Október 28-án végre bemutathatták a koronavírus-járvány miatt majdnem két éve dobozban pihenő magyar horrorfilmet. A film már több külföldi fesztiválon bizonyított, most a hazai közönség előtt kell helytállnia. A Post Mortemről beszélgettünk az ELTE alumnus rendezővel, Bergendy Péterrel, illetve a film egyik fő- és mellékszereplőjével, Hais Fruzsinával és Schell Judittal.
Milyen filmes hagyományba próbál illeszkedni?
Bergendy Péter: Itthon jelenleg ennek nincsen hagyománya. Mivel igazi magyar horrorfilm még nem született, próbáltam olyat létrehozni, ami hagyományteremtő film lehet. Nem véletlenül helyeztük el 1918 utáni korszakba a filmet, ami a magyar történelem talán legnagyobb traumájának korszaka. Úgy gondolom, hogy egy ilyen érában létjogosultsága van a kísértetfilmeknek, és talán pont ezért születhetett meg ez is, mert a szimbólumok nyelvén erről a korszakról szól, és persze az emberről, az ember tudattalanjáról, a lélekről próbálunk valamit üzenni, elmondani vagy sugallani.
Milyen a státusza a magyar horror műfajának?
B.P.: Jelenleg nincs státusza, remélhetőleg most már lesz. Mindenféleképpen a szemünk előtt lebegett a készítés során, hogy külföldön létjogosultsága van egy ilyen filmnek. Az, hogy magyar horror, jól hangzik, mert a magyar kicsit „furcsa”, valahogy megbizsergeti a nyugat-európaiak lelkét. Mindenképpen olyan, amire rákaphatnak. De ezt látjuk is, mert nagyon sok, a legfontosabb európai horrorfilm fesztiválokra eljutott a film. Sikerült eladni Latin-Amerikába, Észak-Amerikába, Ázsiába, francia és német nyelvterületekre, olyan helyekre, ahol jól mennek a horrorfilmek. Ez az ázsiója, hogy mindenféleképpen egy olyan filmről van szó, amelyre külföldön felfigyeltek, itthon pedig majd még meglátjuk. A horrorfilmeknek egy eléggé jól meghatározható közönsége van: főleg a fiatalok, 18 éven aluliak nézik, ezért is figyeltünk arra, hogy a film 16-os karikát kapjon. Ugyanakkor, mivel ez egy magyar történet, a magyar történelemről szól, így talán egy szélesebb közönségréteget is meg tud szólítani.
Mint alkotót, mint rendezőt mi vonzza a horrorban?
B.P.: Én már gyerekkoromban szerettem a horrorfilmeket. Általában ekkor szokás a horrorfilmeket megszeretni, a kiskamasz kornak pedig az első számú műfaja szerintem. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy hozzáférhettem igazi, nagy, amerikai horrorfilmekhez, Az ördögűzőhöz, az Ómenhez és társaihoz. Érdekelt tehát a műfaj, de ez nem azt jelenti, hogy csak horrorrajongó voltam, hanem mindenevő filmes is, majd pszichológusként a horrorfilmek pszichológiájából, szimbolikájából, a horrorfilmet kedvelők lélektanából írtam a diplomamunkámat. A Trezor és A vizsga sikere után úgy gondoltam, elő kellene állni valami olyannal, amivel máskor nem biztos, hogy előállhatok.
Az ELTE-n szerezte a pszichológia diplomáját. Az intézmény segítette, támogatta ebben az érdeklődésében?
B.P.: Teljes mértékben. Nekem a Személyiséglélektani Tanszéken Kulcsár Zsuzsanna volt a konzulensem, ő teljes mértékben támogatott. Mert érdekes ez a terület, mellyel foglalkozni kell. Mondhatjuk, hogy a horror a tudattalan művészete, az ott lévő emlékek, traumák, tartalmak azok, amelyek felszínre kerülnek egy-egy horrorfilmben. Az emberek lelkében lévő szimbólumok, archetípusok fogalmazódnak meg a film nyelvén, éppen úgy, mint például a mesékben, és ennek kutatását mindenféleképpen támogatták. Másrészt azt is érdekes megvizsgálni, hogy ki szereti a horrorfilmet? Nyilvánvalóan nem mindenki. Azt vettem észre, hogy az úgynevezett kalandkereső emberek, például akik ejtőernyőzni szeretnek, olyan helyzetbe hozzák magukat, amivel bizonyos idegrendszeri, biokémiai folyamatokat indítanak el. Valószínűleg a horrorfilm is ide tartozik, ugyan kontrollált keretek között, a négy fal biztonságában, de valóban egyfajta kalandot jelent.
Van-e valóságbeli egyezés, valamilyen folklorisztikai alapja a történetnek? A néphagyományban van-e hasonló?
B.P.: A kísérteteket ismeri a magyar népi kultúra, vannak a hazajáró és a nem hazajáró lelkek, ez a film az utóbbiakról szól, tehát nem a szeretteink visszatérő kísérteteiről beszélünk. Azok a jelenségek, amikor a tárgyak elkezdenek mozogni, a „poltergeist” jelenség, ezt nálunk a hajingáló kísérteteknek, hajingáló szellemeknek hívták, amit a filmben nem így neveztünk, mert ósdi lett volna. A magyar kultúrkörnek megvannak ezek az alapjai. Van a filmben az a jelenet, mikor a férfi jön a kereszttel a csoport élén, akkor olyan népi rigmusokat mond, amelyek valóban kísértetűző rigmusok. „Ördög vigyen vissza ahonnét jöttél”, ez is egy ilyen.
