2017 nem indult túl ígéretesen filmes szempontból, bár talán igazán nagy elvárások sem voltak ebben az évben. Elsősorban a már meglévő univerzumok épültek tovább (Marvel, DC, Star Wars), valamint számos nagy sikerű film kapta meg a folytatását. Szerencsére érkezett néhány remek önálló új film is, illetve külön örömet szolgáltat, hogy 2017 a magyar filmekről is szólhatott – ez utóbbi kategóriából került ki szerkesztőségünk kedvence is. Filmes évértékelőnket olvashatjátok.
Ahogyan azt már megszokhattuk, idén is számos képregényfilm érkezett a mozikba. A DC gőzerővel próbálta meg idén is csökkenteni a lemaradását a Marvellel szemben, legalábbis a saját univerzumának építését illetően. Ha ez még nem is sikerült nekik, azt már mindenképpen elérték, hogy az előző évi félresikerült filmek (Batman Superman ellen – Az igazság hajnala; Suicide Squad – Öngyilkos osztag) helyett idén már az elfogadható kategóriába estek filmjeik. Ezek közül is a Wonder Woman sikerült viszonylag jól, bár a léc kifejezetten alacsonyan volt. Pozitív viszont, hogy ez, illetve valamilyen szinten Az igazság ligája is olyan, amire már lehet építkezni.
A Marvel lezárt egy nagy fejezetet, az X-Men-széria ugyanis elköszönt Hugh Jackmantől a Logan – Farkas című mozival. Ez a búcsú kifejezetten érzelemdús lett, ráadásul filmművészeti jelentőséggel is bírt. Sikerült bebizonyítani, hogy lehet úgy is kiváló képregényfilmet készíteni, hogy az közben drámai hangvételű legyen az elejétől a végéig. Véleményem szerint mind történetileg, mind a színészi alakításokat illetően ez a film sikerült idén a legjobban a saját kategóriáján belül. Eközben a Marvel-moziverzum 3 filmmel is gyarapodott idén. A galaxis őrzői 2, illetve a Thor: Ragnaröck révén két korábbi film is (újabb) folytatást kapott. Az előbbi esetében ez egy kifejezetten várt esemény volt, szerencsére nem kellett csalódni. A főbb karaktereket jobban bemutatta a film, míg humora megközelítette az első részt. Ez utóbbi szegmensben volt kifejezetten erős az új Thor-mozi is, bár a történet kicsit talán bárgyú lett – nem úgy a Pókember: Hazatérés-ben, ahol a Marvel ismét nekirugaszkodott a pókcsípés által szupererőre szert tevő fiú kalandjainak. Láthatóan tanultak a korábbi hibákból, az unalomig ismételt sallangokat pedig elfelejtették végre. Külön pozitívum benne, hogy ebben a filmben nem az egész világot kell megmentenie hősünknek, ellentétben a legtöbb ilyen filmmel.
A filmes univerzumok között megkerülhetetlen a Star Wars világa, amelynek legfrissebb epizódja – Az utolsó Jedik – tartja éppen lázban a sorozat rajongóit. A rájuk való tekintetből a cselekményről nem ejtek szót, ám így is van mit kiemelni az új rész kapcsán. A filmben van egy gondolatmenet arról, hogy miről is szólhat igazából a háború az Első Rend és az Ellenállás között, illetve úgy általában miről is szólnak a háborúk, kik a háborúk nyertesei. Akik aktívan részt vesznek egy háborúban, azok mindenképpen veszteségeket fognak szenvedni, ez alól viszont van egy kivétel: akik eladják a fegyvereket. S mint kiderült, nekik csak az számít, hogy megkapják a pénzüket, miközben egyszerre adnak el az Első Rend és az Ellenállás számára is.
Nemcsak a Star Wars kapott idén folytatást idén, Danny Boyle klasszikusa is beállt a sorba, amikor megjelent a T2 – Trainspotting. A második rész erősen épít a nosztalgiára, Ewan McGregor vigyora is megkopott némileg az első rész óta, de aki azt szerette, az minden bizonnyal ezt is élvezni fogja. A Válaszd az életet címre hallgató monológ újragondolása pedig fantasztikus lett. A majmok bolygója 3 – Háború remekül illeszkedik az új széria részeihez, Andy Serkis alakítása viszont felvet egy nagyon fontos kérdést: vajon elérkezett annak az ideje, hogy egy CGI-lény gesztusainak eljátszásáért Oscar-t kapjon valaki? Mennyiben más ez így, mint az, ha ténylegesen a színész lenne ott a vásznon? Végső soron így is ő volt ott, az ő játéka tette azzá a filmet és a karaktert, amilyen lett végül.
A Szárnyas fejvadász 2049 egy olyan második rész lett, amely egyszerre állja meg a helyét önálló filmként is, illetve helyezi új megvilágításba az első részt. 164 perces játékideje elsőre rémisztő is lehet, ráadásul az események sem zajlanak benne túl gyorsan, mégis a szerkesztőség egyik kedvenc mozija volt ez. A film látványvilága megidézi az első rész által elképzelt disztópikus, ugyanakkor mégis sokszínű univerzumot, zenéje pedig időnként az ember velejéig hatol. A csodás körítésen is túlnyúl a mondanivaló, mely nem kevesebb annál, hogy mitől ember az ember. Vajon attól, hogy úgy néz ki, ahogy természetesen jött létre? Vagy inkább attól, hogy milyen emlékei, milyen érzései vannak, noha azok adott esetben mesterségesek? Erre keresi a választ, és érzésem szerint meg is találja.
