Ma, az okostelefonok, cinikus irónia, álhírek és hitetlenség, a totális összeköttetés és az általa ígért valahovátartozás-érzésre rácáfoló magány korában se újnak, se igazán rémítőnek nem számítanak többé a szörnymesék. Félelmeinket és hordozóit ugyanúgy konzumerizálták, feldolgozták, remixelték, optimalizálták, érzékenyítették, adaptálták, újrahasznosították, mint előttük az antihősöket és félisteneket. Lőjük le vagy játsszuk el őket bár ezerszer, szabadulni mégsem lehet tőlük, mivel örök félelmeket testesítenek meg, melyek ugyan belőlünk fakadnak, de rég túlnőttek rajtunk. Most, hogy mindennél távolabb kerültünk egymástól, így, hogy elkezdtük elhinni, világunk minden talpalatnyi földjére ráláthatunk már, ha akarunk… Épp itt az ideje, hogy ismét kényelmetlen közelségből meredjünk a szörnyek, drága, szeretett, féltett szörnyeink képébe: a hitvesi ágy túlfelén, saját bűneink helyszínére visszatérve, anyánk lábán cserélve a kötést.