Anna alakjáról meséljen egy kicsit. Milyen kapcsolata volt Tomással? Milyen kapcsolata volt a halottakkal?
B.P.: Anna kicsit rejtélyes figura, azt tudjuk róla, hogy halva született, járt azon a határon túl, ahova nem mindenki jut el, ahogy a főszereplő Tomás is a film elején meghal és aztán visszatér az élők közé. Valamit tudhat, de még fiatal figura, így az nem fogalmazódik meg benne, de valahogy mindkét főszereplőnek köze van a túlvilághoz és ez hozza őket össze. Egy apa-lánya kettőst alakítanak a filmben. Ha esetleg lesz majd folytatás, ott már bővebben ki tudjuk fejteni ezt a kapcsolatot a másik, halál utáni világgal.
Számíthatunk a folytatásra?
B.P.: Pár napja Torontóban, a világ egyik legnevesebb műfaji filmfesztiválján tíz díjat nyert a film. Az egyiknek az volt a neve, hogy „A film, amelynek legjobban várjuk a folytatását”. Itt nem szakmai zsűri, hanem a közönség osztja ki a díjakat, tehát várják a folytatást. Mikor a történetet alakítottuk, sok olyan dolog előkerült, amire úgy gondoltuk, hogy egy második részben jól működne, ha már idősebbek a szereplőink. Vannak elrakva ötletek, meglátjuk, hogy lesz-e rá igény, lehetőség. Én szívesen megcsinálnám a film folytatását is.
A színésznőket először a szerepükhöz vezető útról kérdeztük. „Felhívott Péter, hogy szeretne filmet forgatni, előtte mi már dolgoztunk együtt az Állítsátok meg Terézanyut! című filmben. Most nem volt casting, hanem azt mondta, hogy engem szeretne látni Marcsa szerepében. Persze boldogan igent mondtam. Örültem, hogy hív a filmjébe, és mikor megismertem a történetet, még egy plusz volt, hogy horrorfilm lesz, amit én még nem próbáltam, és nem is egy kipróbált műfaj itthon. Különleges, mert kosztümös film, izgalmas jelenetek vannak benne, mint például a víz alatti részek, egyszóval minden összeállt, hogy igent mondjak” – meséli Schell Judit. Hais Fruzsinát máshogy találta meg a rendező: „Először úgy volt, hogy a nővérem fogja megkapni Annát, mert ő már dolgozott együtt Bergendy Péterrel, viszont kinőtte a szerepet, túl idős volt már a karakterhez. Úgyhogy elmentem a castingra, és végül engem választottak” – világosít fel. A film készítéséhez műfajából adódóan rengeteg filmes trükkre, utómunkára és CGI-ra is szükség volt. „Nekem nagyon sok olyan jelenetem volt, hogy megfogtak és rángattak a levegőben, ez fizikailag eléggé megterhelt” – mondja Fruzsina. A film legtöbb jelenetét a Szentendrei Skanzenben forgatták, az ott teremtett nyomasztó atmoszféra a színészeket is megborzongatta: „a Skanzenben éjszaka sétálgatni kicsit félelmetes. Persze soha nem hagytak minket magunkra, mindig volt velünk asszisztens, nem kellett egyedül kóvályogni” – meséli Judit. Ez viszont nem volt kihatással a hangulatra, „nagyon szerettem a forgatást, mert mindennap közösségbe mehettem. Igazán összekovácsolódott a stáb a három hónap alatt, nagyon jó hangulatban telt, nagyon élveztem az egészet” – teszi hozzá Fruzsina.
A Toronto After Dark Filmfesztiválon bezsebelt tíz díjból a legjobb mellékszereplőnek járó elismerés Hais Fruzsinát illette: „Nagyon jó érzés volt, hogy nekem ítélték, főleg amiatt, mert visszanézve a filmet, nekem nem tetszett, ahogy játszottam a szerepemet, azt gondolom, most sokkal jobban el tudnám játszani, mint akkor. Viszont azzal, hogy megkaptam ezt a díjat, kicsit megnyugodtam, hogy lehet, csak én látom így, a közönség valójában jónak gondolja” – vallja be szerényen Fruzsina, aki korán elért sikerei ellenére nem feltétlenül szeretne a színészi pályán maradni, „Szerintem a színészet egy elég kiszámíthatatlan dolog, színházban nem szeretek játszani, mert elég lámpalázas vagyok, a filmes játéknál pedig nem tudod, hogy mikor kapsz lehetőséget és mikor nem.”
A Post Mortem eddig elért sikerein felbuzdulva hazánk ezzel a filmmel fog versenyezni az Oscar-díjért: „Nagyon büszke voltam rá. Csodálkoztam, de bátor dolognak tartom, hogy neveznek egy ilyen típusú filmet. Azonban abszolút működik, gyönyörű képi világgal megalkotva, aktualitása most a világjárvány miatt is van, jó választásnak tartom” – vélekedik Judit.
A rendezőhöz hasonlóan a színésznők sem zárkóztak el a lehetséges folytatás gondolatától. Erről és a film sikerének hatásáról Schell Judit így nyilatkozott: „Nem tudom, hogy ez bizalmat ad-e azoknak az alkotóknak, íróknak, rendezőknek, akik elkötelezettjei a műfajnak, vagy szeretik, de eddig nem merték meglépni, de elképzelhető, hogy ettől bátorságot kapnak majd. Csináljon még Péter is, mert tudom, hogy elkötelezett rajongója a horrornak. Én boldogan szerepelnék benne, és a karakterem sem halt meg, szóval akármi történhet.”
A filmről készült részletes kritikánk ezen a linken olvasható.
Fotók: a Post Mortem Facebook-oldala
