A 77 fejű herceg éneke: sodródás Kellerwessel Klaussal

Kellerwessel Klaus másodéves pszichológia szakos hallgató az ELTE PPK-n. Egy nap gyanútlanul görgettem a Facebookon, amikor felfedeztem, hogy két profilja van. A nem értés hirtelen csodálkozásba fordult át, amikor megláttam, hogy az egyik egy írói oldal. Azóta volt szerencsém megismerni őt, amiért nagyon hálás vagyok. Nevetek az oldalán megosztott irodalmi mémjein, és elmosolyodom azon, hogy Lackfi János posztolja egy versét, Kemény István pedig elismerően nyilatkozik drámáiról. Kávé mellett, a Könyvtár Klubban beszélgettünk hamarosan megjelenő első kötetéről, amelyet saját illusztrációi és önállóan tervezett borítója kísér útjára.

Három képkockából álló képregény formájában kell ábrázolnod végzős középiskolai évedig terjedő jellemfejlődésed. Milyen mozzanatok elevenednek meg?

Te jó ég! Beugrott egy nagyon korai emlékem. Szabadszálláson születtem – ez van olyan menő, mint Babits és a Szekszárdon születtem kezdés – vagyis mégsem, mert Kecskeméten születtem, csak Szabadszálláson nőttem föl, ennyit az alliterációról. Ami pedig eszembe jutott, hogy ott kergetőzünk egy nagy kutyával a hatalmas erkélyünkön. Ezzel a képpel le van tudva az első tíz év, de hogy aztán mi következik…
Rengeteget „kockultam” gyerekként, és néztem a Bakugan sorozatot meg hasonlókat. Erre is pazaroljunk el egy képkockát! (nevet)
A következő a középiskola vége. A Sárvári Diákíró Táborban meghonosítottuk azt a tradíciót, hogy kiültünk éjszaka a sárvári vár árkába slammelni. Körülbelül húszan voltunk, mondtuk a magunk szövegeit, és szereztünk egy műlábat is útközeben. Legyen a műlábas, várárokban slammelős az utolsó képkocka! (nevet)

Az utolsó képkockán már meg is jelent az irodalom szeretete! Mikor kezdtél el szövegekkel, írással foglalkozni?

Nekem nagyon sokáig olvastak fel a szüleim elalvás előtt, például Karinthyt is. Hallgattam az Így írtok ti paródiákat, olyan írókról, akikről életemben nem hallottam. Ennek hatására én is elkezdtem paródiákat írni. De nem írókról, vagy más művekről, hanem paródiákat, csak úgy, magukban. Nem egészen értettem még akkoriban, mit is jelent az, hogy paródia. Később az Egri csillagokat vettük az iskolában, ezért popszámokat írtam át „Egri csillagos” tematikára. A legelső történeteimet viszont még oviban írtam, csupa nyomtatott nagybetűvel, szóközök nélkül, és amelyik betűt nem tudtam, azt kihagytam. Ezek a sztorik egy kardszárnyú delfin műanyag figura tengeralatti kalandjairól szóltak. (nevet)

A komolyabb lélegzetű alkotásaid mikor láttak napvilágot?

Miért, ez nem volt elég komoly? (nevet) Szerintem egyébként középiskolában, tizedik osztály környékén.

Vannak, akik az irodalom órákon terítékre kerülő mélylélektani regények hatására döntenek a pszichológia szak mellett. Te is a pszichológia irodalmi értéke miatt érkeztél az ELTE PPK-ra?

Igen, igen. Írónak készültem, és az volt a gondolatmenetem, hogy magyar szakról nagyon sokan közelítik meg az irodalmat. Átlátják a kánont, beleássák magukat a hagyományba, és ez irányból fogják meg az írást, az írói pályát is. Lehet, hogy napjainkban egy újfajta irodalomszemléletre is lenne kereslet. Korábban is voltak páran, akik iheletet merítettek a pszichológiából, Kosztolányinak és Csáthnak nagy inspiráció volt például Freud, a lengyel származású Olga Tokarczuk pedig végzett pszichológus, pszichoterapeutaként is dolgozott éveken keresztül, és nemrég kapott irodalmi Nobel díjat.
Az ELTE PPK szlogenje az, hogy „Minden, ami ember”. Én meg emberekről szeretnék írni embereknek, és én is ember vagyok, úgyhogy szlogenjeink stimmelni látszanak.

