Hivatás és egyetem – interjúsorozat az osztatlan tanári képzésről (IV. – Szesztay Margit)

Szesztay Margittal készített interjúnk megmutatja, milyen az, amikor a tanítás valóban hivatássá válik. Interaktív óratartásról, motivációról és kihívásokról beszélgettünk vele, emellett az is kiderült, milyen egy jó nyelvtanár.

Minek a hatására döntött úgy, hogy tanítani fog?

Szeretek beszélgetni. Szeretem a kreatív, ötletelős, játékos beszélgetést és az elmélyült, gondolatébresztő eszmecserét is: több oldalról körüljárni egy témát, véleményeket ütköztetni, rácsodálkozni arra, hogy ezerféle nézőpont létezik, számomra izgalmas és gazdagító élmény. Egymás megértésére és a másság elfogadására tanít – ez vonzott a pedagógus pályához.  Gyerekkoromban hat évig éltem New Yorkban, édesapám az ENSZ-nél volt vízügyi szakértő, így az angol nyelvtudást ajándékba kaptam.

Mik a legjobb emlékei eddig a pályafutásából?

A gyakorlótanításom emléke a Trefortban – mert igazából az adta a kezdő lendületet. Úgy éreztem magam, mint a hal, akit végre visszadobtak a tóba, és megtapasztalhattam: azért ez mégis más, mint az a vödör víz volt. Később sokszor volt alkalmam külföldön dolgozni – Brazíliában, Kínában, Törökországban, Írországban, Tunéziában –, és ezzel is tágult a látóköröm. Továbbképzéseket szerveztem és tartottam kezdő és gyakorló nyelvtanároknak, például arról, mit is jelent valójában a gyerekközpontú, kommunikatív nyelvtanítás, és hogyan lehet azt a gyakorlatban megvalósítani egy 40 vagy 60 fős osztályban. A szakmai utaim alkalmával egy idő után mindenhol otthon éreztem magam: a kulturális különbségek eltörpültek a közös értékek mellett, amik összekötik azokat, akik hivatásként választják a tanítást.

Emellett tavaly jelent meg angol nyelven a beszédközpontú, interaktív tanításról szóló könyvem. Ez egy fontos mérföldkő, sok év tapasztalatát összegeztem benne. Végül megtiszteltetés számomra, hogy részt vehetek a ELTE Tanítsunk Magyarországért programjában, aminek keretein belül egyetemi hallgatók mentorálnak hátrányos helyzetű gyerekeket Pest és Nógrád megyékben.

Mit szeret a legjobban a tanításban?

Az első találkozásokat. És aztán mindent, ami abból kialakul. Minden szemináriumi csoport egyedi, és izgalmas megtapasztalni, hogyan alakul egy-egy csoport dinamikája. Több mint harminc éve vezetek csoportokat, és bár vannak visszatérő reakciók, kérdések, kihívások, valamint sokszor van  „itt már jártam” érzésem, az együttes tanulás folyamata alapvetően kiszámíthatatlan. Ez rendkívül motiváló. Nincs egy unalmas pillanat.

Milyen kihívásokkal szembesült és hogyan sikerült leküzdenie azokat?

Például passzív csoportokkal, ahol sokan szó szerint veszik a „hallgatói” szerepet. Nem szólalnak meg, mert félnek attól, hogy hibáznak vagy attól, hogy kiderül, valamit félreértettek. Esetleg azt gondolják: „mások sokkal okosabbak, hadd beszéljenek ők” vagy „itt már mindenki megszokta, hogy én nem szólalok meg, most már nehéz ebből a szerepből kitörni”. Ezért is igyekszem ügyelni arra, hogy az első hetekben mindenki megtalálja a helyét és a hangját, sok a pár- és csoportmunka, ahol könnyebb megszólalni. A passzív részvétel mögött sokszor nem személyiségben gyökerező tanulási stílus vagy preferencia áll, inkább a közoktatásban szerzett negatív tapasztalatok, beidegződések.

Miért tartja fontosnak az interaktív óratartást és a csoportmunkát?

