Zseniális naturalizmus vagy unalmas egysíkúság? – A nomádok földje

A nemrég lezajló Oscar-gála minden bizonnyal legsikeresebb alkotása a három jelentős díjat is bezsebelő A nomádok földje volt. A rendkívül hatásosan fényképezett, csupán kevés zenét felvonultató film, amelynek nem felróható a nagyotmondási vágy, úgy tűnik, hogy sokak szívébe belopta magát. De mi lehetett annyira megkapó egy furgonba költözött, kevéssel a nyugdíj előtt álló nő történetében azon túl, hogy éles képet fest az amerikai társadalom valódi állapotáról? Ennek járunk most utána.

A történet főszereplője Fern (Frances McDormand), akit fogságban tart tragikus múltja, és lépten-nyomon arra kényszeríti, hogy ne telepedjen le sehol, hiszen akkor az így kialakult kötődés lehetetlenné tenné a régmúlt történéseinek újraélését, amiből identitását nyeri. Így lesz a modern kor nomád embere. Frances McDormand erre a szerepre tökéletes választásnak bizonyult, hiszen minden pillantásából árad a kilátástalanság és az az igény, hogy semmi ne tartsa vissza elkövetkező életében attól, hogy bármikor is újra útra keljen. Jelenetek sora hangsúlyozza ezt, miközben bepillantást nyerhetünk mindennapi életének nehézségeibe, úgy mint az északi régiókban való munkakeresésbe, a higiéniai problémákba és az előre nem látható kisebb-nagyobb gondokba. Bár sokszor remek naturalizmussal ragadja meg a film ezeket a dolgokat, végül mégsem lesznek eléggé hatásosak. A helyzetek, amelyekbe az élet belekényszeríti, nem tudnak kellő súllyal hatni a fantasztikusnak szánt tájbemutatások után. A képek nagy része egy álomba illően szép élet részeként is értelmezhető, viszont sokkal inkább tűnik keserves vigasznak, bár a rendező (Chloé Zhao) az erre reflektáló párbeszédek alapján nyilvánvalóan nem erre törekedett, az pedig egyáltalán nem hozható fel mentségére, hogy kontrasztot szeretett volna nyújtani az effajta emberi sorsról, hiszen a film szereplői – Dave kivételével – mind egysíkúak. Mindenkinek van valami mögöttes története, amit néhol pár mondatban megkapunk, azonban jól látszik ezekből, hogy nem tudnak és nem akarnak ezeken túllépni.


A rendezés pedig egyértelműen arra törekszik, hogy ezeket az embereket ne egyéni sorsokként mutassa be, hanem általánosítson, ezzel elérve azt, hogy az egyént semmiben se találja hibásnak – így indirekt módon kihangsúlyozva a rendszer automatizmusát, amely ezért felelős. A rendezésnek ebben felettébb nagy felelőssége van, hiszen az elnyomott rétegek felemelésének igénye helyett a sajnálkozás végtelen körforgását választja. Nincs egy szereplő, akinek eszébe jutna magát is hibáztatni, és akiben egyáltalán felmerülne az, hogy bár nem mindenki integrálható újra a társadalomba, természetszerűen fontos lenne ezt próbára tenni. A rendező intenciója inkább abban éleződik ki, hogy ezt az állapotot romantizálja: ezek az emberek a tragédiájuknak élnek, és jól van ez így. Közösségeket alkotva és egymást segítve napról napra élnek az út szélén – a film állítása szerint ez a megoldás arra, hogy a világot, és vele a sorsunkat megéljük a maga valójában. Nincs más kiút: nincs művészet, nincs család, nincs küldetéstudat, nincs dac, nincs semmi, ami ettől megszabadíthatna.


Egy dolog van a film szerint: a természet. Vannak tájak, ahová elmehetünk és örök élményt szerezhetünk, csakhogy egy pillanatig sem veti fel a film ennek ellentmondásosságát, hiszen ha látunk is valami szépet a tájban, kivel osszuk meg, az épp ugyanarra állomásozó ismeretlennel? Hogyan éljük meg nyelvileg, ha nincs művészet? Hogyan merítsünk belőle erőt, ha nincs, amire fordíthatnánk? Ezen kérdések nélkül a film felvetése csak romantizálása egy életformának, amelyet legutóbb talán a hippik követtek, akikből később lázadó, depressziós felnőttek vagy éppen gondos, kertvárosi családapák lettek attól függően, hogy mit tartottak meg az akkori énjükből a későbbiekben. Ennek okán van valamiféle nosztalgia töltete a hippik iránt, mintha csak korunk hippijeit mutatná be a film, viszont elfelejtve a hippikorszak sajátosságainak párhuzamába állítani az impliciten megnyilatkozó kapitalizmuskritikát, amit a film nem mer bevállalni. Ehelyett kapunk egy egyénre vetített sorsot, amely a folytonos cirkularitásban nem kiteljesedik, ahogy azt a film képzeli, hanem mindinkább megsemmisül.
Az egyetlen pozitív pont a film szempontjából Dave (David Strathairn) karaktere, aki valamennyire próbál kötődést kialakítani Fernnel, és minden rosszul elsült próbálkozása ellenére is kitart. Dave annak a nomádnak a prototipikus példája, akin látszik, hogy nem tervez hosszútávra, és minél előbb ki akar lábalni jelenlegi helyzetéből, mindezeken túl pedig arra sem rest, hogy magával rántson mást is. Dave karaktere viszont egyszerre mutatja a rendezés pozitív és negatív oldalát is. Mindenképpen dicséretes volt felvezetni a karakterét, viszont egészen más célzattal történt, mint ahogyan azt kellett volna. Dave könnyen kedvelhető és törődő szerepéből így lesz egy függőséget erőltető, a társadalomba mindenképpen integrálni akaró, a film zárásához mérten leginkább negatív szereplő, aki nem elég, hogy megnyeri a főszereplőt az életébe, már csak a felfogásmódjával is változást követel. A változás pedig nem elfogadható a film logikája alapján, hiszen az addig felépített romantizálást romba döntené, és elérné azt a kívánt hatást, aminek eredményeképp valahonnan valahova jutna a történet.


A film tehát összességében jó alapgondolatokat vonultat fel, viszont annál inkább viszi félre azokat, annak mentén, hogy ezek mind a főszereplő identitása ellen irányulnak. Pedig mi sem bizonyíték ennek ellenkezőjére, mint Fern tragikus előélete. A film mindent elkövet az ellen, hogy negatívan legyen bemutatva Fern sorsa, miközben a főszereplő jeleneteit áthatja a múlt iránti vágyakozás, amely éppen úgy integrálná a társadalomba, ahogyan Dave is tenné vele. Az intenció azonban itt egészen más, ugyanis jó eséllyel megállapítható, hogy a szabadság és a függetlenség iránti romantika hatásait mutatja, elfedve azokat a gondokat, amiket ezen élet önmagában létrehoz. A nomádok koránt sem olyan szabadok, mint ahogy a film ezt mutatni szeretné, sőt, ha lehet ezt mondani, több mindennek kitettek, mint egy átlagos ember. Az igazi szabadságot, amire rájátszani szeretne a film, inkább egy másik, az Út a vadonba mutatja be, azonban még ott is felvetődhetnek kérdések ezzel kapcsolatban.

Képek forrása: 1 2 3 4

[sam id="10" name="mnb2" codes="false"]