Rémálom a Vörösmarty téren

Az óriásplakátokon virító vérvörös felirat a mi érdeklődésünket is felkeltette, a hivatalos megnyitó előtt meglátogattuk a kiállítást, hogy kiderítsük: valóban megérdemli-e az ötletgazda véleményére alapozott „év kiállítása” titulust A gyilkos tárlat.

A Vörösmarty téri Üvegpalotába költözött interaktív kiállítás a hazai szokásoktól eltérően főképpen a különleges technikai megoldásokra építkezik, a hagyományosnak tekinthető tárlatokhoz képest itt egyetlen szövegrészletet sem helyeztek ki a falakra. A kis létszámú csoportokat az első teremhez vezető lift előtt a moderátorok fejhallgatókkal látják el, ugyanis a kiállítás egésze hangvezérelt.

Abban a pillanatban, hogy bezárul mögöttünk az ajtó, és megindul velünk lefelé a lift, az előtérben fülünkbe búgó kellemes zene megszakad, helyét átveszi a vércseppek nyomasztó monotonitással csöpögő hangja, egészen addig, míg meg nem érkezünk az első, mécsesekkel, koponyákkal és sírfeliratokkal dekorált teremig, ami a narrátor különösen mély hangjával együtt igencsak megalapozza a kiállítás hangulatát. A különböző termeken áthaladva időben és térben nagyokat ugrunk, mindegyik szobában nemzetközi hírhedtségre szert tett gyilkosokat és eseteket jelenítenek meg. Magyar „hírességekre” több helyen is tesznek utalást: az Amerikában „felkapott” Kiss Béla nevét egy cellaajtón olvashatjuk, míg a történelmi körökben is sokat vitatott személyiségnek, Báthory Erzsébetnek is szenteltek egy termet, ahol szinte tényként közölték kérdéses gaztetteit, miközben élethűen bemutatták, hogyan véreztette ki két lány holttestét a csejtei kastély úrnője, fürdőjének elkészítéséhez.

Az alkotók a kiállítás beharangozójában olyan élményt kínálnak, ami megsebez; különleges technológiai megoldásokat és borzongást ígérnek, ami valóban teljesül is, de az egyes helyiségek között igen nagy különbségek mutatkoznak mind technikai, de legfőképp tartalmi minőségben. A Ford Színházban 1865 ominózus estéjén tett látogatásunkat követően a szűk folyosóra érve, ahol eltorzuló női arcokat láthatunk, ha nem hallottam volna a fejemben dübörgő lépések kopogását, női sikolyokat és gyermeksírást, azt hittem volna, hogy elromlott az audio guide készülékem – ez azonban csak három szobával később, a Ku Klux Klannal való megismerkedéskor esett meg velem (éppen akkor, amikor a csuklyás alakok felemelték karjukat és a látogatókra mutattak), de a tárlaton végigkísérő moderátor hamar orvosolta a műszaki problémát. A legjobbra azok a termek sikerültek, ahol a narrátortól a gyilkosságok körülményein és az áldozatokon túl az elkövető indítékairól is hallhatunk – szerencsére ezek vannak túlsúlyban. A legindokolatlanabb része a kiállításnak talán a Theodore Robert Bundy nyilvános kivégzését követő kisfilm visszafelé történő lejátszása, miközben a Beach Boys I get around című számát hallhatjuk, viszont Bundy életéről nem tudunk meg semmit azon kívül, hogy Floridában hajtották végre halálbüntetését.

Ezen kevés zavaró tényezőt leszámítva a kiállítást magas színvonalon valósították meg – egy-egy szobába érve úgy érezhetjük, hogy egy horrorfilmbe csöppentünk (különösen Ed Gein, „ismertebb nevén” Thomas Hewitt házában, vagy John George Haigh műhelyében), de a brutális látványvilág nélkül is sikerül megdöbbenteni a látogatókat: a legtöbb sápadt arcot talán a lanovkában utazva, az Andok hegycsúcsai között láttam, miközben Pedro López rémtetteiről hallhattunk igen részletes beszámolót.

A kiállítás sajátos megoldással zárul: az utolsó szobában időt kapunk arra, hogy feldolgozzuk a látottakat, tehát éppen ellensúlyozza azt a benyomást, amit előtte egy órán keresztül akar velünk éreztetni.

http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=BDuDc8ch-D4

Akkor is érdemes ellátogatnod május 31-ig az Üvegpalotába, ha nem tartozol a rémtörténetek rajongói közé, mert ehhez hasonló kiállítást valóban nem láthattál még itthon.

A képek forrása: http://www.murder.hu/kiallitas