2019-ben is számos film jött ki, jók is, rosszabbak is. Itt most a jókról, szerintünk a legjobbakról lesz szó – négykezes cikk Kőszeghy Ferenctől és Ungvári Sáritól.
Mielőtt belevágnánk, fontos tisztázni a lista néhány szempontját. A válogatás alapvetően szubjektív, nem vettünk figyelembe semmilyen külső szempontot az összeállításakor, egyszerűen csak az szerepel rajta, ami mindkettőnknek tetszett. Épp ezért nem található meg az idei év két kritikuskedvenc filmje sem, Az ír és a Házassági történet. A listán szereplő filmek sorrendje nem tükröz semmiféle értékhierarchiát, változó stílusban és hosszúságban írunk róluk. 2019-es filmnek azt számítottuk, ami a magyar megjelenés szerint (ha volt) 2019-es. Szóval jöjjön nyolc olyan film, amit mindenkinek ajánlunk.
A Fehér éjszakák egy nagyon erős folkhorror, ami érezhetően előzményt talál az 1973-as Vesszőből font emberben. A film szüzséje a klasszikus horrorokat idézi – egy csapat fiatal egy idegen helyre megy nyaralni, de valahogy semmi nem úgy alakul, ahogy kéne, és ezt abból veszik észre, hogy valaki mindig eltűnik. A már-már blőd történet mégsem válik lényegessé, mert feloldódik egyrészt egy érzelmi krízis folyamatában, másrészt egy atmoszférára és érzetre építő hatásvilágban. A Fehér éjszakák elemien szorongat és bánt, fizikailag hat, beszippant. A svéd szekta, Harga világa az első pillanattól az utolsóig már-már fanatikus részletességgel van felépítve, ahol a statiszták ruhájára hímzett rúnákig tényleg minden jelentéses. A világos és élénk színek, a folyamatos napsütés kiemelik Danit, a főszereplőt az addigi sötét világból. Mégis minden egy gyanús és vészjósló vég felé vezet, és míg Dani ezt észreveszi, a többieknek nem tűnik fel, legkevésbé Dani barátjának, Christiannek. Így jutunk el a film egyik központi témájához, egy diszfunkcionális kapcsolat működésmechanizmusához, amibe az egyik fél túl sokat, míg a másik semmit nem tesz bele. Dani a családja halála után Christianre sem tud hagyatkozni, magányos és fél, társtalan. Harga viszont közösséget ad, otthont, támogatást, így képes Dani végül feloldódni és megtalálni önmagát a szekta bizarr világában.
A Fehér éjszakák vizuálisan és zeneileg is precíz és koherens, eközben minden egyes részlet önállóan is megállná a helyét. Újra és újra meg lehet nézni figyelve minden egyes pillanatra, és mégsem merül ki, tud újat mutatni. Az egyik legérdekesebb ilyen részlet, ahogy a film elején pár másodpercre megmutatott festmény elmondja az egész filmcselekményt előre – de olyan rövid ideig látszik csak, hogy nincs is időnk felfogni. (A filmről itt olvashattok kritikát.)
Ciro Guerra író, rendező előző filmjével, A kígyó ölelésével került be a szélesebb köztudatba. Habár az új filmje látszólag minden tekintetben eltér ettől, valójában nagyon hasonló a működésmódjuk: klasszikus hollywoodi filmes szüzséket házasítanak erős néprajzi érdeklődéssel. A kígyó ölelése egy tipikus utazós-megvilágosodós, spirituális film, mint például Jim Jarmusch Halott embere, de mindeközben egy amazóniai bennszülött törzs kihalásának dokumentálása is. Az Átkelés madarai ugyanígy egyszerre szól a kisember drogmaffián keresztüli felemelkedéséről – számos példa közül talán A sebhelyesarcú a legkézenfekvőbb párhuzam, mert mindkét főszereplő moralitása már a történetük elején megkérdőjelezhető – és az erősen tradícióvezérelt wayuu indián törzsről. A tét is hasonló mindkét filmben: a hagyományokat erősen tartó, elszigetelt közösségek végzetes találkozása a modernitással, pontosabban a kolonizáló nyugati kultúrával. A filmek szerkezete látványosan viszi színre mindezt: a néprajzi dokumentációba pont úgy hatol be parazitaként a közismert filmes történetváz, mint indián szereplőink életébe a modernitás. A pusztítás mégis nagyon esztétikusan van bemutatva, gyönyörű képek és zene kíséretében nézhetjük végig, ahogy a domináns kultúra kihasználja és teljesen megsemmisíti a tőle különbözőt.
