Újabb tündöklés vagy bukás? – Avagy: Volt egyszer egy… Hollywood

Quentin Tarantino hazánkban nemrég debütált 9. filmje nem okozhatott csalódást a Tarantino-rajongók körében, és talán azon kívül sem. Azonban a csaknem háromórás alkotás sok tekintetben megfogalmazható előnye egyben a hátránya is lehet: az 1969-es Hollywood bemutatása hosszan elnyújtott, sokszor egy kameraállással felvett, párbeszéd nélküli képsorokkal, a szokásos, Tarantino-filmekhez hű zenékkel, a cselekmény minimalizálásával és a jellemek statikusságával. De kezdjük az elején.

A film az egykor sztárnak számító, ma már csak másodprodukciókban fellelhető színész, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) azon korszakát követi végig, amikor a filmipar elkezdene leszámolni a „mindent felrobbantó”, „mindenkit megölő” és „mindig a jó győz, méghozzá erkölcsileg is, pedig közben tucatra öli az embereket”-féle karakterekkel. Hollywood ugyan nem a művészfilmek mércéje szerint akar fejlődni, de igyekszik elhagyni a felesleges vérontást, és, ha úgy tetszik, meg akar komolyodni, ezt pedig sokan paradigmaváltásként fogják fel. Rick sematikus szerepei ekkor maradnak kereslet nélkül. Egyre rosszabb filmszerepekkel keresik meg, melyeknek előszöri visszautasítása után a pénzszűkében lévő színész végül beadja a derekát. Ezzel kapcsolatban hangzik el a film egyik frappáns mondata Rick szájából: Hollywoodban házat bérelni mást jelent, mint háztulajdonosnak lenni. Ez pedig nem csupán konkrét jelentésében érdekes, hiszen egyértelműen a színészi presztízs egy jól kifejezett formája, hanem abban is, hogy pont ez a felfogás készteti arra, hogy elvállaljon hozzá nem méltó szerepeket. Rick talán legnagyobb gondja az, hogy úgy akar a hollywoodi hírességek között maradni erőszakkal, hogy jól megfizetett, de komolyan nem vehető olasz westernfilmekben villog. Két kézzel kapaszkodik abba a világba, amely már kilökte őt magából, és inkább elfogadja, hogy számára már nincs menekvés, a nézők el fogják felejteni legendás szerepeit, és csak mint B kategóriás színészre tekintenek rá. Az vigasztalja, hogy életét továbbra is Hollywoodban élheti.
Tarantino-two-e1564840282517-1024x512
A másik, ugyancsak hasonló problémákkal küzdő karakter a filmben Rick legjobb barátja, Cliff Booth, akihez legalább annyira ragaszkodik, mint hollywoodi házához. Cliff jelenti számára a régi szép idők emlékeit. Ő az, aki szinte ikertestvérként beugrott a helyére, és ha piszkos munkáról volt szó, elvégezte helyette. Cliff teljesen felhagyott a kaszkadőrséggel, és igyekszik a Hollywood nélküli átlagéletet élni, de benne is ott a vágy a visszatérésre, ami egyrészt a nosztalgiából követett „hippitelepre” irányuló útjában megnyilvánul, másrészt Rick állandó noszogatásán is megmutatkozik. Cliff jelleme azonban itt mutat elsőnek nagyobb eltérést Rickétől, hiszen mikor Cliff végül évek kihagyása után kap egy filmet, nem becsüli meg, és ki is rúgják. Cliffnek ez jelenti a választóvonalat az életében, és a film további részében már nem próbálkozik bekerülni semmilyen produkcióba. Cliff el tudja engedni Hollywoodot, ami nem is csoda, hiszen ő sosem volt olyan tagja, mint Rick. Cliff nem a saját arcát adta egy filmhez, hanem egy másik emberét saját magához, így ez a kettősség valamelyest távol tartotta őt mind Hollywoodtól, mind pedig annak rivaldafényétől, ellentétben Rickkel.

brad-pitt-volt-egyszer-egy-hollywood_8p54
A karaktereken túllépve kijelenthető, hogy a képi világ részletes, nemcsak a kameraállások miatt, de azok időbeliségében is. Az utcákkal együtt kanyargunk Cliff és Rick kocsijában a hátsó ülésen ülve, mintha csak mi is ott lennénk velük. Mégis ezek azok a részek, amiket Tarantino érezhetően saját magának rendezett meg. Talán egy olyan amerikainak, aki a ’69-es Hollywoodot – vagy abban a korszakban élve, vagy röviddel azután – megélte, annak ezek a jelenetek többet adnak. Úgy gondolom, hogy európaiként, más korosztályból nézve ez nem nyújt többet, mint pár remek filmes beállítást, amely által a kor Hollywoodját csupán jobban átélhetőbbé teszi. Azonban a mennyiséget kétségtelenül elmérte a mester: a tucatnyi ilyen jelenet később inkább elvesz a film értékéből, mint hozzáad. Ez pedig bizonyára csorbíthatja az átélhetőséget a néző számára, főleg, ha arra gondolunk, hogy tulajdonképpen ezek a képsorok tolják ki a film hosszát közel három órára, ami kissé indokolatlannak tűnik.
Tarantino filmjeiben rendre feltűnnek széles körben tetszést kiváltó elemek – jelen esetben ez két jelenetet takar: a hippis, félhorroros képsorokat, illetve a thrilleres végjátékot. Ezeknek köszönhetően mindenki megkapja, amit várt: az is, aki a mélyebb kérdések iránt nyitott, és az is, aki szereti a vért, az erőszakot és a tarantinós meglepetéseket. Ez utóbbi titka egyébként a jól előkészítettség, amire plusz adalékként jön a véletlen által kiváltott karizmatikus elragadottság, majd a kézenfekvő megoldás, ami a tálalás miatt a pillanat hevében rendkívül megkapónak tűnik, ugyanakkor visszagondolva inkább hatásvadászatnak mondható.