Ezek szerint az írástechnika és az irodalom hagyományában való elmélyedés teljes mértékben a szabadidődben manifesztálódik?

Igen, de azért igyekszem szabadon választható tantárgyakként felvenni irodalmi tárgyakat. Idén például pályáztam Honorácior státuszra. (A Honorácior státusz lehetőséget ad arra, hogy a választott kurzusok többletkreditjei térítésmentesek legyenek az adott hallgató számára – a szerk.) Ezáltal rengeteg plusz kredittel és irodalommal kapcsolatos tárggyal halmozhattam el magam, és égethettem ki maradék agysejtjeimet.

Biztosan kifizetődő lesz a látóköröd folyamatos bővítése a jövőbeli alkotásaid tekintetében. Mindeközben azonban első köteted, A 77 fejű herceg éneke már meg is jelent. Össze tudnád foglalni röviden a kötet koncepcióját?

Két vers és két dráma van benne. A két vers keretezi, körülöleli a két drámát. Az egyik dráma a Kongót gyarmatosító belga császár, II. Lipót elleni merényletkísérletről szól, az 1900-as évek elején. Az uralkodók és alattvalók közötti szakadékot az uralkodók szempontjából láttatja. Itt II. Lipóttal és körével, a szolgálóival, a merénylőivel vagyunk egy „bagázsban”. A kongóiakkal, akikkel az atrocitás, a népirtás történik, egyáltalán nem találkozunk, csak a kötet illusztrációiban. Tehát van egyfajta „szakadás” a vezető és a vezetett között.
A másik darab szinte pontosan száz évvel később játszódik, Salgótarjánban. Az ottani üveggyár 2019-es bezárását dolgozza föl, ahol már a munkások szintjén nézzük végig az eseményeket. Látjuk, hogy a tulajdonosok folyamatosan váltakoznak, nem lehet tudni, hogy ki vezeti éppen a gyárat, ki a felelős azért, hogy nő az adósság – napról napra, különösebb látható okok nélkül. A szakadás tehát itt is jelen van, csak más a perspektíva, most alulról nézzük. Teljes ívet akar sugallani tehát a két darab, hiszen száz év különbség van köztük, egyik alulról, másik felülről szemléli ugyanazt, teljesen más helyszínen, más kultúrában játszódnak, és megírva is eltérő stílusban vannak.
A kötet első verse mendegélős, csodálkozós. Bevezet minket a kötetbe, amelyben szintén lehet majd mendegélni és csodálkozni a monológokon, helyzeteken, béna szóvicceken, kinyilatkoztatásokon. A kötet végén ezzel szemben egy kiúttalanságvers foglal helyet. Ebben a címadó 77 fejű herceg áll a középpontban, aki magáról sem tudja igazán, hogy kicsoda, micsoda. Egy torz, gomolygó identitású valami. Próbál kitörni a helyzetéből, az örökös éjszakából, amiben menetel ide-oda céltalanul, de nem tud. A páthuzam itt az, hogy ugyanúgy nincs kiút a történelemből és a helyzetekből, amelyekről a két színdarab szól.

A kötet koncepciója komplex, felmerül a kérdés, hogy mióta tervezted az egyes részeit és az egészét?

