Mi a baj velünk?

Velünk, hallgatókkal, a tanárokkal, a politikával, az oktatással, a közvélekedéssel. Ha szóba kerül a felsőoktatás kérdésköre, álláspontunktól függően a felsoroltak valamelyikét okoljuk. Most vádaskodás helyett a problémák forrását kerestük…

A felsőoktatást nemcsak az elmúlt hónapokban, hanem évek óta folyamatosan érik támadások. Egyetértés a különböző oldalak (mindenkori kormány, közvélekedés és magának az oktatásnak a részesei) között csupán annyiban van; rossz a jelenlegi rendszer. Az általános közhelyeket mindannyian ismerjük a témával kapcsolatban, de vajon miből ered valójában a probléma? Csütörtökön az A38 hajón a Szabadság és Reform Intézetnek köszönhetően megrendezett konferencián a meghívott előadók erre keresték a választ.

Hudecz Ferenc, egyetemünk egykori rektora nyitóbeszédében, miután József Attila egy idézetével emlékeztetett a magyar költészet napjára (ezzel még gyanúsabbá téve, hogy talán allegórikus jelentése van a helyszínválasztásnak), bemutatta az egyetemek történeti fejlődését egészen máig. A beiskolázás folyamatos javulásának köszönhetően egyre többeknek vált elérhetővé a felsőoktatás is, a részvétel növekedése pedig egyértelműen a költségek emelkedésével járt, így a történelem során talán először merült fel olyan élesen a kérdés, mint napjainkban: a felsőoktatás a „magánjó” vagy a „közjó” érdeke? Mennyiben lehet meghagyni az egyetemek autonómiáját és közben a társadalmi várakozásoknak is megfelelni?

Hudecz szerint a felsőoktatásnak az a feladata, hogy olyan csapatmunkára képes értelmiségieket képezzen, amelynek részesei megértik és tisztelik a különböző álláspontokat és érdekeket, akik képesek megfelelni a modern kor kihívásainak, a lokálisan megjelenő, de csak globálisan kezelhető problémáknak. A felsőoktatás az autentikus tudás mindenkori forrása legyen, a modern gondolkodást és a társadalmi mobilitást segítse elő, és találjon biztos megoldást a rövid- és hosszútávú érdekek harmonizálására is. A volt rektor mindezt megvalósíthatónak is tartja, amennyiben a partnerek konszenzus útján, a távlatos gondolkodást szem előtt tartva együtt igyekeznek elérni a célt.

Radó Péter oktatáskutató szerint rengeteg tévhit él a köztudatban a felsőoktatással kapcsolatban. Noha gyakran hallunk a közoktatás folyamatos hanyatlásáról, ezt semmilyen kutatás vagy statisztika nem támasztja alá. Szerinte a felsőoktatásban dolgozók azért éreznek így, mert az egyetemeknek 2005 óta nincs beleszólásuk abba, hogy ki lehet a hallgatójuk. Az akkori belépés feletti kontroll helyét átvette a közoktatásból való kilépés eszköze, a központi érettségi, amelynek követelményei nem felelnek meg a felsőoktatási intézmények elvárásainak. Radó szerint az egyetemek részéről a helyes lépés az új körülményekhez való alkalmazkodás, tehát az oktatás valamilyen szintű újragondolása lett volna, de ezt nem tették meg.

A demográfiai változásokra sem helyesen reagálnak az intézmények. Igaz, egyre kevesebb a fiatal, de még mindig nem alakult ki a „felsőoktatási piacon” (amely jelenleg mintha felszámolás alatt állna) a tehetséges hallgatókért való harc az egyetemek között, pedig ez egyértelműen a minőség javulásához vezetne. És mit értünk most minőség alatt? A minőségi felsőoktatásnak alapvető fogalmi elemei közé tartozik a gazdag programkínálat, a rugalmas képzési lehetőségek, valamint a nemzetközileg is releváns globalizált tudás nyújtása a hallgatóknak. A bolognai folyamattal meg is indult a képzésszerkezetek újragondolása, de további ki- és belépési lehetőségek, valamint az alapozóképzések (amelyek a korábban említett képzési elvárásokhoz való felzárkózást szolgálnák) kiépítése, finomhangolása még várat magára.

A felsőoktatás valódi minőségi problémái közül igen jelentős az általánosan tapasztalható (bár BME-s társainkat elnézve a Duna másik partján kevésbé jellemző) intenzív oktatás hiánya. Ennek a mérése azt mutatja meg, egy oktatói óra hány tanulói órát vonz maga után. A szorgalmi időszakban ez az arány siralmas, a tanárok hatványozottan több energiát fektetnek az oktatásba, míg a hallgatók minimális erőbefektetéssel töltik el ezen nyugodt hónapokat, a vizsgaidőszakban pedig ellenkezőleg. Ez a módszer nem kedvez a tartós tudás megszerzésének sem, éppen fordítani kéne az arányokon, de a jelenlegi rendszer fenntartása mellett Radó szerint komoly érdekek húzódnak meg.

A gyakorta hangoztatott problémát, miszerint a magyar felsőoktatási intézmények túlságosan szétaprózódtak, Radó igyekezett megcáfolni. A felsőoktatásban résztvevők 85 %-a tanul a fővárosban, illetve az öt vidéki (egyetem)városban, a megmaradt kis hányadot pedig egyházi és művészi iskolák teszik ki, amelyeknek jellegüknél fogva nincs sok diákuk. Azért sem tartaná célravezetőnek ezek megszüntetését, mert éppen ezek az intézmények vállalták magukra legnagyobb arányban a felnőttképzést.

Polónyi István közgazdász, a Debreceni Egyetem oktatója, aki többek között az oktatás-gazdaságtan és az oktatáspolitika területét kutatja, felhívta a figyelmet arra, hogy már a Széll Kálmán tervben (igaz, csak az angol nyelvű változatban) szerepelt az az 50 milliárd Ft körüli elvonás, ami a felsőoktatás költségvetését érintette. Az intézmények a kb. 25 %-os csökkentést a (külföldi pályázatokon szerzett) bevételeikkel tudták kompenzálni.

Noha a közgazdász megérti, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben indokolt lehet a támogatás csökkentése, de elfogadhatatlannak tartja az esetleges források körének korlátozását, vagyis hogy nem szedhetnek tandíjat az egyetemek. Szerinte a felsőoktatás működtetésének egyetlen módja a tandíj bevezetése, ez a gazdasági problémák megoldásán túl a Radó által említett minőségen is javítana. „Ha fizet a diák a tanításért, majd nem örül, amikor elmarad az órája”, vagyis az egyetemnek törekednie kell arra, hogy magas szinten elégítse ki a szolgáltatásért fizető hallgatók igényeit.