Miközben Jordan Peele (Tűnj el!, Mi) amerikai rendező egyre nagyobb figyelmet kap társadalmi feszültségeket tematizáló filmjeivel, Bong Joon Ho dél-korai rendező legújabb, témába vágó filmje megjelent, és letarolt mindent: elvitte az Arany Pálmát Cannes-ban, hat Oscar-díjra jelölték, amiből négyet meg is nyert, így ez lett az első, nem angol nyelvű Legjobb film az Oscar történetében. Bong Joon Ho nagy előnye rendezőtársával szemben, és egyébkénti érdeme az a hihetetlen, aprólékos precizitás, ami filmjeit jellemzi. Az Élősködők sem kivétel, sőt. A film számos műfaji kódot mozgat, a heist (amikor a cselekmény egy előre kitervelt, nagyszabású rablás körül forog), a thriller, a vígjáték és a dráma mértani pontossággal kimért elegye. Mégis úgy áll össze, mint egy puzzle, egy elem sem lóg ki, egy történetszál sem marad elvarratlan, minden kép és párbeszéd fontos és jelentéses a nagy egész szempontjából. Mindennek az alapja a dramaturgiai pontosságon túl a vágás: a film előszeretettel használ montázsokat, de ezen kívül is minden jelenet tökéletes tempót diktál. Az alapszituáció egyszerű, de a karakterek kidolgozottak, a történet fókuszált, rétegzett, és folyamatosan emeli a tétet, így végig izgalmas marad. Csakúgy, mint más filmjeiben (pl. Snowpiercer), a történések mögött itt is egy marxista allegória van felépítve, pontosabban fogalmazva az osztályharc a film központi témája. Azonban egyáltalán nem vonalas, leereszkedő vagy papírízű, sokkal inkább nagyon is emberi, és tűéles képet fest a társadalom működéséről. (A filmről itt olvashattok kritikát.)
Balladaszerű, mágikus, rettentő, szép és undorító minden, ami történik. Lovecraft, Melville, a görög mitológia és a tengerészlegendák keverednek. Két őrjöngő ember, teljes bezártságban a semmi közepén. Ide szorít be minket is a szűk képarány és a fekete-fehér, sokszor hipnotikus, nem evilági felvételek. A kamaraszerű szituációban minden egyes emberi rezdülés fontos, az elhagyatottság vagy kivetettség miatt sem morál, sem más értékrend nem számít. Csak amit a világítótorony diktál. Ahogy monoton halad előre az idő, minden állítás elbizonytalanodik, a valóság határai pedig elmosódnak a sziget pereménél. (A filmről itt olvashattok kritikát.)
Lulu Wang sok tekintetben önéletrajzi ihletésű filmje megmutatja, hogyan érdemes családról, kulturális különbségekről és elmúlásról beszélni. A főszereplő másodgenerációs, New Yorkban élő kínai lány, Billi. A nagymamája haldoklik, de az ottani szokások szerint ezt nem árulhatják el neki, hogy ne keserítsék meg élete utolsó hónapjait. Így az egész család visszautazik Kínába egy esküvő ürügyén, hogy a tudta nélkül mindenki elköszönhessen tőle. A búcsú konfliktusainak gócpontja, hogy keleten az élet nem az individuális emberé, hanem a társadalomé és a családé. A közösséghez tartozást, az azzal járó felelősséget, érzelmi súlyokat és szeretetet apró összetevőiben mutatja meg Wang. A film hatásmechanizmusa nagyrészt kontrasztokra épül: mesterien keverednek a reális és stilizált pillanatok, a sound design eltalálja, mikor kell hangos opera és mikor fojtogató néma csend. És miközben keleti és nyugati világképek keverednek össze egy vacsoraasztal fölött, valahogy a saját családstruktúráinkat, jótékony hazugságainkat, gyászunkat és generációs konfliktusainkat is kirajzolódni látjuk a vásznon. A film ettől függetlenül nem hibátlan: néha giccsesen drámaiak lesznek bizonyos pillanatok, a szimbolika és a befejezés is hagy hiányokat maga után.
Yorgos Lanthimos (Kutyafog, A Homár, stb.) abszurd filmjeinek középpontjában leginkább a hatalom és az individuális szabadság kapcsolata áll. Új filmje, A kedvenc egy kosztümös történelmi dráma/komédia kereteiben vizsgálja a kérdést. A történet egy összetett szerelmi háromszög körül forog, a résztvevő feleket leginkább a hatalom és a hatalmon keresztül megélt vágy, valamint a hatalommal megszerezhető biztonság motiválja. A történet izgalmas, de a bizarr atmoszféra az, ami igazán különlegessé teszi a filmet. A kedvenc vizuálisan Kubrick Barry Lyndon című filmjére emlékeztet: statikus, szinte festői képek (utánozva az ábrázolni kívánt kor vizuális önreprezentációját), hosszú felvételek, és a fényekkel való játék (külön tekintettel a gyertyák fényére). Mindehhez végig klasszikus zene szól, így a külsőségek alapján a film egy komoly történelmi dráma látszatát kelti. És sok szempontból az is, ám tele van szándékos anakronizmusokkal. Legnyilvánvalóbban ez a párbeszédeken látszik – teljesen modern módon szólalnak meg a karaktereink –, de emblematikus a táncjelenet is, ahol egy hagyományosnak (tűnő) bécsi keringő hamar eljut az LMBTQ közösségekben népszerű vogue táncig. Visszatérve a felvételekhez, itt is tetten érthető ez a „kimozdító” hajlam: nemegyszer furcsa szögekből vesz a kamera, valamint a film szereti a statikus képeket meglepően dinamikus kameramozgásokkal összekötni. Bizarr, anakronizmusoktól hemzsegő, kifordító film lett A kedvenc, de éppen ez az atmoszféra emeli meg, és teszi lehetővé állításainak kimondását.