SPOILER
De hogy ne csak a fát lássuk, hanem az erdőt is: azon kívül, hogy a film nagyjából kétharmada jutalomjáték és nosztalgia volt Tarantino számára, ő ennyivel nem éri be. Beveti a régi receptet is, amivel a nézőt – főleg az amerikai nézőt – lesokkolja. Ugyanis, mint ismeretes, a filmvégi jelenet a valóságban is megtörtént, és bár nem olyan indítékokkal, amelyeket Tarantino már jó előre szolgáltat (még Charles Mansont is megmutatja nekünk), nem olyan végkimenetellel, és egy házzal arrébb, de a valósághoz közelít, ezzel pedig megbotránkoztathatja azokat, akik még emlékeznek a szörnyűségekre. Ezzel egyszerre visszarepülünk ’69 augusztusára, arra a véres éjszakára, amely megrengette egész Amerikát, de legfőképpen Hollywoodot.
Itt válnak fontossá a hippik, és kétélű bemutatásuk a filmben. A hippik általánosan a köztudatban élő háborúellenes, békét hirdető magatartását és céltudatosságát tételesen rombolja le a film úgy, hogy annak először nem tulajdonítunk túl nagy jelentőséget, egészen a legvégéig. A film nagyjából közepén fellelhető „hippitelepes” jelenetig nem sejtünk semmi rosszat róluk, és még utána is csak a túlzott lojalitás és az erőszakra való alkalmatlanságuk mutatkozik meg. Azonban a hippiség kettős természete, amelyet bizonyára a drogok használata is felfokoz, továbbá az Amerikát közben átható háborúk zajai és annak propagandái is megzavarnak, egy elképzelhetetlen szintre ér el, és Tarantino ezt is képes kiforgatni. (Bár közel sem annyira művészien, mint a Mechanikus narancs című film teszi, ahol a szereplők a tejből nyerik az elkövetett szörnyűségekhez szükséges erőt, mindezzel egyértelmű metaforaként a drogokra utalva.) Tarantino az előzőekben felsorolt okokhoz hozzácsap még egyet, magát Hollywoodot – és bár a jobb kifejtettség hiányzik a drog és a háború tekintetében, mégsincs a nézőnek hiányérzete, hiszen az éppen eléggé belénk sulykolt dolgokat hagyja ki ezek mellőzésével. Azonban nem túlontúl hatásvadász-e, hogy az általa oly fontosnak tartott Hollywoodot teszi főgonosszá a filmben? Nem olyan, mintha ezzel a saját, Hollywooddal vívott harcának kettősségét mutatná be a filmvásznon?
margaret-qualley-once-upon-a-time-in-hollywood-700x321
Tarantino egyébként bevált recept szerint dolgozott most is. Egy korábbi filmje, a Becstelen brigantyk ugyanezen hatásra törekszik, csakhogy azt az európai ember érezte jobban a bőrén, míg ezt vélhetően Amerika. Az USA is megkapta a saját „pofonját” Tarantinótól, amivel ugyan a rendező önismétlésbe bocsátkozott, de jól látható, hogy mindent megtett azért, hogy minél kevésbé lehessen összevetni ezen párhuzamok alapján. Ez az, amit fel lehet róni Tarantinónak: az önismétlés, és néhány ordító megoldás, mint például Cliff kutyájának szerepe, vagy a Cliffről és feleségéről szóló legenda. De ide sorolható a Bruce Lee-jelenet, ami egyrészt Cliff keménységét volt hivatott bemutatni, másrészt egyértelműen jó reklámfogás, ami egy film szempontjából sajnos elengedhetetlen. Mindezek mellett pedig felkerül arra a bizonyos rovásra az unalom körülbelül egy/másfél órásra való fokozása, ami azt sejteti a nézővel, hogy valami hatalmas dolog fog történni – de mégsem történik semmi. Ezzel operál zseniálisan vagy épp amatőr módon Tarantino: folyton azt hiteti el a nézővel, hogy itt most fog valami történni, és a néző beleesik a csapdába, a rendező pedig jót röhög ezen, mert nem kapunk jóformán semmilyen cselekményt. Közel két és fél óra után kapunk csak egy elbaltázott végkifejletet, aminek csak azért örül a néző annyira, és azért élvezi, mert végre-valahára történik is valami. Amikor vége a filmnek, mindenki úgy érzi, hogy kapott valamit a filmtől. Igen, kapott: egy jókora nagy blöfföt.

Képek forrása (12, 3, 4)