Ez most egy kicsit illúzióromboló, de nem volt tervezett. A színdarabokat már korábban megírtam, a kongóit csak úgy, a salgótarjánit pedig egy pályázatra. Viszont a kongói is sikerült annyira jól, hogy be akartam küldeni mindenféle drámapályázatra, de nem találtam egyet sem. Aztán mégis, a Cédrus Alapítványnak láttam meg egy „tehetséges fiatal írókat keresünk, küldd be, amid van” kaliberű kiírását a Napút oldalán, beküldtem oda. Azt írta vissza a pályázat vezetője, hogy nagyon jó, amit küldtem, és küldjek még, ha van. Volt. Elküldtem neki a másik darabot is. Ezt körülbelül kettő óra alatt lehet elolvasni. Miután elküldtem, két órára rá felhívott. Bemutatkozott, mondta, hogy nagyon boldoggá tettem, annyira, hogy énekelni fog. Tényleg elkezdett énekelni! (nevet) Arra gondoltam: „Jézusom, én ezt most le fogom tenni!” – és közben a barátnőmre is ráírtam, hogy valami ember itt énekel nekem a telefonban! Végül nem tettem le, és a főszerkesztő ezután azt mondta, hogy neki annyira tetszett a beküldött anyag, hogy kiadnák az egészet egy könyvben. A két verset pedig ezután tettem mellé, hogy a kötetnek legyen valami íve. Meg hát a 2 vers 2 dráma alcím is egész jól hangzott.

Klaus, erre a válaszra egyáltalán nem számítottam! Ennek fényében milyen érzés volt, amikor összeállt a kötet, és kiderült, hogy tényleg ki fogják adni?

Az elején nagyon izgalmas volt, elkezdtem nézegetni, hogy milyen borítója lehetne. A kiadó többi borítója nem ragadott meg túlságosan, úgyhogy elhatároztam, hogy csinálok egy sajátot. Ha már borítót csinálok, akkor viszont illusztrálom is. A könyvem is legyen tele rajzokkal, mint a füzeteim! Viszont aztán kiderült, hogy mindez rengeteg energia. (nevet) Megcsináltam, de a következő könyvemet lehet, hogy nem akarom majd ennyire teledekorálni. Hát, illetve ki tudja. Lehet, hogy addigra elfelejtem, mennyit szenvedtem ezzel.  

Visszagondolva biztosan azt érzed, hogy megérte. Kemény István született íróként, Závada Péter kivételes tehetségként hivatkozott rád ajánlásában. Számítottál erre a fogadtatásra, hogy ilyen jó visszhangja lesz a kötetnek?

A visszhang azt sugallja, hogy ez egy spontán, és természetes folyamat volt. Például valahol mondjuk lecsapódik egy csepp a tóba, a hangja pedig visszaverődik a távoli és gyanútlan hegyekről. Én azonban magam írtam rá ezekre az emberekre, hogy kedvelem a munkásságukat, és írnának-e egy rövid ajánlót a könyvemről, ami hamarosan megjelenik. Sok embernek írtam, példaképeimnek, olyanoknak, akiket ismertem, és olyanoknak, akiket nem. Néha úgy érzem, pofátlanul kényszerítettem ki ezt a pozitív fogadtatást.

Ezt értem, de ilyen neves alkotók biztos nem írtak volna dicsérő szavakat, ha nem lennének igazak.

Hát… voltak, akik nem válaszoltak. Viszont Závada Péter és Kemény István munkásságát nagyon tisztelem, és rengeteg inspirációt merítettem belőlük. Tényleg megtisztelő, hogy ilyen szépeket írtak rólam.
Egyébként mindenkinek írtam, hogy pár szavas ajánlót kérek, mert a könyv hátoldalára mindenkitől szeretnék egy-egy szót kiemelni. Végül az 5-6 ember, aki válaszolt, egy oldalnyit írt. A történelemtanárom, Ujlaki István szintén egy oldalt írt. Abból a mennyiségből a borítóra csak annyit tudtam kiragadni, hogy „szellemes”. (nevet) Kicsit szégyellem is magam amiatt, hogy elolvastattam vele az egész könyvem, ráadáusl határidőre, ezért az egy szóért.

Egyébként a drámaírás világába is ennyire tudatos döntések mentén érkeztél meg, vagy hirtelen történt? Nem mindennapi, hogy valaki drámaírásra adja a fejét.