Gaspar Noé filmjétől az ember dühös lesz, kétségbeesik, hányna. A legrosszabb rémálom, amiben logikai szervezőelvvé válik az, hogy a rosszak közül a legrosszabb valósul meg mindig, kötelezően. Maga az alapszituáció egy valós esemény feldolgozása: egy tánccsoport házibulijában valaki bedrogozza a sangriát, így akaratlanul is mindannyian beállnak. Az eredeti történet itt megáll, Noé filmje továbbviszi. A szélsőségeket, a drog (LSD) által önmagából kifordult embert, az animalisztikus én felszabadulását figyeli meg. A film egyszerre játszik az (ál)dokumentarizmus lehetőségeivel, a kilencvenes évek táncos filmjeinek sémáival és a Noé világához szervesen hozzátartozó hipnotikus képekkel. Különbség, hogy míg az eddigi filmeknél a szer a nézői szemszöget (színben, zenében, mint a Lépj az ürességbe esetében) is a hatás alá vonta, itt távol maradunk, kívülről, józanul figyeljük a szereplőket. Róluk keveset tudunk meg, nem valódi karakterekként kerülnek elénk: a kamera utaztatói, élményközvetítői, és nem többek. Rövid, de súlyos epizódok jutnak mindegyikükre. A perspektívánk befolyásolt: a film elején még egészében látjuk a dolgokat, a film előrehaladtával egyre kevesebbet mutat a kamera, egyre nyomasztóbb, egyre fullasztóbb, tele energiával. Tapintható a szabadság, hosszú improvizációk követik egymást, miközben mégis minden kép mögött pontos koreográfiák állnak mind a táncosok, mind a kameramozgás részéről.
Ezen a listán Quentin Tarantino messze a legismertebb rendező, de valószínűleg bármelyik listán ő lenne a legismertebb. Ismertsége ellenére érdemes beszélni azonban a legújabb filmjéről, pont azért, amiben eltér a megszokottól. Ugyanis a Volt egyszer egy… Hollywood sok szempontból más film, mint az eddigiek. Quentin Tarantino munkássága értelmezhető úgy, mint egy rögeszmés újraírás. Tarantinót bizonyos témák, azaz filmes műfajok különösen érdeklik: a spagettiwestern (Django elszabadul, Aljas nyolcas), a blaxploitation (Jackie Brown), a martial arts (Kill Bill), a grindhouse (Halálbiztos), a crime (Ponyvaregény, Kutyaszorítóban) és a háborús film (Becstelen brigantyk). Most egy egész korszakot próbált meg filmre vinni, pontosabban a végét, Hollywood aranykorszakának alkonyát. Ám ezúttal a hangsúlyok máshová kerültek. A film jórészt stagnál, a történet nem halad, vagy igazából nincs is, leginkább lazán kötődő epizódokból építkezik. Ez lehetőséget teremt arra, hogy az éra, és az a pár reprezentatív karakter, aki helyet kapott a filmben, kimerítően be legyen mutatva, sőt, monomániásan szét legyen írva. Szinte élvezkedünk az elénk tárt korszak látványelemeiben és a szereplők életében. A kamera vagy hosszasan pásztázza a várost (Los Angelest), vagy bepillantás enged a mindennapos eseményekbe (Cliff magányos vacsorája, Rick a forgatáson, Sharon Tate moziba megy). A filmet egyértelműen a nosztalgia vezeti, ám le is leplezi saját nosztalgiáját, végig érzékelteti annak műviségét. Ez mégsem számolja fel a korszak iránt érzett vágyat, sőt: csábítja a nézőt ebbe a – főleg más filmek alapján megkreált – álomvalóságba. (A filmről itt olvashattok kritikát.)
A lista összerakásakor lett igazán nyilvánvaló: kifejezetten erős év volt 2019 filmek tekintetében. Eredetileg fele ilyen hosszú válogatást terveztünk, de az itt bemutatott filmek közül egyet sem éreztünk kihagyhatónak. És még csak nem is láttunk mindent: kimaradt például a Portré a lángoló fiatal lányról, vagy a Terrence Malick rendezte Hidden life. Azonban 2020-ban is lesz mit nézni. Januárban kijött a magyar mozikban Taika Waititi legújabb filmje, a Jojo Nyuszi, egy új Guy Ritchie-film, az Úriemberek, valamint a feltörekvő Safdie-fivérek második filmje, a Csiszolatlan gyémánt (Adam Sandler főszereplésével) elérhető Netflixen január 31-étől. Mindezeken túl érdemes figyelni egy újabb A24-es filmet (a listán számos szerepel), a Sundance-en már bemutatott Minarit, melynek bár magyar megjelenése egyelőre kérdéses, Amerikában szintén januárban mutatták be. Szóval, ha minden így folytatódik, jövő év végén is lehet majd hosszú listákat összeállítani remek filmekből. Talán még hosszabbakat is.
Kiemelt kép forrása: strasburgcommunitychurch
További képek forrása: imdb.com
