

– A legfontosabb, hogy a vizsgaidőszak lezárulta előtt érdemes minden tárgyat teljesíteni, hiszen ez utólag iszonyú fejfájást okozhat. Ajánlom a tömbösített órák megtartását is, persze ehhez fontos, hogy az oktató kellően rugalmas legyen. Természetesen fontos, hogy nagyon előre le kell fixálni mindent emailben – hogy legyen írásos bizonyíték −, ami az egyes tárgyak teljesítésével kapcsolatos. Ha pedig a kinti egyetemen van gond, akkor nem szégyen segítséget kérni az Erasmus-koordinátorodtól, hiszen lehet, hogy a kredited múlik rajta.

Meghatározó élmény volt számára a Sportcentrumban eltöltött idő

Sokat emlegeted a Sportcentrumot, bizonyára meghatározó élmény volt ez a kint töltött féléved során.

Így van. Nagyon hiányoznak az ottani emberek, akik mindenben a támaszaim, a segítőim, és nem túlzok, ha azt mondom, a lelki társaim voltak. Igazi példaképek, akik nemcsak a sportszakmában tudnak nagyot nyújtani, hanem emberileg is. Még a referenciáim is a tőlük vannak az amerikai táboros jelentkezésemhez. Igyekszem itthon, a SEK-en a kinti élményeimet kamatoztatni: beszéltem a Szombathelyi Egyetemi Sportegyesület (SZoESE) ügyvezető elnökével, Hurtik Péter Jánossal, később pedig Kíves Istvánnal, hogy mit szólnának hozzá, ha valami olyat csempésznék bele az egyetemi életbe, ami még nem volt. Egész pontosan a kinti Fitmix nevű hibrid órámra gondolok, amely mindenféle edzésmódszert ötvöz. Mivel a SZoESE mindig nyitottan áll a hallgatók kezdeményezései elé, zöld utat kapott az ötletem. Március 26-án, kedden, meg is tarthattam az első órámat. Emellett egy szombathelyi konditerem is felajánlotta, hogy tarthatnék náluk órákat.

Hiányzik a kinti élet, ugye?

− Nagyon-nagyon visszahúz a szívem! Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék a városra, na meg az ottani emberekre. Mindössze négy és fél hónap volt, de elmondhatatlanul a hatása alá kerített a kint töltött idő. A közös képek, amiket az újdonsült barátaimtól kaptam, kint virítanak a szobám falán, az ajándékba kapott Milka plüsstehén az aláírásukkal tarkítva pedig a vitrinemben csücsül. A tehenet egyébként vittem magammal itthon vizsgázni is, sőt még a Camp Leaders programmal való interjúkor is magam mellé ültettem, hogy szerencsét hozzon.

– Camp Leaders? Jól gondolom, hogy újabb utat tervezgetsz? Mik a céljaid pontosan a jövőre nézve?

– Nyáron egyenesen az Amerikai Egyesült Államokat veszem célba, egész pontosan Chicago városát, ahol a Camp Leaders szervezet keretében tábori gyermekfelügyelő leszek. Ez a tervem megvalósulni látszik, hiszen korábban interjúztam velük, szimpatikusnak találtuk egymást. Már alig várom, hogy újabb kalandba vághassak bele, azt pedig különösen, hogy a munka befejeztével beutazhassam a nyugati partot, és Hawaiin fejezzem be a kiruccanást! Ami már csak hab a tortán, az az, hogy a kint végzett diákmunka megfeleltethető lesz a közösségi gyakorlatomnak, melyet tanár szakos hallgatóként kötelező elvégeznem a diplomám megszerzéséhez. Egy év múlva ilyenkor már remélhetőleg újra az Államokban lehetek: a tavaszi félévemet kinti egyetemen szeretném tölteni; a Harvard mellett a kaliforniai Stanford is nagyon vonz. A napfényes államban később az életemet is el tudnám képzelni, de természetesen bármely más amerikai egyetemmel boldog lennék. Ezek mellett szeretnék még idén visszamenni Manchesterbe, mert hihetetlenül hiányzik a város. Egyébként a Sportcentrumban, ahol a félév során dolgoztam, szívesen látnának leendő munkatársukként is. Ki tudja, lehet, hogy később majd hosszabb időre is arra sodor az élet, mint fél év.

Az interjú első része ide kattintva olvasható.