Az Európa Könyvkiadónak van két drámaantológiája, amiket nagyon szerettem, A fizikusok és A kopasz énekesnő. A huszadik századból vannak összeválogatva, és valamiért nagyon kicsiként olvastam őket. Nem tudom, hogy miért olvas egy tizenhárom éves gyerek ilyen műveket. Viszont nem merült fel bennem, hogy én valaha is színdarabot szeretnék írni. A Rubini véréből nárciszok nőnek, a Kongó-darab is nagyon random született. Érettségi után nem igazán tudtam mit kezdeni magammal. Nagyon bennem volt a vákuum, hogy fölszívtam magamba a sok tudást, majd kihánytam magamból, és nem maradt bennem más, csak üresség. Meg még volt több hónap az egyetemig, ahova most vagy fölvettek, vagy nem.
Korábban volt egy fura álmom, miután láttam egy YouTube-videót, amelyben megemlítették II. Lipót belga császárt. Elhatároztam, írok valamit ebből az álmomból, bármit, csak kezdjek valamit az életemmel. Írtam egy novellát, az pocsék lett, de tényleg! Aztán rájöttem, hogy az álmomban egy színdarabot adtunk elő II. Lipóttal, miért ne lehetne az írás maga is színdarab? (nevet) Megírtam, jó lett, de betervezve nem volt. Kezdem kicsit úgy érezni, hogy sodródom ebben a történetben.

Drámákat írsz, számos folyóirat publikálta a verseidet, és tudományos ismeretterjesztő cikkeket is publikáltál már. A jövődet tekintve milyen irodalommal, írással kapcsolatos területeket szeretnél még meghódítani? Esetleg minden random?

Lehet, hogy maradok a minden random felfogásnál. (nevet) Igazából filozófiában, tudományban és irodalomban is szeretem a holisztikus dolgokat, hogy szemléljünk mindent messziről és egyben, gestaltosan. Wagner azt mondta, hogy minden szinten hatni akar a befogadóra. Jó történettel, jelmezekkel, színészekkel, énekkel, hangos zenével, és az egész hatást ömlesztve rá akarja zúdítani a közönségre, aki meg csak tátja a száját. Ezt a szájtáttatós szellemiséget szeretném tovább vinni. Nem igazán szeretnék határvonalakat húzni különböző műfajok között. Például sokszor felmerül kérdésként, hogy a slam és a költészet között hol a határ. Én nem igazán érzem, hogy kell, hogy legyen határ. Ahogy például Brecht drámáinál is szeretem, ahogy néha átmennek egy-egy többoldalas versbe, vagy Kundera regényeinél, ahol néha azon kapjuk magunkat, hogy igazából egy filozófiai esszét olvasunk, a karakterek meg csak illusztrációk.

Az irodalmon túl a képzőművészet világa is rengeteg kihívást tartogat. Rajzaiddal hogyan jutottál el a galériák világáig és a köteted vizuális elemeinek megvalósításáig?

Rettenetesen viselem az unalmat, emiatt kezdtem el rajzolni. Emlékszem, hogy volt valami díjátadó a középiskolában, amit öltönyben, könyv és füzet nélkül kellett végig ülni három órát. Minden díjazottat egyenként kiszólítottak, hogy ki mit nyert, milyen iskolából jött, és ki a felkészítőtanára. A végére már kapargattam a nyakam, hogy a fájdalom elvonja a figyelmemet az unalomról. A tanórákon is gyakran firkálgattam a füzetembe, emiatt pedig meggyűlt a bajom a tanárokkal. Szerintük tiszteletlenség, számomra életmentő.
A galériák világa felkéréses alapú volt. „Egy barátom barátjának kellenének rajzok. Neked vannak?” – hát voltak. A Nincs folyóirathoz is így kerültem be illusztrátornak. Felkértek, és beszkenneltem négy olyan rajzom, amin speciel nem volt jegyzet. (nevet) Ezután kezdtem el beküldeni tanulmányokat és verseket, majd kikönyörögtem, hogy én legyek a YouTube-csatorna felelőse. Jelenleg kicsit el vagyok havazva, úgyhogy még nem járultam hozzá sok mindennel a Nincshez, de amint lepörög ez a kötetmizéria, illetve a vizsgaidőszak, ömleni fognak azok a videók.
Az Illyés Sándor Szakkollégium pedig rendezett egy szexuálpszichológiai konferenciát, és felkértek, hogy rajzoljak, hogy lehessen kiállítás is a rendezvényen. Megcselekedtem, amit megkövetelt az Illyés.

