A Mononoke című avantgarde anime központi témája a folklór. A japán kultúra iránt érdeklődőknek szinte kihagyhatatlan, különleges élmény.
Sok módja van annak, hogy megismerjünk egy idegen kultúrát, annak hagyományait, hiedelemvilágát. Olvashatunk róla, kiutazhatunk az adott országba, vagy akár popkulturális termékeit is fogyaszthatjuk. Kismillió film, regény vagy épp anime játszódik a sógunok korában, és ezek jelentős részében kitüntetett szerepe van a folklórnak is. Remekül kiegészítik ezek az elemek a történeteket, ahogy a keresztény hit a középkori Európában, úgy a sintó Japánban a mindennapok sokkal szervesebb részét képezte a múltban. A Mononoke c. japán avantgarde animációs film a folklórt helyezi központi szerepbe, 12 részen keresztül követhetjük végig egy vajákos küzdelmeit a különböző mitikus lényekkel. Az Edo-kor végi, a Meiji-éra előtti Japánba enged betekintést a sorozat, egy olyan kort ismerhetünk meg, ahol a négyosztályos berendezkedés volt jellemző, a szamurájok a legfelső, míg a kereskedők – akik közé a főhős is tartozik – a legalsó osztályba tartoztak.
A történet epizodikus, a részek egymástól teljesen függetlenek, pusztán a főszereplő mibenléte köti össze őket, alapjául – nem meglepő módon – a japán mitológia gazdagsága szolgál, hiszen főszereplőnknek minden egyes részben különféle démonokkal kell szembenéznie. Az első részben például egy korabeli fogadóba kalauzolnak el minket, ami korábban bordélyházként funkcionált, s benne az elvetetett magzatok lelkei „kísértenek”. Ebbe az alapvetően kényes szituációba csöppen bele egy terhes nő, akit elüldözött a nagyúr, amikor megtudta, hogy teherbe ejtette. Adott egy figura, a vajákos, akit körbeleng egy sajátos, misztikus aura a csendességéből és titokzatosságából fakadóan, ezt tetézik a színek, amelyek nemhogy oldották volna a feszültséget, sokkal inkább fokozták azt abszurditásukkal: komor történet és harsány színek ütköznek. Ez a nyilvánvaló kontraszt azt az érzést válthatja ki, mintha a valóság egy torz mását néznénk, ahol bármi megtörténhet.
A grafika sajátossága és a színek erőteljes használata az Edo-kori fametszetek világát idézi, amelyek gyakran ábrázoltak mitologikus jeleneteket. Egészen olyan érzés, mintha valamelyik fametszet története elevenedne meg előttünk egy-egy epizód megtekintésekor.
A főszereplő aurájából és a színekből fakadó különleges hangulatot még egy elem erősíti, a zene. Felvetődik a kérdés: mi illik egy Edo-korban játszódó történethez? Egyértelmű, hogy a shamisen! Ennek a hangszernek van egy jellegzetes, semmi mással össze nem téveszthető hangja, ami egyszerre gyönyörű, ijesztő, rázza az embert tőle a hideg, és csak Japánra lehet a hangjából asszociálni. Nemcsak az idősík miatt jogos a megjelenése, nagyon sokat hozzátesz egyes jelenetekhez, kiváló aláfestő zene, ha a feszültség fokozása vagy a katarzis akusztikus szemléltetése a cél.
A főszereplőről nem sok mindent tudunk meg azon kívül, hogy vajákos, még a nevét is homály fedi. A legtöbb esetben ez nagy hiányérzetet hagy a nézőben, hiszen egy jó főhősnek meghatározó szerepe van adott műben, jelleme kiemelten fontos, néha még a cselekménynél is fontosabb. Ez az anime viszont azok közé tartozik, ahol az a tény, hogy a főszereplő egy hallgatag, múlttal nem rendelkező alak, nem is igazán zavaró, sőt, a történetből következik, hogy ez nem is akkora probléma. Az epizódok alatt bennem végig egy olyan érzés volt, hogy a vajákos egyáltalán nem önmagáért él, csupán amiatt, hogy másokat megmentsen, vagy hogy pusztítsa a gonoszt, tehát logikus, hogy önös céljai nincsenek. Így viszont értelme sincs bemutatni a múltját, az egyedi jellemét, mert nincs funkciója a történetben. Megteszi, amit kell, majd továbbáll, és keres egy újabb mononokét. (A mononoke egyfajta ayakashi – természetfeletti lény vagy szellem –, olyan nem természetes szellem, amely az emberi világban tartózkodik és a negatív érzelmekből „táplálkozik”.)
A cselekmény egyáltalán nem karakterközpontú, nem a főszereplő jellembeli fejlődésén, érzelmein vagy történetén van a hangsúly. A vajákoson kívül a többi karakter csupán egy-egy rész erejéig tűnik fel, s többé nem látjuk őket viszont, mégis akad drámai belső küzdelem és konfliktus bőven. A karakterektől alapvetően távol áll a néző, az azonosulás szinte lehetetlen, maga a főszereplő egy közömbös figura, érzelmei vagy nincsenek, vagy nem ismerjük őket, ellenben a mellékkarakterek sokféle érzelmet produkálnak. Ők mutatnak meg érzelmi magaslatokat és mélységeket, a konfliktusok is köztük jelennek meg.
Az egyes epizódok cselekménye alapjaiban nagyon hasonló. Van egy ártó szándékú mononoke, amelyet el kell űzni. A vajákos mindig ugyanúgy jár el, meg kell ismernie a szellem alakját (Katachi), igazságát (Makoto) és indítékát (Kotowari), és csak miután megszerezte ezeket az információkat, tudja használni a kardját és elűzni a mononokét. A legtöbb epizódban a szereplők a kard láttán meghökkennek, ami a társadalmi berendezkedéssel magyarázható. A négyosztályos rendszerben csak a szamurájoknak, tehát a legfelső osztálynak állt jogában kardot viselni és használni, mégis a névtelen vajákos is rendelkezik eggyel.
A sorozat elképesztő, köszönhető ez a gyönyörű grafikának, a zenének és annak, hogy a szellemek elleni küzdelmen túl minden részben ott van valamilyen morális lecke, valamilyen tanítás. A Mononoke olyan élmény, amely nehezen hasonlítható máshoz, kihagyhatatlan a japán folklór és kultúra szerelmeseinek.
Képek forrása:
aminoapps.com
neogaf.com