A folytatások mellett azért érkezett idén néhány remek önálló film is. Luc Besson új filmje, a Valerian és az ezer bolygó városa látványvilágával tudott kitűnni, ezen a téren helyenként meg is idézte a francia rendező klasszikusát, az Ötödik elem-et. (Ez már csak azért sem lehet véletlen, mert az a film is sokat merített a Valerian és Laureline című képregényből.) A látványt leszámítva viszont sajnos nem több egy egyszeri popcornmozinál Besson új alkotása. Ennél egy fokkal jobban sikerült a Nyomd, bébi, nyomd, amely teli van zenére vágott akciójelenetekkel, ezek pedig nagyon jól működnek. Negatívumként lehet felróni (a pocsék magyar címet) a film befejezését, kicsit talán túlpörgött.
Az idei év felkapott horrorfilmje egy Stephen King-adaptáció, az Az lett. Mivel kellően cselekménydús lett a film, így indokoltnak mondható a regény kettéosztása. Külön szót érdemel, hogy sikeresen abszolválták a készítők azt az általános nehéz feladatot, hogy megfelelő gyerekszínészeket találjanak a főbb szerepekre. Bill Skarsgård játéka mint Pennywise igazán emlékezetesre sikeredett. Christopher Nolan is új filmmel jelentkezett, ezúttal háborús filmet készített. A Dunkirk különlegessége, hogy kevésbé épít a szövegkönyvre, elsősorban a monumentális látvány, valamint az azzal eggyé váló zene az, ami az élményt szolgáltatja. Utóbbiért a még mindig zseniális Hans Zimmer felelt. A három idősíkon futó cselekmény pedig még összetettebbé teszi a történetet.
Nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy számos félresikerült próbálkozás után most végre megint talált valamit M. Night Shyamalan, amivel a filmrajongók kedvében járhat. Ez nem más, mint a Széttörve, amelyben egy tudtahasadásos ember személyiségeivel ismerkedhet meg a néző. Ez így önmagában is kellően érdekesen hangzik, de ehhez további adalék James McAvoy színészi munkássága is, aki(k) hátborzongatóan adja vissza a különböző személyiségeket. M. Night Shyamalan viszont nem lenne M. Night Shyamalan, ha a film végére ne tett volna egy újabb fordulatot. Ez megágyaz egy újabb filmnek, amely azonos térben helyezi el ezt, valamint egyik korábbi alkotását, A sebezhetetlen-t. 2019-ben kiderül, hogy miként sikerül ezt megvalósítani a Mr. Glass című moziban.
Az elmúlt években valami szemmel láthatóan elindult a magyar filmgyártás területén, 2017-ben pedig a mennyiség mellé helyenként már minőség is társult. A magyar szinten nagy költségvetéssel bíró filmek közül a Pappa Pia! ugyan nem lett több egy nyári limonádéfilmnél, valamint a Budapest Noir feldolgozása sem sikerült a legjobban, de ezek szerencsére a kisebb halmazt képezik. A Kincsem már valamivel jobban sikerült, bár ezt el is lehetett várni minden idők legdrágább magyar filmjétől. Azt az egyet meg kell hagyni, hogy sokszor etette a szemet a film. Ennél a három alkotásnál kevésbé volt felkapott ugyan Az állampolgár és az 1945, de mindkettő említést érdemel. Előbbi egy rendkívül érzékeny témával foglalkozik, ugyanakkor politikától független marad, míg utóbbi – ahogyan a címéből is kitalálható – egy igen érzékeny háborús kérdést dolgoz fel új megközelítésből.
Mészáros Márta alkotása, az Aurora Borealis – Északi fény kicsit a radar alatt érkezett meg a mozikba, pedig igazán különleges műről van szó. Témája miatt ugyan nem a legkönnyebben nézhető, ugyanakkor egy igazán fontos kérdést boncolgat, és érezhetően tényleg mondani is akar valamit a film. Ehhez hasonlóan valós alapokon fekszik Antal Nimród legújabb filmje, A viszkis is. A két alkotás között véget is ér ezzel a párhuzam, leszámítva persze azt a tényt, hogy maga műfajában mindkettő nagyon jól sikerült. Ambrus Attila élettörténete egyértelműen megfilmesítés után kiáltott, s külön pozitívumként kell megjegyezni, hogy a film kevésbé emeli piedesztálra a karakterét, mint az a valóságban történt.
A magyar filmek között volt egy, amely kiemelkedett a többi közül, s nemcsak magyar viszonylatban volt nagyszerű alkotás, hanem attól függetlenül is. Ez nem más, mint a szerkesztőség idei kedvenc filmje, a Testről és lélekről. Hogy miért ez volt a kedvencünk? Nem, nem azért, mert magyar, nem is azért, mert nemzetközileg is elismerték, s még csak nem is azért, mert Oscar-esélyes. Azért szerettük ezt a filmet, mert gyönyörű a képi világa. Azért szerettük ezt a filmet, mert érdekfeszítő a története. Azért szerettük ezt a filmet, mert csodálatos a motívumrendszere. Azért szerettük ezt a filmet, mert mindent olyannak mutat, amilyen valójában, semmit sem próbál megszépíteni. És végül: azért szerettük ezt a filmet, mert szép, kerek, egész. S nemcsak szerettük, szeretjük most is.
2017 sokkal gazdagabb volt filmes szempontból, mint amilyennek az elsőre várható volt, mindenki találhatott benne kedvére valót. Remélhetőleg 2018 is hasonlóan gazdag lesz.
Képek: IMDb