Fontosnak tartom, hogy mindenki mindenkivel szót értsen. Azzal is, aki szimpatikus neki és azzal is, aki esetleg első látásra nem az. A frontális osztályok világában a tanulók csak egymás hátát látják, elsősorban a tanárra és az elsajátítandó tudásanyagra kell figyelniük. Az interaktív óratartás üzenete az, hogy egymástól is tanulunk. A rendszeres és változatos munkaformák – pármunka, „vándorló csoportok”, „piactér gyakorlat”  – megnyitják a kommunikációs csatornákat, és lehetővé teszik, hogy egymásra figyelve tanuljunk. Így például a „piactér gyakorlat” során piactérré változtatjuk a tantermet, és a diákok egy egyeztetett jelre párt és ötletet cserélnek egy adott témában. A „séta a galériában” feladattípusnál  kiállítást rendezünk be a szabad falfelületen például képekből, idézetekből, kérdésekből. Majd a tanulók párokban „bejárják a galériát”, és közben ötletelnek, találgatnak, kérdéseket válaszolnak meg. Az interaktív feladatok új minőséget adnak a tanuláshoz. Amellett, hogy az adott tananyagot, témakört mélyebben feldolgozzuk, a hatékony kommunikációt is tanuljuk. Véleményem szerint a nyitott, elfogadó légkör és mindenki meghallgatása a demokrácia alapja is egyben. Több ELTE-s projektben volt alkalmam részt venni, ahol nagyon sokat tanultam a kollégáimtól is. Itt kiemelném a Tanulástámogató kommunikáció fejlesztése kiadványt, amely a Mindenki Iskolája sorozaton belül jelent meg. 

Mennyire tud az interaktív óratartás működni az online térben ?

Az online térben korlátozott az egymás felé irányuló impulzusok érzékelhetősége. Nincs szemkontaktus, minimális a testbeszéd, nehezebb érezni egymás rezdüléseit. De ha valaki felkészült, figyel, jelen van és aktívan vesz részt, az az online térben is átjön. Így például a hangszín is sok mindent kifejez és elárul. Ha a technikai feltételek adottak és éppen nem dob ki bennünket a Zoom vagy a Teams, akkor itt is jól lehet építeni a páros, kiscsoportos, nagycsoportos interakciók váltakozására.

Amikor kényszerhelyzet van és szinte az egész életünk átköltözik az online térbe, az káros, kimerítő, zsibbasztó, és hosszú távon súlyos következményei lehetnek az egészségünkre nézve. De ha tudatosan egészítjük ki a személyes oktatást online elemekkel, az szerintem jól tud működni. Én megkedveltem az online oktatást is.

Mit gondol milyen egy jó nyelvtanár? Kiből válhat az?

Először is otthonosan mozog a célnyelv világában. Ez nem azt jelenti, hogy mindent tud és időnként nem vét hibákat, de azt igen, hogy nyelvtudása alapos és állandóan fejlődik. Aztán azt is fontosnak tartom, hogy olyan légkört tud teremteni, ami figyelemre és részvételre ösztönöz. Magabiztos és mer kísérletezni. Segít abban, hogy a tanulók megtalálják az utat a kreatív és hatékony kommunikációhoz. Biztat, inspirál, de egyben nagyon magasak az elvárásai, mert hisz a tanulók képességében.

Pályakezdőként még elég konkrét elképzelésem volt arról, ki a jó tanár, és hogy néz ki egy hatékony nyelvóra. Tíz évvel később egy nemzetközi másoddiplomás képzésen, ami arról szólt, hogy hogyan kell a tanítást tanítani, megtapasztaltam, hogy sokféle jó tanár van, és rengeteg hatékony módszer. Nincs recept.

Miben különleges az ELTE Angol–Amerikai Intézete, ezen belül az Angol Nyelvpedagógia Tanszék és az angoltanár szak?

Az Intézet talán a sokszínűségében különleges. Az angol szakok igen népszerűek, sok a hallgató és az Intézeten belül mindenki megtalálhatja azt a kurzust és azt a tanárt, amiért a leginkább lelkesedik – a kötelező tantárgyak mellett. Az Intézeten belül az Angol Nyelvpedagógia Tanszék egy egymást jól ismerő, összetartó csapat. Nagyon motiváló egy ilyen jó, egymást támogató közösségbe tartozni. Szoros a kapcsolat a gyakorlóiskolákkal is, rendszeresen szervezünk szakmai találkozókat az iskolai mentoroknak, hogy minél összehangoltabb legyen a képzés. Az angoltanár szakon sok a nyelvfejlesztéssel és tanításmódszertannal foglalkozó kurzus. A diákok visszajelzései alapján már az első években is lehetne több iskolaközeli elem.

Mit tanácsol leendő tanároknak, mi az, amit tovább szeretne adni nekik?

A közösségépítésbe fektetett energia többszörösen megtérül. Egy jó közösség motivál, fejlődésre ösztönöz, megnyitja az utat a kreativitás felé. Érdemes inkább az együttműködésen keresztül motiválni, mint a versenyszellem erősítésével.