Guy Ritchie visszatérése a gengsztervilághoz: Úriemberek

Guy Ritchie hosszú éveken át zajló tévelygéseit követően – amik a nagy sikerű A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, valamint a Blöff után következtek – újra visszatért az angol gengszterfilmek világához az Úriemberek című filmjével. A visszatérés pedig közel parádésan sikerült.

Az Úriemberek történetének középpontjában Mickey Pearson (Matthew McConaughey) gengsztervilágból való kiszállása áll, amit a rendező frappáns kerettel tár a nézők elé. Guy Ritchie ilyen témájú filmjeinél bevett módszer a narrátor felléptetése, ami vagy egy mindentudó narrátort, vagy egy szereplő átmeneti narrátorrá válását jelenti. Azonban ebben a filmben egy korlátolt beavatottságú újságíró a narrátorunk (Hugh Grant), akinek egy konkrét forgatókönyve van az eseményekről. Ezzel egyszerre lépünk be egy külső és egy belső játékba. Belső játék, mivel az újságíró információit nem éri kommentár, csak nagyon ritka, nem tárgyi tévedések esetében. És ugyanakkor külső játék, mivel ezzel a néző beavatottnak érzi magát, látja az állítólagos történéseket, viszont semmiben sem lehet biztos. Így bizonyos értelemben keverednek a valóság és a fikció elemei anélkül, hogy minden pontot felülvizsgálat érne (és még ha felülvizsgálat érné, akkor se lehetne biztos, hogy az igazságtartalommal bír, hiszen bűnözőkről van szó), ezért a nézőnek mindig viszonylagos távolságot kell tartania a történettől. Ez talán a legizgalmasabb játék a filmben, ami az elején kifejezetten szórakoztatóan hat.
1
Sajnos azonban nem erre hegyezi ki a film a mondanivalóját, hanem a konkrét történetre, amelyet állandóan kisebb csavarok tesznek élvezhetővé, mindemellett pedig újabb adalékok tűnnek fel benne: egyrészt a tipikus gengszter prolihumor, valamint az Edző (Colin Farrell) és csapata színre lépése. A humor Guy Ritchie gengszterfilmjeiben kötelező tartozék mind nyelvi formájában (ami frappáns vagy természetes könnyedségű káromkodásokat jelent), mind az olyan akciókban, amikor a nagymenő gengszterek is amatőr hibákat vétenek. Utóbbi nagyon jól működik, azonban a nyelvi humorban rendezőnk kissé berozsdásodott. A film után nem tudunk annyira találó szövegeket idézni, mint korábbi alkotásaiból, mert a megszólalások súlytalanok és öncélúak. Ezt fel lehet úgy fogni, hogy a valósághoz eggyel közelebb lépett a rendező, olyan értelemben, hogy ugyan nem olyan kreatív emberek ezek a gengszterek, de talán ezt felülírja az az erőlködés, amit sok jelenetben tapasztalni lehet. A besült poénok által érzett kínos helyzeteket azonban át lehet hidalni, és végtére is nem csúszik el a film ennyitől, ugyanakkor ha valakinek élénkek az emlékei ezen téren a Blöfföt illetően, akkor mégiscsak valahol csorbát szenvedhet az élmény.
De jön az Edző, akinek a fellépése egyből elfeledtethet minden kritikát, ami a nyelvi humort illeti. Az Edző karaktere egyszerűen tökéletes választás színészünknek, akiről az Arthur Miller-drámából adaptált forgatókönyvű Erőszakik (sic!) óta tudjuk, hogy ugyancsak a komolyan vehető színészekhez tartozik Hollywoodban. Minden jelenetet, amelyben feltűnik, tökéletesen leural, még akkor is, ha nem ő van a középpontban. A szettje, a dumája, a mozgása, minden a helyén van, és a film után csak azért lehet bánkódni, hogy miért nem kapott ennél több játékidőt, ellentétben például a kínoskodó Fletcherrel (Hugh Grant), valamint a karizmátlan és stílustalan Rayjel (Charlie Hunnam), akinek a kiválasztását erre a szerepre nem tudom, mivel lehetne megindokolni.
2
Hugh Granttel – aki tulajdonképpen nem igazán játszott említésre méltó filmben a Keserű mézen kívül – a film elején még nincs is olyan nagy gond, sőt, a tenyérbemászó, értelmiségi háttérrel rendelkező újságírótípust még egészen hitelesen hozza, azonban ez később menthetetlenül rossz végletbe fordul. A poénjai kínosak, a fellépése álvagány, ami nyilván a ráosztott szerepből adódik, miközben rendezői utasításokat teljesít, azonban egy jobb színész ezt sokkal jobban megoldotta volna. Tehát igazából nem is a karakterrel van a baj, hanem Hugh Grant színészi képességeinek határaival, amibe most jócskán beleláthattunk. De nagyjából ugyanez elmondható Charlie Hunnamről is, akinek még annyi említésre méltó szerepe sincs, mint a nem túl magas mércét állító Hugh Grantnek. Ugyanakkor Hunnam karakterénél, Raynél magyarázható a dolog annyiban, hogy ő csupán a főnök, Mickey Pearson jobbkeze, tehát egy olyan ember, aki lehet egy teljesen átlagos fickó, és mindent elintéz, amit mondanak neki. Ezért talán rendezői megfontolás lehetett, hogy Ray tulajdonképpen jellemtelen emberként lép színre, és ezzel még jobban hangsúlyozódik Mickey szerepe. Ennyiben magyarázható, de talán mégis jobban örültünk volna, hogyha egy legalább annyira szórakoztató karaktert kapunk, mint amilyen Száraz Szem (Henry Golding) volt a másik oldalon.
3
Összességében tehát egy minden tekintetben jól összerakott filmről beszélhetünk, amely visszavisz minket a Guy Ritchie pályája kezdetén megütött szinthez. Dicséretes, hogy nem kívánta újraforgatni a legendás filmjeit, hanem valami újjal akart előrukkolni, ami egyértelműen látszik már a film legelső jelenetén, amelyből kibomlik a tulajdonképpeni cselekmény. Ami pedig a negatívumokat illeti, az csak Guy Ritchie-t és a korábbi, zseniális filmjeit tekintve állja meg a helyét mint elvárás, hiszen mindeközben egy pörgős, vagány, humoros, és többnyire jó színészekkel illetve karakterekkel felvonultatott filmet kapunk, ami annyira magába szippant, hogy az embernek garantáltan nem jut közben eszébe az órájára nézni.

Képek forrása: 1 2 3 4