Klaus mindenhol ott van.

Nem lehet menekülni! (nevet)

A jelenlét egy nagyon érdekes téma- és kérdésfelvetés egyébként. Neked van saját írói oldalad, ami sokáig nem volt természetes az irodalom berkeiben. Mi a véleményed erről, hol vannak a határok a közönséggel való kommunkációban, a marketingben, az önpromócióban?

Az a szerencsém, hogy amióta elkezdtem ezt az oldalt – a karantén alatt –, nem találkoztam az irodalmi közeggel. Nem volt, aki megvessen. Szerencsére. Persze néha én is elgondolkodom rajta, hogy vajon mennyire arcpirító, amit csinálok. A barátnőm szokott megnyugtatni, hogy ez még határon belül van. Igen, egyen-üzenetet szétküldeni három Facebook-csoportban arról, hogy vegyétek a könyvemet, teljesen normális, mondta. Belecsábított hát a bűnbe. De valamilyen szintű irodalommarketinget viszont mindenképpen szükségesnek tartok. Nem feltétlenül az olvasókért való kapálózás miatt, vagy azért, mert a többi írót el kell tiporni, és a reccsenő állkapcsaikon kell felkapaszkodni a csúcsra. (nevet) A valódi ok az, hogy ezzel a tevékenységgel a mindennapokban sokkal hozzáférhetőbbé tesszük az olvasást és az irodalmat az emberek számára. Ha napi szinten jön velünk szembe egy vicces irodalmi mém Arany Jánosról, vagy hírek arról, hogy milyen menő verseskötetek jelentek meg, akkor előbb-utóbb eszünkbe jut majd maga az olvasás is. Ez egy pozitív dolog, az irodalom egy népegészségügyi kérdés, hiszen rengeteg jótékony hatása van. Fejleszti a memóriát, intelligenciát, kommunikációs készséget, növeli a stressztűrő képességet, csökkenti a demencia valószínűségét, és jobb tőle még az alvás minősége is.

A jóllét nagyon fontos. Saját Facebook-oldaladon közzétetted a pandémia idejére kialakult kreatív válságkezelési módszeredet. Tudnál mesélni pár mondatban a könyvtornyodról?

Rettenetesen tudok szenvedni, ha unatkozom, és a karantén alatt pedig rettenetesen unatkoztam. A legszűkebb ismerősi körből néha találkoztam csak valakivel. Közben minden ott hevert a padlón, a ruhák, a jegyzetfüzetek és a könyvek is. Tökéletes káosz. Elkezdtem egymásra pakolgatni a könyveket, hogy legalább annyira egyben legyenek. Aztán külön tornyot építettem az elolvasandó és az idén már elolvasott könyveknek, és rájöttem, hogy ez nagyon motiváló. Újabb és újabb könyveket pakoltam át egyik toronyról a másikra, majd amikor kifogytam az elolvasandókból (ilyen se volt velem egy jó évtizede), akkor olyan alkotóktól kezdtem olvasni, akiktől sose gondoltam volna, hogy bármit is fogok, csak hogy magasabb legyen az elolvasott torony. Zseniális írókkal találkoztam így!

Ez a pszichológus tudatosságának és az író szenvedélyének találkozása.

Minek is elválasztani a kettőt!

Milyen érzés számodra, hogy olvasóink könyvtornya esetleg a te köteteddel gazdagodhat?

Nagyon megtisztelő lenne, ha így lenne. Évekkel ezelőtt nyertem egy slam-esten, még Kecskeméten. Napokkal később az iskolában odajött hozzám egy hatodikos, hogy látta és nagyon jó volt. Megkért, hogy írjam alá az angol füzetét. Arra gondoltam: „Te jó ég, örömest, sőt te is írd alá az én füzetemet, mert te vagy az első, aki aláírást kér tőlem.” Nagyon vicces és szép érzés volt, gondolom ez is hasonló lenne.

A cikkben szereplő képek Kellerwessel Klaus archívumából származnak.